Legyünk egy súlycsoportban – Malonyai Péter publicisztikája

Elégedetten, tisztelettel állapítjuk meg hol erről, hol arról, hogy sportember, ám akármilyen furcsa, nincsenek pontos kritériumok arra, mit is takar a fogalom. Példát mindenki említ rá, ha előkerül, de a nevek uralják a témát s persze a megnevezettek tettei.

Érdekes, de a különféle lexikonok, enciklopédiák, tudástárak sem szolgálnak magyarázattal. A kategóriába sorolják a sport környékéről azt, aki akár hivatásból, akár kedvtelésből űzi valamelyik ágát, aki szervez, vezet, kutat a témában, sőt még azokat is, akik egy lépést sem tesznek, csak érdeklődnek, drukkolnak. Az elnagyoltságra jellemző, hogy a definíció végén rendre ott áll, hogy „rendsz. férfi”, azaz a lányokat, asszonyokat kizárják a körből.

Ahol egy-egy cikkben, bejegyzésben felvetődik a fogalom, ott sem derül ki a lényeg. Mert okosabbak nem leszünk attól, hogy a rekordméretű gyrostál készítője elmondja, a hatalmas mennyiséget (30 kiló csirkehús, 12 kiló krumpli, 12 kiló zöldség, 30 pita, 5 liter tzatziki) húsz éhes sportember kebelezi majd be (fejenként másfél kiló hús – ez ám a példa!), de még a rangos Sport Illustrated is lazán értékel. Amikor például 2012-ben a legendás kosarast, LeBron Jamest választotta az év sportemberének, az indok az volt, hogy mindent megnyert, amit csak lehetett.

Szép-szép a kimagasló produkció, ám azt hallva, hogy sportember, ennél többet képzelek bele, hozzá. Valamiféle magatartást, kisugárzást, de ez is túl általános a lényeghez képest, konkrétumok nélkül. Megjegyzem, a fogalomhoz társított szinonimáktól (atléta, sportoló, versenyző, sportbarát, sportrajongó) sem lehetünk okosabbak, az pedig röhej, hogy – mint olvasom – a sportember újévi fogadalmai közé tartozhat, hogy például soha többé nem hagyja ki a nyújtást, mindig rendesen bemelegít edzés előtt, a teremben minden eszközt visszapakol a helyére, nem nyomkodja a telefonját a gyakorlatok közötti szünetben.

A háromszoros olimpiai bajnok kardvívó, Szilá­gyi Áron nálam a sportemberek sportembere, de nem – vagy nem csupán – attól, amit mindig előhoznak, ha szóba kerül. Nevezetesen, hogy a budapesti világkupaversenyen egy méltatlan ítélet után megadva magát fogadta, hogy a sértett, a grúz Szand­ro Bazadze megvágja. Aki ezzel tetemes előnyt szerzett, ám Szilágyi végül fordított és nyert. Ez sportszerűség a javából, de csak egy szelete Szilágyi habitusának. Kérdés, mit mondanak rá, ha később veszít, s azt se feledjük, hogy kardvívóról van szó, márpedig a legendás Italo Santelli Gerevich Aladárhoz intézett klasszikusa szerint: »Nem gratulálhatok a győzelméhez, mert volt egy eset, amikor nem mondta be a tust. Ez megengedhetetlen. Ma nem mondja be a tust, holnap meg lehet, hogy már váltót hamisít.«

És ha már olimpiai bajnokok, a MOB-nak van egy posztumusz médiakülöndíja, a SportEMBER. Eddig mindössze ketten voltak méltók rá, Papp László és Puskás Ferenc. Méltán emelték ki őket a múltból, nálam is sportemberek, ám ez nem jelenti azt, hogy minden napjuk valamennyi percében fölötte álltak volna mindannyiunkon. Papp Lacit 1974-ben össze tudták ugrasztani örök mesterével, Adler „Zsigával”, úgy, hogy kétoldali büszkeségből sohasem lett a régi a viszonyuk, Öcsinél pedig kérdés lehet, hogy hány fröccsig sportember a földi halandó. És mégis, enyhén szólva is bolond, aki vitatja náluk a minősítést.

Felületességre hajlamos korunk mentsége, hogy eleink sem tudtak igazán mit kezdeni a fogalommal. Akkoriban persze egyszerűbb volt, hiszen kevesebben mozogtak. All-round sportemberként emlegették, emlegetjük például Manno Miltiadest (1880–1930), a képzőművészként is kiemelkedő ifjú ugyanis remekelt kerékpározásban, gyorskorcsolyázásban, jeles futballista volt, az 1912-es olimpián pedig az evezős nyolcas tagja.

Ezzel együtt szigorúbb volt az ítélkezés, a Nemzeti Sport 1920-ban azt írta, hogy „azok a vádak, melyek legutóbb napvilágot láttak, oly mély züllésről, az erkölcsi piedesztálról való olyan lecsúszásról tesznek tanúságot, hogy a becsületes sportember szinte kővé dermedten hallgatja őket”. Pedig csak (jó) néhány bundáról, bíróvesztegetésről volt szó. Ha maradunk a definíciónál, a csaló ezzel együtt sportember, hiszen aktív a pályán, mostanság már profi is, azaz hivatásszerűen érdemes a titulusra.

Lapunk 1927-ben megszavaztatta olvasóit a legnépszerűbb 100 magyar sportemberről. Hogy a gyorsúszó Bárány István nyert, az enyhíti, hogy mögötte szorosan három futballista következett, Orth György, Fogl Károly és Schlosser Imre. A népszerűségüket nem lehet(ett) vitatni, ám mindannyian szerepeltek negatív felhanggal is a hasábokon. Bárány vízilabdázóként rendre botrányt érően összekülönbözött a bírókkal, Orth párbajhősként is virított, Fogl el tudta veszíteni a fejét, s taposott rendületlenül, Schlosserről pedig az a hír járta, hogy szerette a pénzt, húsz fillérért elhajtott volna egy hangyát Pesttől Vácig. És mégis... – teszem hozzá itt is.

Ezzel együtt a fogalom ott volt a köztudatban. Jöttek is a reklámok. E szerint „sportemberek csemegéje a Stühmer sportcsokoládé”, a Révay utcai Alhambra bár „a sportemberek találkozóhelye”, miközben a műsor este tízkor kezdődött, s hajnali ötig tartottak nyitva. A Berlini (ma: Nyugati) téren lévő Westend Szállodában pedig „sportembereknek külön engedmény” volt.

Hiába a fogalmi zűrzavar, a politika persze hogy rászállt a kifejezésre. A teljesíthetetlent is teljesítő Pióker Ignác („Ötéves tervemet huszonhárom hónap alatt befejeztem.”) arról beszélt 1952-ben, hogy a munkában sem ismer lehetetlent, persze hogy a szovjet módszer, a szovjet sportemberek példája nyomán.

Aztán 1956 után már a szocialista sportember volt a téma. A Népsport kikérte magának, hogy a fiatal versenyzők közül sokan hallgatnak külföldi rádióadókat, a nyugati tánczenét kedvelik, ami „a tájékozatlan szemlélőben azt a hitet keltheti, hogy ezek az emberi fogyatékosságok és hibák általánosan jellemzik fiatal sportolóinkat”. A Képes Sport arra hegyezte ki dörgedelmét, hogy régen „a kor ízlése és igénye szerinti úgynevezett »úriember« lehetett csak egyszersmind sportember is”. Miközben leszögezem, hogy nem olyan nagy baj, ha valaki „úriember”, a folytatás már konkrét, sőt máig ható: „Nem méltó a sportember jelzőre az a vezető, aki a letűnt idők intézői »driblijeit« utánozza, aki nevelés helyett ma is a játékoscsábítás, felelőtlen ígérgetések módszereivel dolgozik.”

Egykori főszerkesztőnk, Feleki László igyekezett a helyére tenni a dolgokat, igaz, már a hetvenes években. Úgy vélte, a sport népszerűségét jelzi, hogy egyből hír lesz abból is, ha egy sportoló fizetés nélkül távozik a presszóból, durván visszautasítva a felszolgáló közeledését. „Garázda birkózó a vádlottak padján” – írták az újságok, Feleki pedig úgy érvelt, hogy ez azért lehetett hír, mert a sportra sokan figyelnek. Kevesebb a zenész, ezért kevesebben kapták volna föl a fejüket arra, hogy „Izgalmas üldözés után elfogták az útonálló karmestert!”, tudósaink közül se sokakat izgatott volna fel, hogy „Ámokfutó filozófus a balatoni országúton”, s legfeljebb csak a Hungária kávéházban lett volna téma, hogy „Cinikusan tagad a tetten ért költő, aki leütött és kifosztott egy pénzbeszedőt.”

Vidámabb történet az elmúlt század profi bokszklasszisáé, Jack Dempsey-é (1895–1983). Állítólag egyik éjjel betörtek hozzá, ő pedig csendben, békésen figyelte, ahogy a betörő elvisz az asztalról ötven dollárt. Amikor megkérdezték tőle, hogy miért nem ütötte le, először „profi” választ adott („Ötven dollárért nem bokszolok...), majd sportszerűt: „Különben sem voltunk egy súlycsoportban.”

Okoskodni nem akarok, visszatérek hát az elejére: ahány ember, annyiféle, ahányan vagyunk, annyiféle szempontunk van arra, ki a sportember. Mondanám zárszóul, hogy a sporton innen és sporton túl egyaránt maradjunk emberek, ám körbenézve roppant modern világunkban inkább azt kérném – legyünk.

Újra. Végre.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!