Ruszkik, hova? – Ballai Attila publicisztikája

Ruszkik, haza, Szvetlov marad! A magyar szurkolók józan paraszti esze és kollektív igazságérzete ebben az egyetlen rövid mondatban pontosan meglátta és megfogalmazta azt a különbségtételt, amelyre a nemzetközi sportszervezetek, szövetségek, intézmények az orosz–ukrán háború kitörése óta többnyire képtelenek.

A történet 1990 kora tavaszán játszódik. A szovjet birodalom megroggyant, megszálló hadserege Magyarországról is kivonulni készült. Már nem csak azzal „hősködtünk”, mint néhány évvel korábban, hogy a hazai női kosárlabda Eb-n a 213 centi magas centert „Szemjonova, Isten lova!” rigmussal zrikáltuk kórusban, hogy a Bajkál étteremben orosz helyett „szovjet hússalátát” rendeltünk, hanem nyílt színen, hivatalos és abszolút nem hivatalos formában is hazazavartunk volna minden „ruszkit”. Azaz nem mindet. Szergej Szvetlovot, a Dinamo Moszkva csapatától pályafutása csúcsán, huszonkilenc évesen Újpestre igazoló olimpiai és világbajnok hokist semmiképpen sem, hiszen nekünk az amerikai sportfilmmel szemben az volt a csoda a jégen, amit ő művelt a koronggal és az ellenfelekkel. És attól még, hogy hazája a világ nagy része szemében a „gonosz” birodalma, miért bélyegeztük volna meg őt, aki végképp nem tehetett arról, hova született, hol nőtt fel? Ő választott így? Nem. Ő szenved miatta? Igen. Nem utolsósorban: miért fosztottuk volna meg magunkat és a sportkedvelőket attól a páratlan élménytől, amelyet nyújthatott nekünk? Úgyhogy adódott: Ruszkik, haza, Szvetlov marad!

Ilyen egyszerű az egész. Persze nem, hiszen mindent a végtelenségig össze lehet kutyulni. Tökéletes, riasztó és lehangoló példa erre a ma záruló cselgáncs- és ökölvívó-világbajnokság, és az őket övező hisztéria. Bár a dzsúdó kapcsán legalább nyilvánosságra került az egyetlen orosz–ukrán veszteséglista, amelyet egyik fél sem torzít, és nem is vitat: nyolc orosz és az összes ukrán sportoló maradt le a vb-ről.

Érdemes messziről, nagyon messziről kezdeni, miért és hogyan. Thomas Bach, a NOB német elnöke 1976-ban, Montrealban, tőrcsapatban olimpiai bajnoki címet nyert, és 1980-ban, huszonhat évesen már rutinos, de még fiatal klasszis vívóként utazhatott volna Moszkvába. Csakhogy a Szovjetunió afganisztáni agressziója miatt az NSZK – az Egyesült Államokkal és több mint hatvan országgal egyetemben – bojkottálta a moszkvai játékokat, és még azt a kiskaput sem nyitotta ki sportolóinak, mint például a britek vagy a franciák, akik az övéik egyéni indulását engedélyezték. Ha valaki, Bach elnök úr tehát pontosan tudja, mekkora trauma, ha az ember önhibáján kívül megfosztatik élete lehetőségétől, attól, amiért hosszú éveken át dolgozott, aminek mindent alárendelt.

Mivel a jövő évi nyári olimpia kvalifikációs versenyei egyes sportágakban már javában zajlanak, másokban pedig éppen mostanában kezdődnek, aki ezekről lemarad, az elveszíti a 2024-es párizsi indulás esélyét is. Miközben abban reménykedünk, hogy jövő nyárra csak véget ér valahogy a háború, mert ha nem, arra az egész világ rámehet; igaz, akkor úgyis „csupán” járulékos veszteségeket szenved el a sport, lesznek annál nagyobb bajok is. Ismereteim szerint 1944-ben sem az olimpia hiányát nyögték leginkább Európa népei.

A NOB a fentiek szellemében, részben Thomas Bach nem is titkolt inspirációinak hatására március 28-án beterjesztett egy indítványt, ajánlást: semlegesként engedjék vissza az orosz és fehérorosz sportolókat a nemzetközi versenyekre, ám csak azokat, akik nyilvánosan nem tettek hitet a háború mellett, és nem állnak kapcsolatban a fegyveres erőkkel. Korrekt kitétel, bár a vége kissé nehezen értelmezhető és alkalmazható, hiszen történelmileg úgy alakult, hogy az orosz sport beágyazódott a hadsereg kötelékébe, a CSZKA Moszkva együttesét például nyugaton a mai napig „Moscow Red Army” néven aposztrofálják a Vörös Hadsereg után.

A különféle sportági szövetségek belső erő- és érdekviszonyaiknak, valamint a külső környezet hatásainak megfelelően számos módon reagáltak. A dzsúdósok például, felülvizsgálva tavaly szeptemberi tiltásukat, a dohai vb rajtja előtt, április 29-én feloldották az oroszok és a fehéroroszok részvételének korlátozását. Erre válaszként az ukránok visszaléptek a viadaltól, mert az szerintük ellentmond a NOB ajánlásának. Hogy mégsem, azt a cselgáncs-világszervezet többféle módon igyekszik demonstrálni: az oroszok nem használhatják nemzeti jelképeiket, a félnehézsúlyban győztes Arman Adamjan tiszteletére nem csendült fel hazája himnusza, ráadásul az átvilágítás után nyolc orosz versenyző részvételét is elutasították.

Engedtessék meg, ez utóbbi szerintem erősen vitatható fordulat, hiszen e nyolcakat nem azért száműzték, mert oroszok, hanem mert rovott múltúak, vállalhatatlan értékrendet, nézeteket vallanak vagy egyszerűen hülyék. Ehhez viszont nem kell háború – zavaros alakok, fejek és jellemek békeidőben is vannak, ilyen erővel ezt a vizsgálatot mindig és minden nemzet fiai, lányai kapcsán elvégezhetnék. És elég sokan elbuknának rajta...

Az ökölvívók egyszerűbben léptek át e problémahalmazon. Az ugyancsak ma befejeződő taskenti világbajnokságon az oroszok és a fehéroroszok nemzeti színeikben, saját lobogóik alatt felvonulva léphettek ringbe, ami viszont messze nemcsak az ukránokat tántorította el, hanem majdnem húsz nemzetet, így az Egyesült Államok fiait is. Az amerikaiak ki is léptek a nemzetközi szövetségből, és a „szakadárokkal” együtt új szervezet megalapításába fogtak. A sors fintoraként magyar bunyós tíz év után hatolt ismét vb-negyeddöntőig, más kérdés, hogy az illető nem más, mint Akilov Pilip, a háború elől hazánkba menekült ukrán sportoló. Akit ennek alapján – honfitársával, Pilipec Makszimmal együtt – a jelek szerint mérsékelten zavart az orosz részvétel.

A dzsúdó és az ökölvívás tehát két, gyökeresen eltérő módon küzdött meg e faramuci helyzettel, míg a nyári, fukuokai vizes világbajnokság szervezői egy újabb, azaz harmadik, köztes álláspontra helyezkedtek. Létrehoztak egy munkacsoportot – az ilyesmi általában az azonnali érdemi döntések elodázására, áthárítására szolgál –, amely megvizsgálja az oroszok és fehéroroszok esetleges indulásának feltételeit, de csak júliusban teszi meg a jelentését. Ez a burkolt, legszánalmasabb elutasítás. Mivel július 14-én rajtol a vb, Vlagyimir Szalnyikov, az Orosz Úszószövetség – nem mellékesen négyszeres olimpiai bajnok – elnöke szerint az időpont túl kései, a NOB által javasolt visszafogadás kritériumai egyébként is elfogadhatatlanok, így nincs is miről beszélni.

Az Európai Játékok kapcsán sincs. Az Európai Olimpiai Bizottság (EOC) úgy döntött, hogy kirekeszti az oroszokat és a beloruszokat a június 21. és július 2. között Lengyelországban, Krakkóban és környékén rendezendő multisporteseményről. Ahogy vannak, tömbösítve, a NOB szíves ajánlása dacára, annak semmibevételével. Ez a dzsúdósok, a bunyósok és az úszók után ugyanarra a kérdésre, ugyanabban a szituációban, ugyanabban a közegben a negyedik típusú válasz. Ami bizony nem a sokszínűség jele...

A különféle nemzetközi sportszervezeteket, szövetségeket általánosságban is jellemzi némi szervilizmus, számos kérdésben nem hogy haladnak a „korszellemmel”, de egyenesen az élére állnak, önként vonva meg maguktól az önálló gondolkodás, helyzetértékelés luxusát. Az EOC most újabb veretes példáját adja ennek.

A mifelénk nem túlságosan kedvelt francia államférfi, Georges Clemenceau több mint száz esztendeje rukkolt ki „A háború túl komoly dolog ahhoz, hogy katonákra bízzuk” aforizmájával. Aztán hamarosan kiderült, hogy a békét ugyancsak túl kockázatos politikusokra bízni, manapság pedig egyre gyakrabban érzem azt, hogy a nemzetközi versenysport sem való némely sportvezetők kezébe. Még szerencse, hogy a háborúhoz és a békéhez képest a sport mindössze játék.

Csakhogy az emberiség legnagyszerűbb, legkedveltebb közös játéka – és mint mindent, sajnos sokkal könnyebben és gyorsabban el lehet rontani, mint megjavítani.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!