Kolbász és fügefa – Csinta Samu publicisztikája

OLVASGATOM A KARÁCSONYI EMLÉKÖZÖNT, mondhatni, akarva-akaratlanul, de ez azért nem lenne teljesen igaz, hiszen saját elhatározásomon kívül semmi sem kényszerít ilyesmire. Legfeljebb a szezonális helyzet, hiszen szinte mindenki, köztük versenyzők, edzők, sportvezetők is a különböző közösségi felületeken kívánnak immár csupa jókat, a kívánságokat pedig illik viszonozni, akárcsak fogadni a köszönéseket, ahogy annak idején kezünket meg-megszorítva igyekeztek szüleink belénk nevelni az illendőséget. A dolognak megvannak a kockázatai, erős idegzet kell ahhoz, hogy a folyamból kimazsolázzuk azokat a híreket, amelyek arról tudatnak bennünket, kinél milyen mértékben repedt ki a bejgli. Bizonyos megnyilvánulások láttán egyenesen hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy az algoritmus ámokfutása okán tévedt saját felületünkre egy-egy bejegyzés. Aztán egy gyors ellen­őrzés bebizonyítja, hogy évek óta „barátok” vagyunk az illetővel, és ez újabb meghasonlásra, önmarcangolásra késztet bennünket.

De ahogy az ocsú között is akad búzaszem, úgy egy-egy magvas karácsonyi boncolgatás után is érzem néha: nem hiábavaló a világhálós böngészés. Személyes emlékezések képesek felvetni olyan erkölcsi megvilágosításokat, amelyekre fogékonyabb az ember a karácsonyi várakozás idején, mint az év más periódusaiban. Bőven van bennük „lötyögés” is, de ha az ember nem kapcsolja ki magán a szerkesztői üzemmódot – nem is nagyon képes rá… –, kihámozható belőlük a megmentésre érdemes esszencia. Mások karácsonyi története az emberben is meglazít bizonyos csapokat, amelyekből előbb csak cseppekben, majd egyre bővülő sugárban kezdenek előtörni a saját emlékek. Aztán egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy saját korábbi világunk elevenedik meg körülöttünk, ízek, illatok, történetek. Többnyire gyermekkorunkból, amikor még annyira egyszerűen szépnek és otthonosan titokzatosnak tűnt minden.

Mint például a nagyszüleim háza a székelyföldi Erdővidéken. Olyan ház volt, amelyről tudni lehetett: sokkal régebben, amikor még újabb volt, már akkor is régi volt. A szaga egészen biztosan, és azt a nem túl gyakori festés-mázolások sem voltak képesek elűzni. Egyféleképpen volt régi szagú az első szoba, a zsalugáteres ablakú, amelyen az utca zajai szűrődtek be, és amelynek akadozva nyíló rácsai hunyorogtak, csak kicsit, alig borzongatóan. De talán csak azóta, amikor egyszer részegen danolászó bányászok vonultak végig alatta, nagyanyám pedig mély szusszanással mondta: fizetésnap van… Csak a fizetésnap ne lenne, tette aztán hozzá megbocsátóan, aranyemberek ezek, ám fizetésnapon megbolondulnak. Ezt követően egy ideig azt hittem, a fizetésnap valami szörnyű dolog, talán a vasárnap vagy a karácsony fekete betűs ellenpárja.

A lakószoba kicsit füstös volt, de nem a mindennapi főzéstől. Hiába rotyogott a kályhán fuszulyka vagy káposzta, sülhetett a lerben hájas tészta, a füstös szagot semmi sem volt képes elnyomni. A titok a kamrával közös falon túl rejtőzött, bent még május derekán is ott lógtak a téli disznóvágások egyre fogyatkozó emlékei, a barna, kiszáradt kolbászok, oldalszalonnák, csülkök. Csupa erősen füstölt hús, múlt és jövő, őseredet és ígéret. Nagyapám zsíros elégedettséggel mosolygott, valahányszor megfordult a kamrában, nagyanyám ilyenkor sohasem mulasztotta el megjegyezni, hogy te, Jóska, megint rájártál a kolbászra. Nem szánta megrovásnak, mégis. Ha a fia – jóapám – járta meg magát odabenn, anyai elragadtatás költözött a szavaiba, azért van, fiam, ki egye meg, ha nem te, mondta, és szinte provokatívan nézett körül, mer-e valaki ellentmondani. Ám ilyesmit nem nagyon tartott számon az egyre fogyatkozó családi emlékezet. Én is sűrűn benéztem, hiszen a kamrából kapaszkodott felfelé a padlásra vezető létra, kapkodtam a fejem a spárgán lógó húsdarabok elől, megannyi zsíros fényű, barátságos szörny, tiszta vidámpark, jutott valahányszor az eszembe.

A házhoz ragasztott nyári konyhában mindig esőillat fogadott. Az egyenetlen földpadlón surrogó vizes seprű hallatán pillanatokra még a kopogó esőt is hallani véltem, miközben hatalmas, fullasztó falatonként nyeltem a zsíros kenyeret. A tapasztott kályhában mindig lappangott a parázs, csak egy vézna gyújtós, s máris lobogott a tűz. A kemencelyukban fazék, benne megbízható meglepetésként főtt krumpli, sült tök vagy aranyszínűre pörkölődött tökmag, valami, amibe bele lehetett markolni, mielőtt elkezdődik a játék újabb fordulója.

Legtöbb esetben a csűrben, a hasábfa és a meleg széna kábító illatában. Álmodozásra teremtett világ a régóta nem használt járommal, az érthetetlen pedantériával fal mellé fektetett szénakötő rúddal, mintha bármikor befordulhatna érte a gazda, hogy feldobja a sarjúért induló szekérre. A hatalmas favágótőkén kisebb erdők végezték aprófaként, főleg miután egy megsárgult Lányok, asszonyok folyóiratban lányokat és asszonyokat láttam, akik az edzés gyanánt hatalmas fahasábokat aprító, félelmetes izomzatú súlyemelőket bámulták. Attól kezdve ólomsúlyú Alekszejevként csapkodtam a fát a csűrben – ahogy az a képaláírásban szerepel: mint a répát –, észre sem véve a rám ereszkedő alkonyatot. Nagyanyám jött hátra s szólt rám, hogy most már legyen vége, nem marad aprítanivaló holnapra, s a puliszka is kihűl.

Igazából az ő mesélései során vetődött fel bennem először komolyan a kérdés: Isten miért egy kisgyereket, nem pedig erős férfit, netán hadvezért küldött el arra, hogy maga köré gyűjtse az elesetteket? Az idő múlásával sokkal áttűnésesebb karácsonyi élmények is képesek voltak sportos párhuzamokat fakasztani bennem. A Jézus érkezése által kiváltott reménységről is az jutott eszembe, hányszor hallottam elragadtatással beszélni sokat látott öregeket egy-egy kivételes tehetséget felvillantó sportoló gyerekről, akitől ugyancsak egyfajta megváltást remélnek. Amint könyökölnek azóta ezerszer elkorhadt pályakorlátokon, történelmi léptékeket kölcsönözve a közelmúltnak idézik fel azt a nagyon ügyes szőke kiskölyköt – azóta már bizonyára sokgyermekes apuka –, na de ez a ballábas gyerek, ez teszi majd híressé a falut.

Olimpiai, ám azon kívül is rengeteg emlékezetes sportsikert hozó esztendő végéhez közeledve bizonyára a diadalokra illene koncentrálni, nekem mégis az ígéreteket, reményeket hozó és hordozó gyerekek járnak az eszemben. Akiket még nem is ismerünk, csak közvetlen környezetük látja bennük a jövő versenyzőit, bajnokait, amint hajnali uszodákban, csatakos ösvényeken futva, a hátsó kisszobában súlyzózva táplálják elsősorban saját álmaikat. Akik majd tehetségükkel, elhivatottságukkal leszólítják a fügefáról a mai Zakeusokat, akik modern kori vámosként segítik az új és még újabb megváltók célba érkezését.

Talán nem csak az én álmom felmászni Zakeus mellé arra a fügefára, hátha én is megláthatom Jézust, akinek érkezését ma már magabiztosan hirdetem. Annak idején, amikor búcsúzóul belevágtam a fejszét a favágótőkébe, csak abban voltam biztos, hogy holnap még több fát leszek képes felaprítani, izmaim pedig egyre inkább hasonlítanak majd Alekszejevéihez, aki csak úgy aprította, mint a répát. Már éreztem is az orromban a túróval bőségesen megtömött puliszkatekercs illatát, amelyet a felfordított tányér fenekén szolgált fel nagyanyám. Mielőtt előmentem volna, még kinyitottam a csűr hátsó kiskapuját, kiálltam az egyre erősödő fényű csillagok alá. A fák sötéten szegélyezték a kertet, én jobbra fordultam, a ganédomb felé, ráérősen pisiltem egyet, férfiasan, ahogy a nagyapámtól láttam. Aztán jöhetett a százéves bútorok illata, a szú nyomán hulló korpa kesernyés szaga, a dunyha fülledt párája. Alatta álmok keveredtek szétválaszthatatlan illatorgiában, amelyet reggel nagyanyám ruhájának összetéveszthetetlen szaga űzött messzire, ahogyan fölém hajolt: kérsz egy falást? Mosolygott hozzá a szeme, és darabka füstölt kolbászt tartott a kezében.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!