Ötös jeles, négyes jó – Ballai Attila publicisztikája

Akár öt válogatottunk is részt vehet a párizsi olimpián! Vagy négy. Vagy három. Vagy kettő. Vagy egy. Egy legalább biztosan, mert férfi vízilabdázóink tavalyi világbajnoki címükkel már indulási jogot szereztek. Négy további együttesünk – ezúttal csak a klasszikus csapatsportokat tekintve, strandröpit, 3x3-as kosárlabdát, minden egyebet feledve – pedig még harcban áll a kvótáért. Mindegyikük sikere csúcsbeállítás lenne, hiszen eddig csupán egyszer, 1980-ban Moszkvában képviseltettük magunkat öt fronton. Persze merőben más (sport)világban. Egyrészt azért, mert most tíz esély kínálkozik az akkori nyolccal (a női futball és póló még nem szerepelt a programban) szemben, bár a tízes kontingenst képtelenség kimeríteni, még az Egyesült Államoknak is be kellett érnie 2021-ben Tokióban héttel. Másrészt viszont Moszkvát bojkottálta a Nyugat színe-virága, ráadásul a labdajátékok többségét akkoriban odaát még jobbára műkedvelők űzték a mi szocialista álamatőreinkkel szemben. Ezért pólósaink 1980-as bronza csalódást keltett, a női kézilabdázók negyedik helyezése pedig kifejezett kudarcnak számított. A további három negyedik helyezést – férfi kézilabda, női kosár- és röplabda – jobban viseltük. Manapság ellenben már akkor is nemzeti ünnepnapokat, azaz inkább -heteket tartanánk, ha összejönne az ötös kvalifikáció.
Ezzel ugyanis felülmúlnánk a modern idők 2004-es athéni rekordját, amikor és ahol a pólósok és a kézilabdázók duplázásának köszönhetően négy csapatunk vágott neki a játékoknak. E sportágaktól el is vártuk, várjuk ezt, míg a továbbiaktól józan ésszel még bravúrt sem igen remélhetünk. Férfifutballban 1972 óta egyszer (1996), nőiben még egyszer sem szoríthattunk a mieinkért, férfi kosár- és röplabdában legutóbb 1964-ben, e két női szakágban pedig 1980-ban.
Ez a „szoríthattunk a mieinkért” egyáltalán nem üres szófordulat, hanem egészen különleges, nyolc napon túl gyógyuló mentális és lelki állapotmódosulás kifejezője. Félreértés ne essék, olimpiacentrikusságunk miatt is felfokozott várakozással készülünk éremhalmozó sportágaink – vívás, úszás, kajak-kenu, birkózás – döntőire, hogy aztán infark­tusközeli állapotban szurkoljuk végig az aranyról határozó asszókat, futamokat, mérkőzéseket. Ám az izgalmak egy-két napba, azon belül is néhány mindent meghatározó percbe sűrűsödnek. A (hangsúlyozzuk ismét: hagyományos) csapatsportok követésekor bezzeg két héten át többször, folyamatosan és mindkét irányban veszünk részt menny-pokol típusú társasutazásokon, ami semmi mással össze nem vethető. Személyes tapasztalataim mondatják ezt velem, öt nyári olimpiáról tudósíthattam.
Az elsőn, 1996-ban Atlantában hét bajnoki címet és 21 érmet nyertünk, találkozásainkkor mégis irigyeltem a horvát kollégákat, holott nekik be kellett érniük összvissz két medáliával. Csakhogy férfi kézilabdázóikkal együtt ők is végigjárták a csúcsra vezető diadalmas és édes megpróbáltatásokkal teli kaptatót, és pólósaik sem álltak meg a fináléig – ellentétben a mi fiainkkal.
Sydney-ben aztán az én pályafutásom legérzelemdúsabb olimpiai napja is rám köszöntött, 2000. október 1. Már a teljes, órára lebontott program nyilvánosságra hozatalakor megriadtam a felismeréstől: atyaég, a férfipóló és a női kézilabda végjátéka részben fedi egymást! Aztán önironikusan elmosolyodtam: ugyan már, persze, mindjárt két döntő a két kedvenc sportágamban – hol az az egy? Mint közismert, meglett mind a kettő. Hajnalban teszt jelleggel, laptoptáskával az oldalamon lefutottam az uszoda és a csarnok közti távot, és megnyugodtam; a pólón kezdek, mert ott „tuti” a győzelem, és a szünetre simán átérek a kézire, ami úgyis a második félidőben dől el. Egy tényezővel nem számoltam, a szembejövő forgalommal. Kora reggel ez néhány kukást és egy-egy, az időből kiszakadó japán turistát jelentett, délután viszont többezres emberáradatot. A negyvenedik percre verekedtem át magamat a magyar–dánra, hárommal vezettünk, és hamarosan hatra nőtt az előnyünk. Addigra ki is fújtam magam, és azt gondolván, a lényegen ezzel túljutottam, megnyugodva hátradőltem. Miként sajnos a csapatunk is. Bizonyára nem kell felidéznem az utolsó alig negyedórát, azt viszont igen, hogy aznap négy magyar arany boldog szemtanúja voltam – ilyen élményben csak az 1948-ban, 1952-ben és 1956-ban tudósító elődöknek lehetett részük –, de nézzék el nekem kajakos-kenus bajnokaink, hogy a póló kontra kézilabda kedélyhullámzáshoz foghatót, eufória és letargia ilyen tömény váltakozását a sportban sem azelőtt, sem azóta nem éltem át.
2004-ben Athénban a doppingvétségen ért atlétáink okozta traumát az enyhítette valamelyest, hogy a magyar ötkarikás história legsötétebb napján kézilabdás fiaink negyeddöntőt nyertek Dél-Korea ellen. 2008-ban Pekingben pedig a számunkra emberemlékezet óta legsikertelenebb és legsivárabb hangulatú olimpiát az szépítette meg, hogy a „Kemény-legények” Sydney és Athén után triplázással koronázták meg a magyar póló legújabb hőskorát.
2012-ből, Londonból a legmozgalmasabb napról felemás emléket őrzök, és ezért megint kajakosainktól kell elnézést kérnem. Hiszen az az ő egyetlen „balszerencséjük”, hogy rendre túl jók voltak, ezért csekély a hírértéke annak, ha tarolnak. Nos, a férfi kézilabda negyeddöntője és a kajak-kenu finálék egyik napja ütötte egymást, és mivel ketten tudósítottuk akkori lapunkat, a Magyar Nemzetet, Deák Zsigával magától értetődően osztottuk el a munkát: ő kajakozik, én kézizek. Bántam is kicsit, hogy lemaradok a szinte garantálható sikerekről, de az Izland ellen a sírból visszahozott, kétszeri hosszabbításban kivívott diadal személyes élményét utóbb nem adtam volna semmiért. Bár a kollégák „hoztak” két elsőséget a vízről a női négyes és a Dombi, Kökény páros révén, őket ette a sárga irigység azért, amit mi a helyszínen, a kézicsarnokban, a Copper Boxban láthattunk.
Hogy Párizsban hányszor lehet hasonló érzelmi hullámvasutazásban részünk, az előttünk álló három hónapban dől el. Illetve férfi kézilabdázóink már a jövő héten megkaparinthatják a maguk kvótáját, ha a jelenleg is zajló Eb-n „csak” a franciákat és a dánokat engedik maguk elé. Ezzel azért inkább elméleti lehetőségként számolunk.
Február 4. és 16. között női vízilabdázóink a katari vb-n az utolsó szalmaszálat ragadhatják meg. Eddigi esélyeiket elpackázták, de mivel tíz együttes vehet részt az olimpián, és az oroszok kizárása miatt nyolc komolyan veendő csapatot ismerünk, a küldetés nem lehetetlen. Nyolc hely már elkelt, a maradék kettőért három rivális hajt: Magyarország, Olaszország és Kanada. Közülük tehát egyet kellene a vb-n megelőzni, de legfrissebb tapasztalataink alapján akadnak aggályaink.
Ugyancsak februárban, 8. és 11. között, köszönhetően tavalyi Eb-4. pozíciójuknak, női kosarasaink Sopronban, hazai pályán vághatnak neki a selejtezőnek. Négy négyes csoportban zajlik a küzdelem, de elég csak a mieinkre koncentrálnunk. A jó hír, hogy hárman is révbe érnek, a rossz, hogy egyetlen „ürge” sincs a vetélytársak között. Az Eb-ezüstérmes spanyolok, a 2021-ben Tokióban második japánok és az amerikai bajnokságon második kanadaiak laboratóriumi körülmények között egyaránt erősebbnek tűnnek. De Sopronban minden előállhat, kivéve a laboratóriumi körülményeket.
Március 14. és 17. között férfi kézilabdázóink vívják a maguk kvalifikációját, még ismeretlen helyszínen és ellenfelekkel. A négyből csak ketten mennek tovább, és minden bizonnyal két európai – valamint egy afrikai – vetélytárssal kell szembenézniük.
Április 11. és 14. között női kézilabdában ugyanez a lebonyolítás, de a helyzet tisztább és valamivel egyszerűbb: itthon, Debrecenben Svédország, Japán és Kamerun társaságában kell az első kettő között végezni.
Mintha bizonyítványt osztanánk Párizsban: öt magyar csapat jeles, négy jó. Úgyhogy vessenek meg, én néggyel is kiegyeznék. Három a határ, a visszaszámlálást innentől nem folytatom.
Mert ahogyan egyszer Baróti Lajos mondta, vereségekkel nem kalkulálunk. Elég baj, hogy néha jönnek maguktól is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!