Emlékezet, kiesés – Deák Zsigmond publicisztikája

A Rákosi-diktatúrában, 1953-ban, a Hajdu Júlia, Halász Rudolf zeneszerző-szövegíró duó megalkotta a Csak a szépre emlékezem című számot, amelyet először Putnoki Gábor táncdalénekes vitt sikerre, aztán sokan mások Ákos Stefitől Huszti Péterig. A fő értéke – utólag megállapítva – az lehet, hogy szerelmes, szomorkás, lírai hangulata szinte teljesen elfedi azt a sötét kort, amelyben született, mindenesetre örökzöld slágerré vált. Igazán fülbemászó dallamát most is dudorászom magamban, miközben azon morfondírozom, mire emlékszem a Ferencváros futballcsapatának idei Európa-liga-szerepléséből. Nem akarok gonosz lenni, az engem közelről ismerők szerint nem is vagyok az, egyelőre memóriazavar, kóros emlékezetkiesés sem sújt, mégis, az eddig lejátszott öt mérkőzésből nagyon nehezen tudok karakteres jeleneteket kiemelni.

A Fradi nemzetközi porondon nyújtott teljesítményéről nem is olyan rég már értekeztem ugyanezeken a hasábokon (Bepattanó, 2021. 11. 08.), amikor négy forduló után faktummá vált a kiesés, csak azért idézek belőle egy fél mondatot, hogy lássák, nincs bennem semmi rosszindulat: „Számomra egyértelmű, hogy ez messze nem kudarc a klub jelenlegi helyzetében, fejlődési stádiumában.” Mármint az azóta is pont nélküli szereplés a második számú kontinentális kupa csoportkörében. Legutóbb Sevillában, az arrafelé viszonylag szokatlannak mondható szakadó esőben múlta felül könnyedén a Betis a mieinket. Akiknek, kövezzenek meg, egyetlen igazán markáns megmozdulására sem emlékszem... A jelenleg zajló El-sorozat – kívülről van egy olyan érzésem – szinte csak „megtörténik” a csapattal: kimennek a fiúk a gyepre, csinálják a dolgukat, az erősebb ellenfél egy-két góllal legyőzi őket, lejönnek, aztán mintha mi sem történt volna, következik az újabb meccs, az újabb tisztes vereség.

Legalább eltángálnák őket egyszer-kétszer, de lenne némi sikerélmény is! Mint, mondjuk, 1995-ben az első Bajnokok Ligája-szereplés alkalmával: hatalmas zakók az Ajaxtól (1–5 itthon, 0–4 Amszterdamban), madridi kiütés (6–1 a Realnak), cserébe itthoni bravúros pontszerzés (1–1) a spanyol királyi gárda ellen, no és természetesen a zürichi 3–0-s diadal a Grasshoppers felett. Volt minden, mint a búcsúban, hullámvasút, fent és lent, rengeteg emlékezetes pillanat és/vagy eredményesség. Ha nem akarunk ilyen messzire menni, az előző két európai teljesítményt is megvizsgálhatjuk. Két éve az El csoportküzdelmei során nem kevesebb mint hét pontot szerzett a Fradi, kis híján továbbjutott, csak egyszer kapott ki. Tavaly egy szinttel feljebb, a BL-ben egyetlenegy pont termett, a Barcelona 5–1-re és 3–0-ra, a Juventus 4–1-re simázta le a magyar bajnokot, de a torinói helytállás – csak pillanatokkal a vége előtt kapott góllal veszített 2–1-re a csapat – és a Dinamo Kijev elleni nyílt sisakos 2–2 sem ugrik csak úgy ki az ember fejéből. Tokmac Nguen barcelonai lesgólját (szenzációs akció és lövés, millimétereken múlt a szabályosság) sosem feledem.

Most meg valahogy olyan egy kaptafára megy minden, Leverkusenben 2–1-es, itthon a Betistől 3–1-es, Glasgow-ban a Celtictől 2–0-s, itthon 3–2-es, Sevillában megint 2–0-s vereség, öt kör után nulla pont, négy kör után biztos kiesés, ha kinézek az ablakon a novemberi esőbe, hasonló érzés fog el. Persze lehet és kell is emlegetni a tényt, hogy a (hétvégi forduló előtt) a német negyedik, a spanyol ötödik és a skót második helyezett ellen kell helytállni. Kemény riválisok, nem vitás, de hol a lendület, a tűz, a bravúr (lehetősége legalább), vagy egy váratlan próbálkozás, szokatlan megoldás? Nézem az azeri Qarabag és a ciprusi Omonia meccsének összefoglalóját az Európa-konferencialigából, tehát egy szakmai emelettel lejjebbről, az utolsó percben a vendégek csereként beálló spanyolja, Jordi Gómez akkora gólt lőtt a kezdőkörből, mint ide Baki! És hogy a szlovén Mura (keretének értéke kevesebb mint egyötöde a Fradiénak) legyűrte 2–1-re a 2019-es BL-döntős Tottenhamet? És hogy két körrel korábban a norvég Bodö/Glimt (keretének értéke egyharmada a Fradiénak) 6–1-re kiütötte az AS Romát Mourinhóstól, mindenestől? Fogadok, a bodői és a muraszombati szurkolók halálukig emlékezni fognak csapatuk bravúrjára.

Hasonló huszárcsínyekre vágyom, de nagyon, mert tisztában vagyok vele, a Ferencváros – vagy bármely magyar, sőt, régióbeli klub – ezen a szinten kalkulálható, elvárható eredményességének nincs, talán sosem lesz itt az ideje. Az első két kontinentális liga (BL, El) a nagyok játszótere, annak ellenére, hogy a harmadik (Ekl) purgatóriumában vezeklőket is érhetik, ugye, kellemetlen meglepetések. Egy fordulóval a vége előtt a Bajnokok Ligájában angol, német, olasz, spanyol, francia, holland, portugál gárdák jutottak már a tavaszi egyenes kieséses szakaszba, a végére közöttük legfeljebb az arányok változhatnak, más nemzetbeliként kizárólag az osztrák Salzburg kerülhet be a pikszisbe, ha tud. Az Európa-ligában az angol, német, olasz, spanyol, francia kvintettet egy-egy görög és török gárda egészíti ki egyelőre, itt még néhány más nációnak is van némi esélye, de várjuk ki a végét. Mi marad hát a hozzánk hasonlóknak? A már említett huszárvágások! Hosszabb távon természetesen meg lehet célozni a tavaszi szereplés elérését, amire ráadásul az Európa-konferencialiga (ahová visszacsúsznak az El-csoportok harmadikjai) eddig nem látott sanszot ad. Jelenleg azonban a paraszthajszálnál valamivel több választja el ettől az FTC-t, amely itthon fároszként emelkedik ki a mezőnyből, lásd a közvetlen riválisok, a Kisvárda és a Fehérvár kiütését, a nemzetközi megterhelés ellenére vezető pozíciót az NB I-es tabellán.

Még egyszer hangsúlyozom, nem feldolgozhatatlan csalódás a mostani El-szereplés, ahová azért el is kellett jutni, ráadásként lehet kenegetni a sebeket olyan nyilatkozatokkal, mint amilyet a Betis sokat tapasztalt, talpig úriember szakvezetője, Manuel Pellegrini adott: „Jó játékosok alkotják a Ferencvárost, csapatként szoros meccset játszottak Leverkusenben meg a Celtic ellen is, minden tiszteletem az övék!” Az én tiszteletem pedig a Real Madridot és a Manchester Cityt korábban irányító 68 éves chilei mesteré, hogy ilyen kedveseket tud mondani a kvartett utolsó helyezettjéről egy tükörsimán megnyert mérkőzést követően. Mivel már tényleg minden eldőlt a csoportunkban, bebetonozódott az állás – 1. Leverkusen, 2. Betis, 3. Celtic, 4. Ferencváros –, a december 9-i záró fordulóban az lehet a cél, hogy minél kevesebben fázzanak meg a várható téli zimankóban Budapesten és Glasgow-ban.

Illetve dehogy: hátha akad egy-két olyan momentum a németek ellen hazai pályán, amit tényleg megjegyzünk majd, ha nem is örökké, de jó sokáig. Addig még menni kell Mezőkövesdre és fogadni a Puskás Akadémiát a magyar bajnokságban, utána következik idegenben a Debrecen, maid az év hazai pályán a Honvéd elleni meccsel zárul a Fradi számára. Ugyan mi akadályozza meg a zöld-fehéreket, hogy a négy, gatyaszaggatónak talán kevéssé nevezhető hazai megméretés között, már tényleg minden mindegy alapon nekiugorjanak a vélhetően tartalékos Bayernek? Komolyan mondom, még egy vaskosabb fiaskónak is jobban örülnék, ha nyílt sisakos, tűzzel teli csatában születik, mint egy újabb egy-két gólos „helytállásnak”. Tudom, részemről ez érzelmekkel teli szurkolói hozzáállás, ám azt hiszem, a hatból egyszer meg lehetne kockáztatni. Hátha évek múlva arról lehetne beszélni, hogy „emlékszel, amikor az Európa-ligában azzal a szenzációs góllal megvertük a Leverkusent?” Mert arról kevesen fognak, hogy hat felejthető vereséggel, pont nélkül zárult a 2021-es El-szereplés.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!