Aranyművészet – Berta Mihály publicisztikája

AZ ÉLETKOR NEM ÉRDEM, hanem állapot, szokás mantraként ismételgetni bizonyos számú születésnapi gyertya elfújásán túl, ám ez aligha jelenti azt, hogy csak úgy – némi képzavarral élve: l’art pour l’art – már nem is lehetünk büszkék önmagunk, szeretteink, barátaink, ismerőseink vagy egyszerűen csak az általunk tisztelt honfi- és embertársaink megélt esztendeire.

Példának okáért, egyszersmind rögtön a tárgyra térve, mi nemcsak büszkeséggel vegyes tisztelettel, hanem szó szerint csodálattal adózunk a ma 91 éves olimpiai aranyérmes úszó Gyenge Valéria előtt (1933. április 3-án született Budapesten), akinél különlegesebb, izgalmasabb és főleg sokrétűbb életutat bejáró ötkarikás bajnokkal még nem volt szerencsénk kapcsolatba kerülni. Nem, nem a még csak nem is kerek évforduló miatt írjuk ezt, ráadásul nyilvánvalóan kizárólag szubjektív benyomások és élmények alapján ítélkezünk. Miközben persze nem akarunk megfeledkezni a Gyenge Valériához hasonlóan legalább kilencven évet megélt és ma is közöttünk élő többi ötkarikás bajnokunkról sem: a 103 esztendős tornászlegenda Keleti Ágnesről, a 97 éves korábbi öttusázó Benedek Gáborról, az egyaránt vívóként olimpiát nyerő Bárány Árpádról (92), Juhász Katalinról (91), Magay Dánielről (91) és Hámori Jenőről (90).

Ám most mégiscsak Gyenge Valérián van a fókuszunk, akinek sportolói, pontosabban a sporthoz szorosan kapcsolódó élettörténete önmagában elég izgalmas ahhoz, hogy regényért kiáltson – micsoda szerencse, hogy ezt a könyvet saját maga már több mint harminc éve megírta. És ebből az előretekintésből talán már ki is derült, hogy itt és most nem a sportoló Gyenge Valéria méltatása következne, hanem a művészként is kiteljesedő korábbi úszóbajnoké.

Utóbbi szerepében kétségkívül ismertebb, noha egyre kevesebben vannak közöttünk olyanok, akik a helyszínen láthatták őt olimpiai aranyérmet nyerni 400 méter gyorson az 1952-es helsinki olimpián. De azok száma is vészesen csökken, akik a rádiót hallgatva tátott szájjal vehették idehaza tudomásul, hogy Sárosi Imre, azaz a Mesti legifjabb tanítványaként, hovatovább egy 19 esztendős „kislányként” verte kenterben a nemzetközi élmezőnyt. Négy évvel később, 1956-ban címet védhetett volna, ám hogy nem járt sikerrel, az korántsem az akkori formáján (világranglista-másodikként érkezett meg Melbourne-be), hanem a körülötte lévő világ összeomlásán múlt. Az ekkor 23 éves sportoló egyszerűen nem bírt a bizonytalanság ránehezedő nyomásával: egyszerre aggódott a forradalom leverését követő megtorlás után Budapesten maradt, és oda őt is hazaváró édesanyjáért, és a kint kapott hírek szerint nyugatra induló és a menyasszonyát természetesen úgyszintén majd maga mellett tudni vágyó vőlegényéért. Mindkettejükkel igen nehézkesen tudott csak kapcsolatba kerülni, de mindkettőnek ugyanazt mondta: ha vége az ötkarikás játékoknak, vele folytatja az életét.

No, ebből az ellentétből szökkent aztán szárba Gyenge Valéria Ígéret című, kétségtelenül önéletrajzi ihletésű, de a fiktív elemeket sem nélkülöző regénye, amit nem lehet ugyan egy az egyben autobiográfiaként olvasni, de azért mégis jól nyomon követhető benne a végül a szerelmet, ezzel együtt egy teljesen új élet lehetőségét választó fiatal nő élettörténete az ötvenes évek második felétől csaknem négy évtizeden keresztül, a magyarországi rendszerváltásig.

„Személyes és távolságtartó, egy élet ívéről, társakról, gyerekekről, válásról, kínlódásról – ahogy élünk – emelte ki az Ígéret erényeit a Képek boszorkánytánca című írásában Almási Miklós az Élet és Irodalom hasábjain 2000. december 19-én. – (…) Minden figurája a maga életét éli: kezei között, tolla nyomán bonyolult sorsfordulók bomlanak elénk, s ő csak hagyja, hogy mi lássunk egy szerelmet, ahogy harcol magáért, egy asszonyt, majd egy házasság felbomlását, néhány sors filmjét a tengerentúl. Kanadában. Tán még soha ennyire szenvedélyesen, hiszen viviszekció ez a regény: emigráció, válás, új élet keresése – és ennyire személytelen tárgyszerűséggel –, innen érzi az olvasó, hogy író írta e könyvet.”

Nem ez volt egyébként Gyenge Valéria első elmerülési kísérlete a szépirodalom végtelen tengerébe: a Két asszony élete című művében anyósa, Garay János édesanyja és annak testvére élettörténetét dolgozta bele ugyancsak a fikció kínálta szabadság eszköztárának felhasználásával, míg Barátnők című írásának alakjait a közvetlen környezetében élő, hozzá közelálló nők alakjaiból mintázta meg regényszereplőkké.

Ám Gyenge Valériának nem kizárólag az írás jelent(ett) önkifejezési formát, sőt. A fotózással jóval hamarabb kezdett el „másként” foglalkozni, mint amatőr műkedvelő. Még az ötvenes években, tehát itthon, a kanadai emigrálását megelőzően a MÁV-nál volt fotólaboráns. De minden lében kanál típusként, ahogy egy ízben magát jellemezte, megtanult fényképezni. A tudásból kedvtelés, a kedvtelésből érdeklődés, majd alkotási vágy kerekedett. Ennek egyik legszebb lenyomata talán az a még a rendszerváltás előtt megjelent Hazám című fotókönyve, amelynek a Magyarországon készült anyagát Illyés Gyula verseivel egészítette ki a kiadó, és amelyhez a fotókat a költő özvegye, a neves pszichológus és gyógypedagógus Kozmutza Flóra (József Attila szerelme) válogatta ki.

Hogy milyenek Gyenge Valéria fotói? Ismét Almási Miklós már citált írását hívnánk segítségül, amely nemcsak az Ígéret című könyvet, hanem a hazai bemutatójához társított fotókiállítás anyagát is méltatta. „Fotók, képek között állunk: tájak, kövek, belső terek, tárgyak. Látszatra némák, nature morte, holt természet, ahogy a franciák mondják. És mégis: Gyenge Vali képein a dolgok mesélnek. Ha közelebb lépünk hozzájuk, elmondanak egy történetet. Igaz, figyelni kell rájuk, mert halkan beszélnek. (…) Ilyenek Gyenge Vali képei: az állóképek mesebirodalma. Templombelső – indián település valahol Kanada északi részén –, de nem is ez az érdekes: az ólomüvegen át beömlő fény szétporlik, ám hirtelen felvillan az egyik pad karfáján. A fények eme játéka megszólaltatja a transzcendenciát. Olyat csinál képeivel, amire csak az igazán nagyok képesek.”

És ha Gyenge Valériára, a kreatív olimpiai bajnokra gondolunk, jusson még eszünkbe néhány másik ötkarikás aranyérmes kiválóságunk, akik nemcsak sportolóként alkottak kiemelkedőt, hanem a művészi tevékenységük révén is érdemes megemlíteni a nevüket. A teljesség igénye nélkül kell hát szólnunk az úttörő Hajós Alfrédról, aki szecessziós, eklektikus, majd modern stílusban alkotó építészmérnökként (két legismertebb munkája a később róla elnevezett Nemzeti Sportuszoda és a debreceni Aranybika Szálló) majdnem olyan fontos személye a magyar kultúrtörténetnek, mint az első olimpiai aranyérmünk megszerzője. A már emlegetett Keleti Ágnes, aki ha nem a tornával köt örök barátságot, talán világhírű csellistaként lesz ismert. Elek Ilona, 1936 és 1948 női tőr egyéni olimpiai bajnoka nagyszerűen zongorázott, bár még ennél is jobban vívott. A hatszoros ötkarikás első helyezett kardozó Kárpáti Rudolf ellenben valóban inkább tartotta magát hegedűművésznek, mint világklasszis vívónak. „Nem a sport az első az életemben. Hegedűtanszakon tanultam a Zeneakadémián, a vívást eleinte csak kiegészítésnek szántam. Hogy most az emberek inkább úgy ismernek mint vívót? Hát a zenében nem nyertem olimpiát” – foglalta össze ars poeticáját 1962-ben a Muzsika című lapnak.

Persze aligha haragudna érte, ha mi azért kardvívóként emlékezünk rá.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!