„Nincs bennem hiányérzet” – lövőedzőként szigorú, de jó fej a visszavonult olimpiai bronzérmes öttusázó Kovács Sarolta

– Talán némi személyes belefér: a tokiói olimpiáról meglehetősen sok éremről számolhattam be, a tervek szerint viszont nem én mentem volna az öttusaversenyre – aztán másként alakult, s amikor harmadik lett, érkezett is egy üzenet a telefonomra: „Fogadjunk, hogy te vagy kint!” Örülök, hogy ott lehettem, s bár mindenkit meglepett azzal a bronzzal, ott is az volt az érzésem, és ma is úgy gondolom, hogy az az érem egyetlen embert nem lepett meg – önt.
– Nekem nem volt meglepetés, ez igaz, tudtam, mire vagyok képes, ráadásul addigra megerősödtem minden téren. Ne felejtsük el, hogy a Tokió előtti hónapok nagyon nehezek voltak, hiszen márciusban megműtöttek, áprilisban trombózisom volt, sokáig edzeni sem tudtam, de én készültem – mentálisan. Volt olyan, hogy lementem Tatára, és csak néztem a többieket. Nem tudtam, mi lesz velem, napról napra éltem, és amikor felcsillant a reménysugár, hogy újra edzhetek, mentálisan már rendkívül erős voltam, és az voltam az olimpián is, semmi és senki sem zökkenthetett ki.

– Kifejezetten ott, azokban a hetekben vált ennyire erőssé mentálisan, vagy e téren korábban sem panaszkodhatott?
– Az az utolsó néhány hónap nagyon erőssé tett, bár én azt hittem addig is, hogy erős vagyok… Aztán rendre kiderült, hogy mégsem, hiszen mindig történt valami, ami az ellenkezőjét bizonyította. Elég sok pofont kaptam a pályafutásom során.

– Az öttusa mentális felkészüléséből írta a szakdolgozatát is az egyetemen, vagyis rájött arra is, mitől, hogyan válhat erőssé ezen a téren egy sportoló?
– Sokféle módszer van és mindenféle gyakorlat – nekem Tokióban sokat segített, hogy két évvel az olimpia előtt a helyszínen rendeztek egy tesztversenyt, onnantól pedig sokkal jobban el tudtam képzelni, mi vár rám, és ezt pörgettem a fejemben két évig, így aztán mire odakerültem, minden ismerős volt, már „csak” jól kellett teljesítenem.

– Kívülről egyszerűnek tűnik…
– Nem az persze, de mivel minden nap ezzel keltem és feküdtem, a fejem egy idő után már azt közvetítette nekem, hogy már megtörtént minden, nincs más feladatom, mint újra megcsinálni – ezzel a „becsapással” jelentős teher jön le az ember válláról.

KISGYEREKKÉNT KIJELENTETTE, AZ ÚSZÁS TÚL UNALMAS
– Ha már teher: az sohasem nyomasztotta, hogy milyen elődök nyomdokain jár ebben a sportágban?
– Engem ez sokkal inkább feldobott. Amikor elkezdtem öttusázni itt, Fehérváron, Vörös Zsuzsannának már akkor is szép eredményei voltak, aztán kilencvenkilencben világbajnok lett, majd Athénban nyert, és ez húzott engem is, az volt bennem, én is szeretném ezeket a sikereket elérni. Ott volt a közelemben egy példa, s az, hogy ezt meg lehet csinálni – mindig is az volt a célom, hogy ne Zsuzsa legyen Fehérvár egyedüli olimpiai bajnoka. Ez végül nem sikerült, de én nagyon-nagyon örülök az olimpiai bronznak is, mert tényleg arannyal ér fel.

– Biztos sokszor megkérdezték már öntől, hogy amikor kicsi volt, miként találta ki magának az öttusázást? Nem lett volna elég csak úsznia vagy futnia?
– Ó, úgy unalmas lett volna… Hétévesen megtanultam úszni, s bár mondogatták, hogy nagyon jó a vízfekvésem, hogy ez mit is jelent valójában, most értem csak igazán – talán elérhettem volna valamit úszóként is, de tudtam, hogy nem akarok az lenni, túlságosan unalmas volt nekem a faltól falig úszás.

– Ezt kicsiként ki is nyilvánította?
– Így történt: megmondtam, hogy képtelen vagyok csak ezt csinálni.

– Elég karakán kijelentés gyerekfejjel.
– Elárulom, már kétévesen visszaraktam a kikészített ruhát a szekrénybe, ha mást akartam felvenni – jó ám a másik oldalon is állni, merthogy mostanra ugyanezt csinálja a kisfiam, Vincent is. Lesznek még gondjaink… A férjem meg is jegyezte nemrég, hogy úristen, neki két ilyen akaratos emberrel kell együtt élnie. De visszatérve, hogy miért az öttusa: izgalmasabbra vágytam, és bár kezdetben az öttusacsoportban is csak úszás volt, ám viszonylag hamar jött a futás is, azt pedig tudtam, hogy vár majd rám a lövészet, a vívás, a lovaglás.

– Vállalom, hogy „leveszi a fejemet”, de érdekel a véleménye: mit mond azoknak, akik úgy vélik, hogy az öttusázók egyik sportágat sem művelik magas szinten, csak hoznak egy jó átlagot?
– Aki így gondolkozik, annak ajánlom, hogy próbálja ki a sportágat! Csak mosolygok a felvetésen, ráadásul vívó- és lövőversenyekre is jártak és járnak az öttusázók, és nem is teljesítenek rosszul. Az persze igaz, hogy lovaglásban nem érünk fel az igazi lovasokhoz, de hát ők mindennap ugyanazzal a lóval gyakorolnak, mi meg, ugye, nem. Úszásban és futásban sem vagyunk ott a legjobb úszók és futók között, ám tényleg azt ajánlom mindenkinek, próbálja ki ezt az öt sportágat, és úgy hozzon egy jó szintet belőlük, hogy ne csak egyetlen számban tűnjön ki.

– A szülei sem ágáltak a sportágválasztása ellen, hiszen azért ötféle ruha, felszerelés nem feltétlenül olcsó mulatság?
– Nem, sőt, mindig mindenben támogatottak – egyébként nemcsak a sportban, hanem tényleg mindenben. Még akkor is, ha esetleg látták előre, nem biztos, hogy jól alakulnak a dolgok. De úgy voltak vele, tanuljak a saját káromon, hagyták, hogy járjam az utamat.

– Az a Saci milyen, aki beveri a fejét a falba?
– Sokat sírtam a pályafutásom során – versenyen sohasem, hiszen az ellenfeleknek nem adhattam meg azt az örömöt, hogy lássák, ha elkeseredett vagyok. A tanítványaimnak is mindig mondom, lehet sírni, sőt, hisztizni is, de csak úgy, hogy elvonulnak – az ellenfél nem láthat gyengének! Egyszer nem sikerült egy versenyem Amerikában, nagyon sírtam, még akkor is, amikor felhívtam a szüleimet. Édesapám egy ideig hallgatta a panaszkodásomat, majd megkérdezte: de ugye jól vagy, egészséges vagy? S mivel a válaszom igen volt, apukám azt mondta, jó, hát akkor minden rendben van. Ezzel a megállapításával helyre is tett: a tragédiaként megélt rossz versenyre úgy tekintettem, csak egy állomás volt a célig vezető úton, amelyből tanulnom kell.

A legmélyebb pont „Két ilyen is volt, egyszer 2016-ban, egyszer pedig Tokió előtt. Előbbi után világbajnok lettem egyéniben, utóbbi után olimpiai bronzérmet szereztem. Vörös Zsuzsa mondogatta is nekem, hogy a mélységekben hamar összekapom magam, utána pedig repülök, s ez igaz is: annyira mélyre tudok kerülni, hogy utána már csak a magasság jöhet. Voltak persze más nehéz időszakaim is, de annyira összetartó családom van, mindig segített felállni.” A legemlékezetesebb pillanat „Amikor állok a tokiói olimpiai dobogón. Ott lepörgött előttem az a huszonvalahány év, amelyet a sportágban töltöttem, s az, hogy mi mindenen mentem keresztül ahhoz, hogy eljussak odáig. Ott, a dobogón minden értelmet nyert. Bebizonyosodott, hogy kellenek a mélységek ahhoz, hogy utána szárnyalni tudjunk.”   A legkedvesebb város „Sokáig Moszkvát mondtam volna, de Tokió megelőzte. Az olimpiai bronz miatt és az emberek miatt is: kedvesek, barátságosak, segítőkészek.” A legnagyobb példakép „Többször változott, mindig más példája adott erőt a nehéz helyzetekben. Mindig is Vörös Zsuzsanna nyomdokába akartam lépni, ám Balczó András volt, aki folyamatosan mutatta az utat. Elmesélek valamit, amit a legemlékezetesebb pillanatnak is mondhattam volna: amikor Tokióban az eredményhirdetés és a sok-sok interjú után a doppingvizsgálaton várakoztam, nézegettem a rengeteg üzenetet a telefonomban. És megakadt a szemem egyen, így szólt: »Szép volt, sírtunk, gratulálunk. Balczó András.« Először nem akartam elhinni, amit látok – Úristen, Balczó András gratulál nekem?!”

PITYERGETT, AMIKOR HANGOSAN KIMONDTA, VÉGE
– Egy bajnok sportoló azt mondta, az olimpiai játékok nevében ott van, hogy az egész csak játék, igaz, véresen komoly. Osztja ezt a véleményt?
– Igen, van benne a játék is, legalábbis szerintem, különben nem élvezném. Én szerettem izgulni is, bár csak addig idegeskedtem, amíg sorra nem kerültem – volt, hogy annyira izgultam, hogy eszembe jutott, abbahagyom az egészet, nem bírom a feszültséget, aztán, mondjuk, ha jött a lovaglás, odamentem a lóhoz, megsimogattam, és mintha elfújták volna az idegességet.

– A lovaglás kapcsán megkerülhetetlen téma a tokiói olimpia, hiszen az e tekintetben legendás verseny volt, több problémás lóval. Nem ijesztette meg, hogy mi történik a pályán?
– Előtte bemutatták nekünk a lovakat, tudtuk, hogy nagyon jók, olyanok, akik egyvalakihez szoktak. Megvolt mindenkinek a lehetősége, hogy odamenjen a neki kisorsolt ló lovasához, én éltem is ezzel, s bár az úr nem tudott angolul, azért elmutogatta, mire figyeljek. Az évek során megtanultam, hogyan működjek együtt a lóval, és azt is, hogy nem neki kell hozzám alkalmazkodnia, hanem nekem hozzá. Velem is előfordult, hogy nulla pontot lovagoltam, de sohasem az állatot szidtam, csak magamra haragudtam.

– Sohasem félt egyetlen lótól sem?
– Nem, valahogy mindig megtaláltam velük a közös hangot. Amúgy mindig játszani akarnak – olyanok, mint a gyerekek. Ha foglalkozol velük, figyelnek rád. És próbálgatják, mit lehet, mit nem: amikor például elmegy a ló egy akadály mellett, valójában játszik, és azt figyeli, mit engedsz meg neki. Ha nem engeded meg, nem megy el mellette.

– Mi volt az első gondolata, amikor napvilágot látott, hogy az öttusa a lovaglás nélkül megy tovább?
– A sportág jó néhány változáson ment már át, de az nem történt meg eddig, hogy egy számot egy másikra cseréljenek. Ráadásul én mindig is úgy képzeltem, hogy lovasedző leszek… Annyira szeretem az állatokat, és mindig is kihívást láttam abban, hogyan tudok együtt dolgozni egy állattal, hogy a ló miért és mikor csinálja meg azt, amit én akarok. Élveztem, hogy együtt ugrunk, hogy együtt mozgunk, úgyhogy nehéz elképzelnem ló nélkül az öttusát, de muszáj lesz. Egyébként a fiatalok ezt nem élik meg tragédiaként, ők nem annyira szerették a lovaglást, többektől hallottam, hogy féltek tőle – és hát ők már ebbe az új rendszerbe nőnek bele.

– Jól tudom, hogy kipróbálta az új számot, az akadályversenyt?
– Lovasedző ugyan nem lettem, de lövőedző igen, hiteles csak úgy lehetek, ha tudom, miről van szó – kívülről sokkal könnyebbnek tűnik az egész: gyorsaság és erő kell hozzá. A döntéshozók úgy vélik, így izgalmasabb és a nézőknek is fogyaszthatóbb lesz a sportágunk.

– Hogy Kovács Sarolta mire lett volna képes ebben az új felállásban, már nem tudjuk meg, bár Tokió után azt mondta, nekifut Párizsnak is, hiszen a férjének nagy álma, hogy élőben szurkoljon önnek egy olimpián.
– Ez igaz, de ha csinálok valamit, százszázalékosan csinálom, és az életünk átalakult Vincent születése után. Én már mellette, vele akarok száz százalékot nyújtani, ráadásul az a tokiói bronz nekem tényleg arannyal ért fel, úgy érzem, elértem mindent ebben a sportágban, nincs bennem hiányérzet.

– Úgy sejtem, ettől még nehéz volt kimondani, hogy vége.
– Sokat pityeregtem, amikor hangosan is kimondtam. Először persze megbeszéltem a férjemmel és a szüleimmel a döntésemet. Anya már mondogatta egy ideje, hogy látja rajtam, már a családra figyelek inkább, a férjem és apukám viszont úgy ítélte meg, beleférne a folytatás is – és ez talán így is lett volna, hiszen mások is sportolnak gyerek mellett, mégsem biztos, hogy ez nekem is ment volna. Sokat segített a döntésemben, hogy tavaly a versenyzőimmel ott lehettem a korosztályos világ- és Európa-bajnokságon, hiszen már hiányzott a pörgés, és ezek a versenyek ki is elégítettek – megkaptam az adrenalinfröccsöt is.

SZIGORÚ, DE JÓ FEJ EDZŐNEK TARTJA MAGÁT
– Ha megkérdezném a sportolókat vagy edzőket, mit mondanának, miért, mitől lőnek „kovácsosan”? Mit tanít nekik?
– Sokat tanultam és tapasztaltam a pályafutásom során, s ezt igyekszem átadni nekik. Örök igazság, hogy a versenyeken lehet a legjobban tanulni, így próbálom az edzéseken előhúzni azokat, amiket én átéltem ilyenkor. Például előfordult, hogy amikor lőttem, oldalról belógott elém egy kamera, úgyhogy van, hogy az edzéseken beleállok a „fejükbe”, és szólok, ne foglalkozzanak velem, csak a lövésre figyeljenek.

– Ők már nagyok, vagyis tudják, ki az edzőjük.
– Igen, sőt van olyan tanítványom is, akivel még együtt vívtam. Az elején furcsa volt nekik is, nekem is, de azt hiszem, mostanra megtaláltuk az arany középutat.

– Amúgy milyen edző?
– Azt mondják, szigorú, és én is annak gondolom magam. Vannak szabályok, amelyeket igenis be kell tartani.

– Például?
– Amikor bejönnek a terembe, a telefont le kell tenni. Aki nem teszi le, annak számolok, s megmondom, ha egyre nem teszi le a telefont, el is mehet. Előfordult már, hogy hazaküldtem valakit, ennek ellenére úgy érzem, tisztelnek és felnéznek rám a versenyzők, és szerintem szeretnek is – azért alapvetően jó fej vagyok.

– A férje labdarúgó volt, és jelenleg is a sportágban dolgozik. Vincentet merre terelik?
– A sport felé. A stopperórát már ismeri, és szeret velünk edzésre járni – szereti a labdát is, de szereti a vívóteremben a sisakot is felvenni. Tanuljon meg úszni, ez alapvető, a többit meglátjuk.

– De ugye ön marad az öttusa közelében?
– Igen, és később kicsit Fehérvárról kilépve is el tudom képzelni magam, akár, mondjuk, a juniorok edzőjeként.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. január 20-i lapszámában jelent meg.)