Két választás Magyarországon – Ballai Attila publicisztikája

Kik a Nemzet Sportolói? A kérdésre többféle válasz is adható. A hivatalos és általános így szól: azok a hatvan éven felüli, kimagasló eredményeket elért honfitársaink, akik aktív sportpályafutásuk befejezése után is meghatározó szerepet játszanak a sportéletben. A konkrét pedig így: Balczó András, Faragó Tamás, Hammerl László, Ivánkay Mária, Jónyer István, Kamuti Jenő, Keleti Ágnes, Magyar Zoltán, Portisch Lajos, Rejtő Ildikó, Schmitt Pál. Ők, pillanatnyilag tizenegyen, a szokásos, törvényben rögzített tizenkettő helyett. Varga János olimpiai bajnok birkózó tavaly december 29-i halálával itt is űr keletkezett, de ez legalább pótolható, pótolandó. Ezért is aktuális ismét a kérdés: ki legyen a Nemzet Sportolója? Személyes véleményem szerint az az idol, akit milliók ismernek, tisztelnek, szeretnek, aki, ha csak feltűnik a stadion, a csarnok, az uszoda lelátóján, de akár a postán vagy a hentesnél, egy szemvillanásra megáll az élet, az idő, és összesúgnak az emberek: nézd, ki van itt! Faragó Tamás is oszthatja e véleményt, mert 2020 áprilisában, még megválasztása előtt, a Magyar Nemzetnek nyilatkozva kijelentette: „Azt gondolom, tévedésben vannak a szavazók. Nagyon régóta a nemzet sportolója vagyok, nincs szükségem arra, hogy a címre jelöljenek.” (Amúgy egyfajta történelmi igazságszolgáltatásként még abban az esztendőben megadatott neki ez az elismerés is.)

Hasonló helyzetekben az elmúlt években két, visszatérő tippem is volt: Jónyer István és Mészöly Kálmán. Részben öröm, részben szomorúság, hogy ezúttal egyikük mellett sem kampányolhatok, hiszen a négyszeres vb-aranyérmes asztaliteniszezőt 2021-ben beválasztották a tagok közé, a „Szőke Szikla” pedig tavaly novemberben elhunyt. Puskás Ferenc, Albert Flórián, Grosics Gyula és Buzánszky Jenő után így nincs és talán már soha nem is lesz a legnépszerűbb sportágnak egyetlen képviselője sem a tizenkettek között. Az 1950-es évek héroszai, az Aranycsapat játékosai közül már senki sincs közöttünk, az 1970-es évektől labdarúgásban nincsenek világraszóló eredményeink, maradnak hát az 1966-os brazilverők még élő legendái, Gelei József, Káposzta Benő, Rákosi Gyula. Majd utánuk nem az özönvíz, hanem ellenkezőleg, az apály. A dicső elődök az utódok számára meghaladhatatlanul magasra tették a mércét.

A mostani az első alkalom, amikor számomra nincs – én legalábbis nem látok ilyet – magától értetődő név, toronymagas esélyes. Kollektív sportemlékezetünk leginkább olimpiai bajnokainkat őrzi, és a merítési lehetőség egyre gazdagabb, hiszen mostanra az 1988-as szöuli játékok némely hőse is betöltötte már a hatvanat. Németh Ferenc viszont „hatvanban”, azaz 1960-ban, Rómában nyert öttusacsapatban és egyéniben. Ha nem lenne előfeltétel az aktív sportpályafutás utáni meghatározó szerep – szerintem nem kellene feltétlenül ragaszkodni hozzá, ugyanis nem a nemzet sportvezetői kerestetnek –, felvetném Jónyer „párját”, Klampár Tibort, kézilabdázásunk nagyasszonyait, Gódorné Nagy Mariannát, Sterbinszky Amáliát, a férfiszakág „világítótornyát”, Kovács Pétert.

A jó hír az, hogy nagyot hibázni képtelenség. Mert bár sporthistóriánk nem tizenkettő, hanem kis túlzással akár száztizenkettő bálványt is érdemessé tenne a Nemzet Sportolója címre, de éppen ezért nem lehet „mellényúlni”. Bajnokaink (sport)emberi tartását mutatja, hogy elenyésző kivételtől eltekintve e versenyben nem találni önjelölteket, és az aktuális választás után soha, egyetlen kimaradó sem kiáltotta világgá csalódottságát, nem hallatszottak „Miért ő?”, „Hogyhogy még mindig nem én?” felütésű szemrehányások.

Pedig nemhogy több emberöltő, egyetlen esztendő kimagasló teljesítményeit is bajos mérlegre tenni. Ezt igazolja szinte minden alkalommal az Év Sportolója Gála. A voksolás során a sportújságíróknak a bevett fordulat szerint az almát kell a körtével összevetniük, de egyszer valaki találóan jegyezte meg: még ennél is rázósabb a feladat, az almát a lopótökhöz mérjük. Ráadásul nem ritkán roppant bőséges a termés. Hogy mást ne mondjak, 1992-ben Barcelonában, majd 2021-ben Tokióban is öt férfi egyéni olimpiai aranyérmest ünnepelhettünk, így az esztendő legjobb hazai sportolóinak versenyében kettejüknek a dobogón sem jutott hely. Harminc éve Darnyi Tamás, Farkas Péter, Szabó Bence sorrend alakult ki, „pontszerző helyen” zárt Kovács Antal és Repka Attila. Egyesek nem ok nélkül értetlenkedtek azon, hogy a két birkózó között vajon mi jelentette a különbséget. Az, hogy Farkas a győzelmi emelvényen beleharapott az aranyérmébe, és erre mindenki emlékezett?

A helyzet most sem egyszerűbb. A hétfői díjátadó gála előtt annyit tudunk, hogy Liu Shaoang, Milák Kristóf és Szilágyi Áron a három várományos, miközben a Nemzetközi Sportújságíró-szövetség, az AIPS több mint négyszáz vélemény alapján összeállított tízes listáján két magyar szerepel, Milák Kristóf az ötödik, Kopasz Bálint a nyolcadik helyen. Utóbbi a halifaxi kajak-kenu-vb-n és a müncheni Eb-n is két arannyal zárt, de mindez, miként tavalyi, tokiói olimpiai bajnoki címe is, kevés volt a hazai „dobogóhoz”. A két lista, a nemzetközi és a magyar kontrasztjából úgy tűnhet, valakik hibáztak. Pedig nem feltétlenül. A külföldi kollégáknak például nem kell tudniuk, így mérlegelniük sem, hogy a mi sportlegendáriumunknak mit jelent a magyar kard, amelynek évszázados dicsőségét Szilágyi Áron egymást követő három egyéni olimpiai diadallal állította helyre, és a triplázás utáni esztendőben megszerezte első egyéni vb-aranyát is. Azt pedig mi sem sejtjük egymásról, mi járhat azok fejében, akik a pekingi téli olimpián egy aranyat és két bronzot nyerő, a montreali vb-n négy első helyet besöprő Liu Shaoangra megorroltak az országváltásért.

Ugyancsak nagy dilemma a csapatversenyt eldönteni a labdarúgó-válogatott, a ferencvárosi futballisták és a soproni kosaras hölgyek között. Hiszen nincs az a szempontrendszer, amely az angolok feletti, idegenbeli 4–0, a Fradi csoportelsősége és nyolcaddöntős helye az európai porondon, valamint a női kosárlabda Euroliga megnyerése között zsinórmértékül szolgálna.

Így aztán emelkedett hangulatban, kissé feszült várakozással és reménykedve indulok el holnap a gála új helyszínére, a budapesti Operaházba. Reménykedve abban, hogy lelkünket is ünneplőbe öltöztetjük. Mint annak az osztrák gyermeksíversenynek az összes szereplője, amelynek eredményhirdetésébe a muraui „hüttéből” kifelé jövet véletlenül belecsöppentem. A hangosbemondó egyesével szólította ki a mosolygó, esetenként üdvözült ábrázatú csemetéket és a szülőket, és ezt azzal az egyszerű „trükkel” érte el, hogy ekképpen konferált: a nyolcadik számú győztes X, a hetedik számú győztes Y, és így tovább. Semmi ámítást, mesterkéltséget nem találtam az egészben.

Mert valóban léteznek kegyelmi helyzetek, állapotok, amelyekben mindannyian győztesnek érezhetjük magunkat. Hiszen Coubertin után szabadon, már részvételünkkel azzá váltunk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!