Szégyenérzet – Csinta Samu publicisztikája

MOST, HOGY AZ EURÓPA-BAJNOKI DÖNTŐN IS TÚL VAGYUNK, nincs menekvés, vissza kell térnünk a futballhétköznapokhoz. Bár a nyár még igencsak heves, és vár ránk egy olimpiányi figyelemelterelő tényezősor, néhány napja már belekóstolhattunk a „kávézaccba” is: igen, a nemzetközi kupaküzdelmek éppen csak elkezdődő selejtezőkörére gondolok. A gyászos, 0–4-es végeredményt hozó Paks–Corvinul Európa-liga-meccsre, de mielőtt bárki is azt gondolná, hogy a magyar–román egymásnak feszülések újabb fejezetét akarnám megnyitni, igyekszem mindjárt pontosítani: számomra a produkció volt gyászos, nem pedig a „megaláztak bennünket a románok” dimenziót öltő végeredmény

Az egyik első, igen nagy hullámverést keltő nyilatkozat ebbe az irányba terelte a közhangulatot, a magyart és románt egyaránt. Pillanatnyilag sem kételkedem, hogy Windecker József, a Paks középpályása pontosan úgy érezte, ahogyan az M4 Sportnak nyilatkozott: „Nem szépítem, szégyent vallottunk hazai pályán, román ellenfél ellen így képviseltük a hazánkat. Nekem lesül az arcomról a bőr.” Akárhogy forgatom, a szövegkörnyezetből az jön le, hogy a játékos számára a 0–4 elsősorban attól fájdalmas, hogy román ellenfél mérte rájuk a csapást. Biztosan akad olyan néző-olvasó, aki a hazafias felelősségérzet szép példájaként kezeli ezt a megnyilatkozást, nem is áll szándékomban vitába szállni egy esetleges hasonló meglátással. Csak annyit jegyeznék meg halkan, hogy a mutatott játék ellenféltől függetlenül minősíthető minősíthetetlennek. Legfeljebb ott tudnék rácsatlakozni a román „szégyenre”, hogy ha már egy román együttessel való szembesülés különleges motivációs elemeket hordoz – és mi tagadás, többnyire hordoz… –, akkor miért nem láthattuk nyomaiban sem a „ha megdöglöm, »ezek« itt akkor sem győznek!” viszonyulást. De hogy ebben is próbáljunk valami pozitívat keresni, szerencsére a vértolulás sem ragadta el őket, nem kellett még a buta ámokfutások láttán is szégyenkezni. Ami a Pakstól amúgy is meglepő lett volna, nem az a fajta a csapat.

Sanda kíváncsisággal pásztáztam a meccs utáni román lapvéleményeket, nagy tételben fogadtam volna a „megaláztuk a magyarokat” típusú szalagcímekre, és mi tagadás, gond nélkül vittem volna a bankot. Semmi új nincs a nap alatt, de normális körülmények között az embernek csak a sajátjaival szemben vannak várakozásai. Ezért volt fájdalmas látni, hogy a jó szelleműként, saját értékével és korlátaival többnyire tisztában lévőként ismert Paks leharcolt primadonnák truppjának benyomását keltette. Ami senkinek sem áll jól, de egy Paksnak még annyira sem.

És hogy még árnyaltabbá váljon a megalázás, illetve megaláztatás képe, a vajdahunyadiak győzelmét a magyar futballrendszer felülmúlásának szimbólumaként emeli piedesztálra a keleti szomszéd sajtója. Az elmúlt másfél évtizedben ugyanis az „orbáni” futball – ahogy arrafelé nem ritkán aposztrofálják a magyar labdarúgást – jelentősen újratermelte a románok frusztrációit. Azt az örököst, amelynek gyökerei száz évre nyúlnak vissza, és csak a kilencvenes évektől kezdődően kezdte gyógyítani a Hagi-féle aranygeneráció szárnyalása, párban a sportág magyar mélyrepülésével. A kerék azonban megállás nélkül forog, a Rossi-éra fokozódó eredményessége nyomán lassan visszatért a „bezzeg Magyarország” világa, amit amúgy is táplál az irigységgel vegyes rácsodálkozás mindarra, ami Nagylaktól nyugatra fogadja a keletről érkezőt.

A magyar válogatott eredményei mellett az utánpótlás-nevelés, az akadémiai rendszer vált a „bezzegelés” legfőbb apropójává, mint amitől aztán végképp fényévekre áll a román labdarúgás, és aminek átültetésén pillanatig sem lenne szabad gondolkozni. Még inkább, hogy a fiatalokra odafigyelésből jut a külhoni magyaroknak is, aminek tényleges hatásfoka ugyan egyelőre nehezen mérhető, Románia top öt utánpótlás-nevelő központja között találjuk a listavezető Csíkszeredát és a listán az idén megjelenő Sepsiszentgyörgyöt. Plusz az egyre bővülő infrastruktúra, amelynek fontosságára csak mostanában kezdenek rájönni a keleti szomszédban.

Talán ez magyarázza azt az önmagában furcsa hivatkozást, miszerint a Corvinul bravúrja bebizonyította az ebben a tekintetben létező kisebbrendűségű érzés indokolatlanságát is. Holott sok mindent bizonyíthat, de legkevésbé ezt. Sokkal inkább annak a pszichológiának az elpusztíthatatlanságát, miszerint egy első osztályú csapat számára egy másodosztályú csapat mégiscsak másodosztályú marad, érkezzen szinte bárhonnan is. Leszámítva persze egy Bundesliga kettes vagy az angol Championshipből érkező együttest, ahol tudvalevőleg jóval nagyobb „űrtartalmú” büdzsék alakítják a léptéket. És mint tudjuk, a kupaküzdelmek során vak tyúk is talál szemet, minden bizonnyal ez történhetett a vajdahunyadiakkal – tarthatták a Duna-menti városban is.

Ahogyan Bognár György, a paksiak vezetőedzője is mérhetetlen józansággal fogalmazott: „Szerintem a játékosaink többet gondoltak magukról, mint amik, és az a probléma, hogy én is.” Az ellenfél ereje felmérésének elmulasztását tudnám kapásból a tréner nyakába varrni, hiszen ma már aligha lehet arra hivatkozni, hogy nem volt hol megnézni a „hollósokat”. A szakember minden bizonnyal oly mértékben bízott játékosai tudásában, tapasztalatában, hogy meggyőződése volt, majd a pályán felmérik és megoldják a helyzetet. Az idény eleji forma, az ellenfél lekezelése – tudatállapot, amelyből ritkán van menet közben visszaút – azonban áthághatatlan gátakat emelt, arról nem is beszélve, vagy talán nem is tudva, hogy a Corvinul kispadján Románia egyik legreményteljesebb edzője, Florin Maxim ül, akit a Román Kupában elért bravúrsorozat után több első osztályú csapat is igyekezett elcsábítani.

Úgy érzem, hogy a 0–4 után nincs visszatérés, nem marad más hátra, mint a csütörtöki nagyszebeni visszavágón bebizonyítani, hogy a magyar első osztályú bajnokság második helyezettje és a Magyar Kupa győztese „józan” körülmények között képes bárhol legyőzni a román másodosztály legjobb csapatát. Ezt viszont szinte kötelező feladatként állítanám a Paks elé, hiszen a (futball)élet nem áll meg, márpedig egy önbecsülését vesztő együttes szenvedésre van ítélve. Nem beszélve a Konferencia-liga-folytatásról, amely talán jobban is illik a paksiak játékerejéhez.

És talán a szégyenérzetet is érdemes újrakalibrálni, még ha tisztában is vagyok vele, hogy egy magyar–román sportösszecsapás még sokáig hordoz a történelmi múltból származó plusz – fölösleges? – tölteteket. Miközben nem vagyunk egyedül a hasonló rivalizálásokkal, a kelet-közép-európai térségben se szeri, se száma az aktualizált politikai felhangokkal is óhatatlanul megtűzdelt párharcoknak. Csakhogy ezek túldimenzionálása erősen hat a tisztánlátásra, márpedig arra szükség van a helyzetfelmérés és jövőtervezés során egyaránt. Meggyőződésem, hogy a magyar és a román futball közötti erőviszonyok terén semmilyen lényeges változás nem történt, tekintsük a paksi nagy zakót olyan balesetnek, amely ugyan nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket okozott, de jóvátehetetlen károkat nem.

A román–magyar rivalizálás témájára pedig talán térjünk vissza Párizsban, ahol minden bizonnyal nem egyszer csapnak össze a két ország képviselői. Immár vitathatatlanul első osztályú szinten, hiszen a „feljutást” mindenki elérte azzal, hogy jogot szerzett az olimpiai indulásra. Ott aligha fordul majd elő bármelyik oldalon olyan vereség, amely után égés elleni szert kellene kennünk az arcunkra…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!