ÍGY LETTÜNK BAJNOKOK címmel néhány éve írtunk három szerzőtársammal egy interjúkötetet. Harminc idol, köztük Szilágyi Áron, Kammerer Zoltán, Gulácsi Péter, Görbicz Anita, Nagy László, Fegyverneky Zsófia, Varga Dénes mesélt a csúcsig vezető útról, de döbbenetes titkokat, elképesztő sikerrecepteket egyikük sem osztott meg velünk és az olvasókkal. Természetes, hogy saját kivételes tehetségüket nem méltatták – megtették ezt helyettük egykori edzőik, társaik, ellenfeleik –, a beszélgetések visszatérő eleme volt azonban a sport iránt érzett alázat, szeretet, felelősség és elkötelezettség, a temérdek munka. (Amelynek irányításához, adagolásához, koordináláshoz persze kellettek a kiváló edzők, szakemberek is, mert régi igazság, hogy attól még, ha szorgalmasan, lelkiismeretesen és rendszeresen csináljuk, a hülyeség bizony hülyeség marad.) Azaz a rendkívüli tehetség is csak akkor bontakozhatott ki, ha az élsportra alkalmas jellem, karakter párosult hozzá. Ezért is vetettem fel, roppant izgalmas és példátlan feladat lenne megírni a könyv második részét, az antitézist, „Így nem lett belőlünk semmi” felütéssel, és ebben azok vallanának eltékozolt képességeikről, velük született adottságaikról, akikből e meglévő erény mellett a bajnoki lét minden egyéb előfeltétele hiányzott.
Mondanom sem kell, ez a mű még várat magára. Gondolom, az idők végezetéig. A Nemzeti Sport hasábjain viszont a közelmúltban több publicisztika, elemző írás taglalta a kiválasztás, a nevelés, a klubok, szakosztályok, akadémiák, komplett sportágak mulasztásait, hiányosságait. Nagyon helyesen, annál is inkább, mert olykor megütközve tapasztalom, hogy a hervatag felhozatalért elsősorban felelős, pénzt, paripát, fegyvert megkapó szakemberek képesek a kívülálló hűvös tárgyilagosságával minősíteni az egyes csatavesztéseket.
Miközben gyakran már az első lépést elvétik, amiért jórészt persze a felbolydult világ okolható. Míg ugyanis hajdan valóban kiválasztás zajlott a szakemberek részéről – egy ferencvárosi futballtoborzón a Nagyvárad térig ért a jelentkezők sora –, újabban a választás a módi, ráadásul a gyerek, azaz inkább a szülő választ. Mondani sem kell, ez mennyire szűkíti a merítési lehetőséget, és aki nem megy el az iskolába, a dühöngőbe, a zsákfaluba tehetségnézőbe, az kénytelen hozott, mármint kapott anyagból dolgozni. Ennek következtében azok, akiknek a sorsán a legnagyobbat lendíthetne a sport, akiknek a legtöbbet jelenthetné, és ezért a legtöbbet áldoznának érte, mert mélyszegénységből, nyomorból – ami elsősorban nem is anyagi, hanem lelki, környezeti kategória –, kilátástalan élethelyzetekből törhetnének ki általa, esélyt sem kapnak. Őket ugyanis nem fogja kézen apu és anyu, nem ülnek be a nem létező autójukba, és nem kopogtatnak be valamelyik utánpótlás-nevelő műhely ajtaján, hogy meghoztuk a Gézukát, ha kell, átmegy a falon is.
Akivel mindezt megteszik, mert megtehetik, az viszont leginkább nem megy át. Még a falig sem jut el. Kísérletet sem tesz rá. Pedig annyira várja, akarja ezt a szülő, a nagyszülő, a szomszéd bácsi, az utánpótlás szakmai igazgató és annak helyettese, az edző, a másodedző, a harmadedző, a fizikai és a mentáltréner, a terapeuta, a módszertani főnök, a táplálkozási szakértő, Deák Bill után szabadon a gázos és a díjbeszedő, a handlé, a szódás és a képkereskedő. Csak éppen Gézuka nem akarja. És végül ez dönt el mindent.
Az említett elemzésekben is szó esett nagyjából mindenki felelősségéről, de legkevésbé a sportolóéról. Pedig nincs az a külső kényszer, amely hosszú távon helyettesítheti a belsőt. Ami nem is kényszer, hanem szabad választásból fakadó szenvedély. Belső tűz. Ha elfogadjuk, hogy a sok kiváló és kevésbé kiváló sportoló között a „bajnok” külön kategória, akkor őt e belső tűz jellemzi leginkább. Általános nézet, hogy az igazi tehetség így is, úgy is utat tör magának, ezt én annyiban árnyalom, hogy a megfelelő karakterrel megáldott igazi tehetség. De vallom, hogy ő kivirágzik a legburjánzóbb gazból, a legmélyebb iszapból is.
Az „Így lettünk bajnokok” ezt tökéletesen igazolja. Az önpromó vádját is vállalva mondanám ifjú sportolóknak, hogy olvassák el e harminc karriertörténetet, miközben pontosan tudom, hogy azért sokkal inkább az Egri csillagokkal, Az arany emberrel kellene kezdeni, de manapság már gyakran ez is túlzott kihívás. Ezért a realitás jegyében hadd javasoljak filmeket! Például a Pelé ifjúságáról szólót (alcím: Egy legenda születése). Azt, ahogyan a mezítlábas utcagyerekből minden leküzdhetetlennek tűnő akadály, hátrány ellenére – vagy éppen részben azok miatt – a földkerekség valaha élt legnagyobb labdarúgója lett. Ajánlom kedvencemet, a Tűzszekereket is, benne Eric Liddell-lel, az 1924-es olimpia 400 méteres síkfutásának aranyérmesével, a később Kínában tevékenykedő misszionáriussal. Aki a japán invázió után hadifogolytáborban tartotta a lelket a társaiban, és bár röviddel halála előtt maga Winston Churchill közbenjárásával szabadon engedték volna, ő átengedte a kvótáját egy kisbabát váró fogolytársának. Ott is hunyt el 1945 februárjában a lágerban, és ezek voltak az utolsó szavai: „Teljes odaadás”. Ismertebb, kommerszebb, de ugyancsak tanulságos, megszívlelendő mű a Rocky, a mindent a harci szellemének köszönhető Rocky Balboát megszemélyesítő Sylvester Stallonéval.
De nem is kell ilyen messzire, Amerikába vagy Kínába mennünk. Megvannak nekünk a magunk hősei, bálványai. A negyvenhét évesen elhunyt, háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, a mondhatni, átlagos tehetségű, de megszállott Benedek Tibor, akitől gyermekkori barátja, Csurka Gergely kollégánk a Nemzeti Sportban így búcsúzott: „Tízévesen őrült győzni akarás parázslott a szemében, holott akkor még csupán a siófoki színházüdülő egyik asztalát ültük körbe, hogy tízfilléres alapon pókerezzünk. Olykor odavágta a kártyát, ha vesztett. (...) Akinek csupán annyi adottsága volt kiindulásként, mint neki, az szinte mindig lemorzsolódott, legkésőbb az út felénél, kétharmadánál. Ő azonban eszelős munkamoráljának és törhetetlen vasakaratának hála, nemhogy végigment az úton, de sokkal magasabbra jutott, mint sok, a labda kezelését amúgy művészi fokon mívelő, nála jobb adottságokkal bíró kor- és pályatársa.” Kovács Pétert is eltanácsolták a Honvédból első nekifutásra, ehhez képest minden idők legkiválóbb magyar férfi kézilabdázójává vált. Pályája csúcsán, az 1986-os vb-ezüst alkalmával, az Algéria elleni középdöntő mérkőzésen kéztörést szenvedett, de a kórházból kiszabadulva este levágta a lövő kezéről a gipszet, összeszorított fogakkal, beinjekciózva, de játszott, és a hátralévő négy mérkőzésen huszonnégy gólt vágott! Görbicz Anita a 2008-as olimpia előtt úgy leforrázta otthon a lábát, hogy a szakemberek kijelentették, ezzel nagy valószínűséggel fuccs Pekingnek, ha csoda történik, talán az egyenes kieséses szakaszra beszállhat – már a svédek elleni nyitó meccsen hét gólt szórt, egy-két számmal nagyobb cipőben, hogy ne dörzsölje az égett felületet.
Csupa-csupa lélegzetelállító önfeláldozás – de még ez is felülmúlható. Gondoljunk Takács Károlyra, akinek egy felrobbant gránát leszakította a jobb kézfejét, de megtanult ballal lőni, és kétszer nyert olimpiát. Vagy Halassy Olivérre, akinek, miután nyolcévesen lecsúszott a mozgó villamosról, amputálni kellett a bal lábszárát, ezért olyan sportágat keresett magának, amelyben ez nem hátráltatja, így lett pólóban olimpiai, úszásban Európa-bajnok.
Sorolhatnánk még a példákat, folytathatnánk e történeteket, amelyek közös eleme az a bizonyos belső tűz. Amelyet anyuci, apuci, edző bácsi és néni kívülről nem lobbanthat fel, kizárólag maga a sportoló. Száz vagy ezer közül talán csak egy. Őt kell megtalálni, felfedezni, hogy kincsre leljünk – ami manapság sokkal nehezebb feladat, mint bajnokot nevelni belőle, ha már egyszer a tudatos kiválasztásnak, az áldott szerencsének vagy a gondviselésnek hála kisfiúként, kisleányként belépett a pálya, a csarnok, az uszoda kapuján.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!