Az Operaházban kalauzolta Puskásékat – Szomolányi Gy. István regényes élete

– Egyszerre bensőséges és meghökkentő a házi tusrajz, amely születése alkalmából készült. Tankok, repülőgépek, katonák, frontvonalak látszanak rajta, valamint az 1943-as évszám mellett kézírással: „amikor fiam világra jött...”
– Drága édesapám, Szomolányi J. György rajzolta nekem. A térkép alapján úgy tetszhet, mintha Magyarország akkoriban a béke szigete lett volna, de hát tudjuk, a helyzet elég szörnyű volt. Szolyva és Budapest között pendlizett akkoriban, a háború végén pedig ludovikás tisztként nem sok jóra számíthatott. Amikor 1945 februárjában az aktuális rendelet nyomán jogkövető módon jelentkezett a hatóságoknál, a biztos fogság várt rá, és valóban el is hurcolták a Szovjetunióba, a borovicsi fogolytáborba. Ott titokban mikrobetűkkel összeírta a rabok listáját, és bevarrta egy protekcióval hazaküldött fogolytárs sapkájába, azzal a kéréssel, hogy juttassa el édesanyámhoz. Az akció sikerrel járt, sok hozzátartozó így tudta meg, hogy a rokona Borovicsibe került. Végül családi közbenjárásra, Vlagyimir Szviridov szovjet altábornagy tolmácsának segítségével sikerült társaival együtt apámat is hazahozatni 1945 júliusában. Autodidakta festőművész volt egyébként, dolgozott a váci székesegyház restaurálásán is, tehetségére még tízévesen Kaposváron Rippl-Rónai József figyelt fel. Borzasztó nagy fradistának számított, aztán amikor Mándi Gyula elvette a sógornőjét, és bekerült a családba, rokoni szimpátiából elkezdett MTK-meccsre is járni. Csak az MTK–Fradi meccseket viselte nehezen, olyankor állítólag maga elé dünnyögte, hogy „Opatát nem bírom!”, erre összeveszett anyámmal, leszaladt a tribünről a teraszra, és inkább ott várta ki a végét.

– Jonathan Wilson A magyar futball aranykora című könyvéből tudjuk, édesapja ritka bátorsággal és ravaszsággal szabadította ki Mándi Gyulát, az MTK 32-szeres válogatott hátvédjét a munkatáborból, és mentette meg ezzel valószínűleg az életét.
– Zsidó származásúként Mándi Gyulát többször is munkaszolgálatra rendelték, és 1944 novemberében már nem babra ment a játék. Budapestről indították útnak a csoportjukat vonattal, ő nagy lélekjelenléttel az utolsó pillanatban rövid üzenetet írt egy papírra a célállomás nevével és apám címével, majd kidobta az ablakon. Csodák csodájára eljutott a fecni apámhoz, igaz, a felirat kissé elmosódott rajta, alig lehetett kivenni Ekelpuszta nevét. Azon nyomban elindult a helyszínre, a mai Szlovákia területén fekvő Okolicná na Ostrove közelébe egy befolyásos ismerőssel, aki határozottan közölte a keretlegénnyel, hogy egy építkezési munkára azonnal elvinne öt embert. Meglátták Mándit, valamint egy másik, idősebb családtagot is, aki azonban maga helyett egy többgyermekes édesapát tolt előre a választásnál. Östreicher Jenő bácsit soha többé nem láttuk... Gyulát felhozták Pestre, házról házra bújtatták, pincékben, fáskamrákban a háború végéig.

– Ha már a felmenőkről beszélünk: Török Ferenc Mandula című Mándi-portrékönyvében szerepel egy 1940-es családi nagy fotó, nem akármilyen hírességekkel.
– Az anyai ág rokonsága, a Fazekas család látható a képen férjekkel, feleségekkel, gyerekekkel. Mások mellett Mándi Gyula felesége, Fazekas Edit, a Nemzeti Színház ünnepelt színésznője, Géczy-Fazekas Klára zongoraművésznő, nagyanyám, Hegyessy Matild, a braun­schweigi és a drezdai opera vezető szopránja, a gyerekek között pedig Fazekas Nikolett későbbi színésznő, énekesnő és Géczy Dorottya színésznő, sanzonénekes. Ott vannak a szüleim is, édesanyám, Fazekas Erzsébet, aki családi színielőadásokon rendszeresen szerepelt, ám amikor Hevesi Sándor elhívta a társulatába, apám megcsörrentette a kardját, úgyhogy végül maradt háztartásbeli. Látszik a fotón Mándi Attila, Gyuláék gyereke is, akit ugyan próbáltak egy lakásban kikötött labdával a futballhoz szoktatni, nem sok sikerrel: ahogyan ő belerúgott, attól az apja egy hétig lelki beteg lett. Mándiék a Fürst Sándor és a Katona József utca sarkán laktak, a családfő már a háború előtt, futballistaként vezetett egy ingüzletet, amelyet aztán az ötvenes években is megtarthatott.

– Visszaemlékezések szerint a két világháború közötti korszak labdarúgói közül kitűnt elegáns játékával.
– Több volt, mint elegáns futballista. Sebes Gusztáv, aki csapattársa volt a Hungáriában, interjút adott nekem 1979-ben a Négy évszak című ifjúsági társkereső folyóiratba, Abody Béla újságjába, amelyben olyan nevek is publikáltak, mint Kertész Imre, Galsai Pongrác vagy Peterdi Pál. Abban a beszélgetésben fogalmazott úgy az Aranycsapat szövetségi kapitánya Mándiról, hogy a maga korában úgy játszott, mint később Franz Beckenbauer. Öt évig a Fradiban szerepelt, de nem tudott a csapatban megragadni, így aztán 1918-ban átigazolt az MTK-ba. Élete egyik legjobb döntése volt, hiszen a következő két évtizedben jobbhátvédként nyert kilenc bajnoki címet, játszott 324 bajnoki mérkőzést a kor csúcscsapatában, és közben 32-szer helyett kapott az A-válogatottban. Aztán amikor 1937-ben egyszer megszólította a tapasztalt hátvédet Schaffer Alfréd, a Hungária edzője, és küszködve elkezdte neki mondani, hogy „Nézze, Gyula...”, ő a folytatást meg sem várva megnyugtatta: „Értem, mit akar mondani.” És 38 évesen befejezte a pályafutását.

– Később edzőként a Ganz TE, az MTK, a magyar ifjúsági válogatott, a brazil América és az izraeli válogatott irányítója lett, de a csúcsot kétségtelenül az 1949 és 1956 közötti állami edzői szerepkör jelentette az Aranycsapat mellett, Sebes Gusztáv segítőjeként. Vagy talán úgy is mondhatjuk: Sebes Gusztáv árnyékában.
– Nekem és akkor még élő fiának, Mándi Attilának is fájdalmas volt, hogy amikor a FourFourTwo magazin szavazásán a hazai sportszakírók megválasztották minden idők legjobb tíz magyar trénerét, senki sem tette az első tízbe Mándi Gyulát. Holott a kortársak tisztában voltak azzal, amit a Kalandozó magyar labdarúgók című alapkönyv is rögzít: „Sebes pazar szervező, feltételteremtő, nagy vezető volt, de amit a pályán csapatként tudtak Puskásék, ahhoz – diszkréten fogalmazva – legalább annyi köze volt (ha nem több...) Mándinak, mint magának a szövetségi kapitánynak. Erről a tényről maga az érintett összes hivatalos megnyilvánulásakor – cikkek, interjúk, visszaemlékezések – szerényen hallgatott.” Az ő ötlete volt például az is, hogy Hidegkuti Nándort visszavont szerepkörben, hátravont középcsatárként kellene bevetni. A svájci világbajnokság alatt viszont hiába tiltakozott babonás emberként a készülő győzelmi bélyeg terve ellen. Emlékszem, még haza is telefonált, hogy csináljanak valamit az elhamarkodott akció ellen. Már csak a piros színnyomat hiányzott az ominózus bélyegről, amikor a vb-döntő utolsó perceiben az eredmény ismeretében leállították a nyomdai munkát, majd sietve megsemmisítették a darabokat. Szerencsére valaki néhány ívet kimentett, ezek színhiányosan fennmaradtak. Sebesre visszakanyarodva: okos emberként tudta, hogy a csapat mellé egy rafinált, intelligens edzőre van szüksége segítőként. Ő adminisztratív téren igazgatta a válogatottat, és megvolt az a kiváltsága, ami még Puskás Ferencnek sem, hogy közvetlen vonalon hívhatta Rákosi Mátyást. Ez sem lehetett mindig könnyű. El tudom képzelni szegény Sebes lelkiállapotát, amikor Rákosi garanciát kért tőle az 1953-as londoni mérkőzés előtt az angolok megverésére.

– És Puskás Ferencet mi vezérelte, amikor a 6:3-as győzelem után, a budapesti érkezés ünnepi pillanataiban, a Keleti pályaudvaron összesereglett nép előtt köszönetet mondott a pártnak?
– Próbált volna mást mondani! Hajlamosak vagyunk utólag úgy gondolni az Aranycsapat játékosaira, mint bölcs félistenekre, holott huszonéves gyerekek voltak, akik bíztak magukban. Én is ott tolongtam a tömegben aznap reggel a Keletinél, csak éppen jól nevelt tízéves kisfiúként megbújtam az emberek között, míg például egy velem egykorú utcabeli vagány felmászott a lámpaoszlopra, így számos fényképen látható. Életem egyik legnagyobb élménye volt, amikor fél évvel később, a budapesti visszavágó és az angolok elleni 7:1-es siker után anyám felkönyörgött a csapatbuszra. Együtt utaztam a játékosokkal, előttem ült Puskás Öcsi, mellettem Tóth II József, a társaság igyekezett a Margitszigetre, a meccs utáni bankettre, engem útközben, a Népbüfénél tettek ki.

– Igaz, hogy az Operaházban kalauzolta gyerekként a magyar futball legnagyobb csillagait?
– Így volt. De hadd kezdjem messzebbről! Engem az opera világa attól a naptól magával ragadott, hogy 1949. január 25-én öt és fél éves gyerekként személyesen átélhettem a Hoffmann meséi premierjét Otto Klemperer karmester dirigálásával. Nyolcévesen már Richard Wagner darabjain ültem, a jelenlévők legnagyobb megdöbbenésére. Régi elméletem egyébként, hogy a magyar futball és az opera csúcskorszaka nem véletlenül esett egybe, az, hogy akkor Klemperert Magyarországra szerződtették, körülbelül olyan szenzációt jelentett, mintha Carlo Ancelotti leülne egy magyar csapat kispadjára. És akkor Svéd Sándor világhírű operaénekes ötvenes évekbeli hazai sikerkorszakát még nem is említettem. De vissza az eredeti kérdéshez: az említett eset az 1953. november 15-i magyar–svéd meccs előtt történt, elvitték a két csapatot a Rigoletto főpróbájára, és az Operaházban engem kértek meg, hogy mondjak néhány szót az előadásról. „Csókolom, Öcsi! Szervusz, Gyula!” – valamiért megragadt bennem, hogy így köszöntem Puskásnak és Mándinak. Aztán felvittek magukkal a játékosok engem is a bal oldali proszcéniumra, és ott, a nézőtéren Öcsi arra biztatott, hogy állítsam össze a legjobb tizenegyet. Én meg nagy MTK-sként felsoroltam a Vörös Lobogóból kilenc nevet, kiegészítve Puskással és Cziborral. Mire Öcsi nevetve odafordult Bozsikhoz: „Látod, Cucu, a Bolondot meg engem bevett a csapatába...”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. július 22-i lapszámában jelent meg.)