Népsport: a folyamőrkapitány szembement a németekkel

A huszonhat nappal fiatalabb Somfay Elemérről éppen két hete közöltünk írást mellékletünkben, a cikk megjelenése után pedig a véletlen hozta a felfedezést, hogy az 1924-es párizsi olimpia ötpróbázó ezüstérmese a nagybecskereki katolikus gimnázium harmadik és negyedik osztályában egy levegőt szívott a későbbi ötkarikás bajnok kardozóval, Nagy Ernővel. Aki – legalábbis Gerevich Aladárhoz, Jekelfalussy Piller Györgyhöz, Kabos Endréhez, Petschauer Attilához vagy Rajcsányi Lászlóhoz hasonlítva – szürke eminenciás a magyar vívás mindenkori klasszisai között, hiszen mindössze három évben, 1931 és 1933 között kapott lehetőséget a válogatottban.

A fiatalon elhunyt erdész édesapa három gyermekének legkisebbike 125 éve, 1898. augusztus 2-án született a ma Romániához tartozó Temes megyei Facsádon, de a gimnázium első négy osztályát a vajdasági Nagybecskereken járta ki, amikor is 1912-ben felvették a fiumei Haditengerészeti Akadémiára, és a gimnázium első két évét Szegeden letudó Somfayval egy időre elváltak útjaik.

Miután 1916-ban végzett, tengerészzászlósi rendfokozatban az Árpád páncélos csatahajóra vezényelték, a következő évben pedig a Helgoland gyorscirkálóra, amely elévülhetetlen érdemeket szerzett 1917. május 15-én a harmadik otrantói vízi ütközetben kivívott látványos győzelemben. Nagy a Helgolandon mint tüzértiszt szolgált, az antant által létesített tengerzár megsemmisítése érdekében indított hadműveletet pedig a Novara gyorscirkáló parancsnokaként Horthy Miklós irányította, akinek ez a hadi siker szerzett hírnevet, és – nem túlzás – segítette közvetve a kormányzói posztra.

A még mindig csak húszéves Nagyot már a Radetzky sorhajón érte a világháború vége, 1918 novemberében Nagybecskerekre, aztán a szerb megszállás elől Budapestre ment, és szolgálatra jelentkezett. A Tanácsköztársaság alatt találta meg a nagy feladat. Miután az antant két őrnaszádja, rendre szuverenitást sértve felhajózott Bajától Dunaföldvárig, a hadihajós főparancsnokság aknazár telepítését határozta el, amelynek helyét Taschler Guidó sorhajóhadnagy és Nagy Ernő tengerészzászlós jelölte ki: Uszod magasságában, a dombori gátőrháznál látták jónak végrehajtani a feladatot, és 1919. március 23-ára el is készült az érintőaknákból álló hármas lánc, az aknazárnak pedig ő lett a parancsnokhelyettese.

A Tanácsköztársaság bukása után le akarták tartóztatni, mert a paksi polgári iskola kommunista igazgatójánál lakott albérletben (így ő is biztos kommunista…); elítélendő módon tisztként együtt étkezett a beosztottjaival, sőt velük járt táncolni; no meg húszfőnyi tengerészlegénységével nem csatlakozott a proletárdiktatúra ellen felkelőkhöz. Még időben elhagyta állomáshelyét, a fehér terror idején elrejtőzött, majd jelentkezett a katonai parancsnokságon. Nem indítottak eljárást ellene, de jó darabig nem tartott rá igényt az új hadsereg, hogy aztán az 1921 tavaszán megalakuló Magyar Királyi Folyamőrség parancsnoksága felülvizsgálja az ügyét, és zászlósi rendfokozattal reaktiválja.

Ekkoriban már lejárt atletizálni a MAC-ba, azaz a vívás még mindig nem tűnt fel a horizonton. Egy biztos, 1921-ben már versenyzett, és újra keresztezték egymás útját Somfayval, aki szintén a MAC-ban sportolt. Például 1922 májusában a KAOE viadalán mindketten 287 centit ugrottak helyből távolban, a holtversenyt eldöntő ugrással a korábbi osztálytárs nyert; vagy a MAC augusztusi esti versenyén ötpróbában rivalizáltak, Somfay minden számban győzött, így biztosan végzett az első helyen, Nagy Ernő lett a második. Rúdugrásban vitte legtöbbre, hiszen 1925-ben bajnoki harmadik lett, 1923-ban és 1926-ban egyaránt a negyedik legjobb eredményt érte el itthon 340, illetve 351 centivel.

A magyar atlétika sporttörténeti epizódjában is szerepet vállalt, tudniillik indult 1925 októberében az első magyar dekatlonbajnokságon, és a második helyet szerezte meg Farkas Mátyás mögött – szépséghiba, hogy csak ketten alkották a „mezőnyt”, miután Somfay sérülés, Hahn Károly a nyári skarlátja következményei miatt maradt távol, az influenzás Cséfay Sándor pedig három szám után feladta.

Nagy 1927-ig vett részt atlétikai versenyeken, innentől viszont a vívást állította célkeresztbe. Rendre azt írják, hogy ebben az évben, 29 évesen kezdte forgatni a pengét, de nehezen hihető, mert nyilván a fiumei haditengerészeti akadémián is rendszeresen tartottak vívótréningeket, illetve biztosra vehető, hogy Budapesten is már 1927 előtt „beleállt” a szisztematikus edzésekbe – mégpedig a zseniális mester, Borsody László irányításával az 1925-ben létrehozott Toldi Miklós Honvéd Sporttanár- és Vívómesterképző Intézet (SPOTI) első évfolyamában. Tudniillik az 1932-es olimpia egyéni bajnoka, Jekelfalussy Piller György 1925 és 1927 között leste el a fortélyokat a SPOTI-n, és kettejüket mindenhol tanfolyamtársként emlegetik.

„Kitűnő adottságai mellett magával hozta a vívás iránt érzett szeretetét és különleges ütemérzékét. Megértéssel, feltétlen engedelmességgel követte mestere utasításait, aminek következtében hihetetlen rövid idő alatt csakhamar a legjobb vívók között olvashattuk a nevét”– írta az 1978. januári Vívóhíradóban megjelent emlékezésében Klell Kálmán. Tény, 1928-ban már megnyerte a Royal VC tőrversenyét a Fodor-féle teremben, és 1930 tavaszán helyet kapott a cremonai Tersztyánszky-emlékversenyre összeállított kardválogatottban – más kérdés, hogy elmaradt a viadal, és mert a májusi liege-i Eb-re nem vitték ki (a hónap elején a középdöntőbe sem jutott be a bajnokságon), 1931-ig kellett várnia a bemutatkozásra. Az 1932-es olimpiáról már nem maradhatott le (válogatóversenyeken harcolta ki a csapattagságot), és kivette a részét az aranyérem megszerzéséből: Dánia ellen két, Mexikó ellen négy asszót nyert meg, míg a négyes döntőben csak a harmadik, lengyelek elleni mérkőzésen lépett pástra, az amerikaiakat és az olaszokat nélküle kaszabolták le a társak.

„A megfelelő vívótávolság tartása nagyszerűen érvényesül két katona vívónknál – Piller Györgynél és Nagy Ernőnél –, előbbi a fejére irányított vágást a legritkább esetben hárítja karddal s erre nincs is szüksége, mert biztosan elintézi ezt a megfelelő vívótávolság felvételével. Nagy Ernő pedig abban jeleskedik, hogy elhárított támadása után az ellenfél visszavágását nem kardjával védi ki, hanem az elől a legtöbbször a vívótávolság villámgyors megnagyobbításával tér ki”– írta az 1933-as budapesti Eb-n egyéniben hatodik folyamőrkapitány stílusáról Filótás Ferenc 1932-ben.

Nagy Ernőnek ugyan 1936-ig még sok bajnoki csapataranyban volt része, ám egyre inkább katonai pályafutása került előtérbe. Kinevezték a rendkívül korszerű Sopron őrnaszád parancsnokának, 1942-ben a II. folyamzárzászlóalj parancsnokának, valamint törzskapitánynak. A folyamőrség első embere, a németellenes és Horthyhoz kötődő Hardy Kálmán 1944. szeptember végi parancsához igazodva részt vett a – mint tudjuk, sikertelen – kiugrási kísérlet előkészítésében. A másik két folyamzárzászlóaljjal el akartak érni Budapest közelébe Bajától, Magyarkanizsától, illetve Sajkáslaktól, ennek érdekében Nagy a Zsablyán állomásozó német páncélos hadosztály parancsnoka, Kühlwein altábornagy utasításait is megtagadta.

1945-ben öt hónapot töltött amerikai hadifogságban, 1947-ben B-listára tették, 1950-ben lefokozták honvéddá. A víváshoz sohasem lett hűtlen, rendszeresen feltűnt a versenyeken, dolgozott a Csatornázási Művek TE edzőjeként, sporton túli életéről, katonai tevékenységéről Csonkaréti Károly hadtörténész jóvoltából tudhatunk sokat. Nagy Ernő 1977. december 8-án hunyt el, unokaöccsei és -húgai gyászolták, a rákoskeresztúri új köztemetőben nyugszik.