Gémesi Csanád: Megyünk tovább!

– Akkor hajrá, tovább, előre?
– Igen – jelentette ki a csapatban olimpiai ezüst- és bronzérmes, világ- és Európa-bajnok kardvívó, Gémesi Csanád. – Azt még nem tudom, meddig, illetve még nem akarom látni, meddig, egyelőre annyit mondhatok, hogy megyünk tovább. Már persze némi pihenő után, mert azért arra még szükségem van: a szezon kezdetén nem fogok versenyezni, sőt, ebben a naptári évben biztosan nem lépek pástra – még nem határoztam arról, mikor jön el nekem a rajt, de lassan körvonalazódik az is.

– Ki mindenkire figyel, mit mérlegel, amikor egy ilyen döntést meghoz?
– Sok oldalról kellett ezt is megvizsgálni, merthogy a magam részéről azt tudtam, hogy nagyon szeretek edzeni és versenyezni, úgyhogy az egyértelmű volt, ha a körülmények úgy alakulnak, szívesen megyek tovább. Ám kellett, hogy a családom támogasson, hogy a feleségem és a gyerekeim vállalják, hogy továbbra sem leszek gyakran otthon. De mindenki úgy volt vele, hogy eddig működött, ráadásul jól, úgyhogy menjünk tovább az úton.

– Tényleg azt mondta, hogy szeret edzeni…?
– Igen, mindig nagy örömmel indulok el edzésre, még ha sokszor Gödöllőről is kell eljutnom Budapestre. Már vannak edzéseim, de egyelőre csak annyi a cél, hogy fizikailag legyek jó formában.

– Vagyis kardot még nem is fog jó ideig a kezébe?
– Még csak messziről nézegetem. Kondiedzésekre járok, jólesik a mozgás, jó érzés az izomláz is.

– Érzi, hogy sportolóként már nem számít fiatalnak?
– Csak egy kicsit. Novak Djokovicsot megkérdezték két éve egy tornagyőzelem után a koráról, akkor ő azt mondta: a harmincöt az új huszonöt – ez nekem nagyon tetszik. Én még néhány hétig harminchét vagyok, vagyis huszonhét, de utána is használni fogom a szerb teniszező mondását, mert nem is érzem magam többnek. Huszonnyolcnál sem.

– Figyelnie kell a korára az edzések során?
– Mindenképpen, hiszen például a szürke hétköznapokon képtelen vagyok heti tízet edzeni, az nekem már sok. Amikor edzőtáborban vagyunk, az más, hiszen olyankor semmi másra nem kell figyelni. És persze ebben a korban már nagyon fontos szerep jut a pihenésnek is.

– Az, hogy Szilágyi Áron folytatja, mennyit számított a döntésében?
– Beszélgettünk Áronnal, nem titok, ez is számított. Azt azért elég egyértelműen ki tudom jelenteni, hogy más Szilágyi Áronnal egy csapatban vívni, mint nélküle. Inspiráló, hogy ő is azt mondta, menjünk együtt tovább.

– Úgy tűnik, a párizsi ezüstöt intenzívebben élte meg, mint a tokiói bronzot, legalábbis több helyen jelent meg, többször és többet nyilatkozott.
– Ez utóbbi igaz, de az érzés nem intenzívebb. A tokiói volt az első olimpiai érmem, az nagyot „ütött” legbelül, rengeteget adott nekem. Emellett viszont az is tény, hogy Párizs óta sokkal többször állítanak meg vadidegenek az utcán, bárhol – úgy érzékelem, hogy maga az eredmény sokkal több emberhez eljutott, mint a tokiói.

– Azt, hogy ez a második olimpiai érme ezüst és nem arany, amelyet nagyon akart, akartak, megemésztette már?
– Még egy picinyke ördög ugrándozik néha emiatt, mert ugye az sosem alszik, ám azt hiszem, már jó helyen van ez az ezüst: büszke vagyok rá és büszke vagyok a csapatomra is.

– A feldolgozás folyamata hogyan néz ki Gémesi Csanádnál?
– Emocionális ember vagyok, kevésbé tudatosan zajlik, inkább csak beleengedem magam az érzésekbe. Nekem a sikerek, de a kudarcok feldolgozásában egyébként az segít a leginkább, hogy beszélek róla – Párizs után és óta erre szerencsére elég sokszor volt lehetőségem, úgyhogy szép lassan tényleg minden a helyére kerül.

– És eltűnik az a kisördög is?
– Már alig látszik, annyira halvány, ha néha meg is jelenik. Sokkal erősebb bennem az érzés, hogy hatalmas sikert értünk el Párizsban. Ez talán már ott, a dobogón is látszott. Szokták mondani, hogy az ezüstérmesek a legkevésbé boldogok az eredményhirdetésnél, ám mi kivételek voltunk, őszintén tudtunk örülni.

– Pedig nem feltétlenül a legjobb lelkiállapotban készültek fel az olimpiára: hogyan élte meg, hogy éppen Párizs előtt néhány héttel történt változás a csapat élén és a csapatban?
– Erre a változásra nekünk, versenyzőknek nem volt ráhatásunk, alkalmazkodnunk kellett. Nem volt egyszerű, de azt hiszem, jól megoldottuk a feladatot. Ugyanezt mondhatom a keddi döntésről – szerintem egy sportolónak tudnia kell, meddig mehet el, mi az, ami az ő dolga. Bárki lesz a kardválogatott vezetőedzője, velem biztos, hogy együtt tud majd dolgozni.

A világ legjobb bírója vezeti a férfi kardozókat

Kedden ülésezett a Magyar Vívószövetség elnöksége, és a szakmai testület javaslata alapján két plusz két esztendőre kijelölte a válogatott edzőit (a kadétkorosztálytól a felnőttekig). Van, ahol semmi sem változott: a férfi párbajtőrcsapat Párizsban az arany­éremig menetelt, hogy mesterük, Dancsházy-Nagy Tamás érdemes a folytatásra, nem volt kérdés – mindezt mások is így gondolták, hiszen az edző egyedül pályázott a posztra. Női párbajtőrben nem volt borítékolható a váltás, de megtörtént: a jövőben Csobó Dominik irányítja az együttest. Az viszont biztos volt, hogy a kardozóknál változás jön, hiszen Decsi András lemondott az olimpia előtt nem sokkal, míg Gárdos Gábor hetekkel ezelőtt jelezte, nem pályázik. Előbbit Kósa Miklós, a nemrég a világ legjobb kardbírójának választott szakember követi, utóbbit pedig – a többek között Pusztai Liza felkészülését is irányító – Ravasz Etele váltja. A férfi tőrözőket továbbra is Szirmai Benedek vezeti, míg a hölgyekhez visszatért Marco Goncalves.