Népsport: Zentai hadnagy sem jósolt 1992-re dzsúdóaranyat

„ Zentai Ferenc hadnagy nyerte karácsonyi vi llá mpályázatunkat  – »Milyennek képzelem a magyar sportot 50 év múlva?« című pályázatunk nagy sikere” – ezzel a felütéssel lelkendezik a Nemzeti Sport karácsonyi száma 1942-ben. Teljes sikerrel zárult a Verne Gyula-i elmét igénylő kezdeményezés, 187 pályamű futott be a Rökk Szilárd utcai szerkesztőségbe, ahol a kollégák nagy élvezettel böngészték át a tisztelt olvasók sokszor agya­ment gondolait.

A „lassú rajt”  után a Nemzeti Sportnál sem nagyon hitték, hogy a karácsonyi pályázat ekkora sikert arat.     „Hiszen itt nem lehetett csak úgy minden felkészültség nélkül nekiülni és papírra vetni egy-két gondolatot. Ízig-vérig sportembernek kellett lennie annak, aki nemcsak a holnap, hanem 50 esztendő távlatában is tud gondolkozni a magyar sportról. Kellett hozzá képzelőtehetség, de ezt sem lehetett teljesen szabadjára engedni, meg kellett fékezni a józan ítélőképesség rablásával.”

A győztes „szokatlanul pazar díjazásban” részesült, Ambrózy Sándor szobrászművész eredeti szobra,      „a csupa lendületből és mozgástól összeállított    »Súlydobó  «” lett a jutalma. A 187 pályázó között volt vezérigazgató és bányász, iskolaigazgató és tanuló, testnevelő tanár és gépész, de – hiába, 1942-t írtunk – nem hiányoztak a honvédség tisztikarának és legénységének tagjai sem.  „Úgy látjuk tehát, hogy pályázatunk átfogó és minden társadalmi osztályt megmozgató volt. Tanulságos államtudományi szempontból is értékelni a pályázók különféleségét. Itt is bebizonyosodik, hogy a népi állam kifejlesztése   nem vezet legrövidebb úton a célhoz: az okosság nem azonos a  tudással és a legegyszerűbb emberben is találhatunk életrevaló gondolatokat. ”

A pályázók természetesen olyan nagyon azért nem tudták függetleníteni magukat attól a világtól, amely nyolcvan éve körülvette őket: a magyar sport 1992-es víziójába szinte kivétel nélkül beleszőtték a honvédelmi nevelés fontosságát. (A barcelonai olimpia 11 magyar aranyérméből az egyesület szöuli szárnyalása, Martinek János, Fábián László, Borkai Zsolt, Szabó József vagy Gyulay Zsolt és a kajak négyes diadala után egy sem lett a Budapesti Honvéd sportolóié, de ez már a rendszerváltozás következménye is, a tisztelt olvasók pedig erre aligha gondolhattak...)

Amúgy pedig hiába a lelkesedés, a szerkesztőségnek (az olvasókkal ellentétben) tárgyilagosan meg kell állapítania, hogy  „ olyan pályázat, amelyet ideálisnak nevezhetnénk, nem érkezett be ” .      Végül Zentai Ferenc m. kir. hadnagy (Munkács, Postafiók 86.) joggal, igaz, a korszellemhez (visszacsatolt országrész, honvédségi állomány...) is igazítva nyerte meg a „Súlydobót”, míg a második és harmadik díjként kitűzött veretre az óbudai dr. Szemeti Béla és Kömlei Károly gyöngyösi állami tanító pályázatát találta a zsűri érdemesnek.

A győztes így képzelte el a magyar sportot 1992-ben: „Napjainkban érvényes leginkább a mondás: „ Mens sana in corpore sano.« A nagy világháborút követő fél évszázadban helyesen felismertük a testnevelés hatalmas jelentőségét és az e téren megindult fejlődés óriási eredményekhez vezetett. Országunk testnevelése két alapon nyugszik: a) az ifjúság kiképzésén és b) a kiképzett tömegek sportján. Az ifjúság kiképzése három csoportban történik: 1.  6–10 éves, 2. 10–16 éves 3. 16–    20 éves korig. Az első a játék, a második a sportba való általános bevezetés, kiválasztás, testi megerősítés, a harmadik a továbbképzés, illetőleg a szakosítás időszaka. Az ország 20  »Testnevelő Kerület” -be van beosztva. Minden kerület Ifjúsági Táborba gyűjti össze a fiúkat, illetőleg a lányokat. Itt folyik a szellemi és lelki oktatás a különböző szabadtéri iskolákban s itt kapják meg a testi nevelést is. Lakóhelyük kerületének táborába járnak és így foglalkozásmentes időben a széles, kétirányú utakon a Tábor villámjárataival és saját gépkocsijaikkal, valamint néprepülőikkel a legrövidebb idő alatt otthon lehetnek…” És így tovább. Zentai hadnagyhoz képest Madách falansztere kutya füle, szerencsére a rendszerváltozás amúgy zivataros éveiben ennél azért végül színesebb lett a világ. És a konklúzió: „ Az egész ország sportol. (…) Eredmény: a versenyek színvonala óriásit javult, világraszóló eredményeinkkel pedig az 1990-ben hazánkban tartott olimpián kiharcoltuk a népek között az első helyet.”

Túl azon, hogy 1990-ben a matematika 1942-es szabályai szerint sem rendezhettek olimpiát (igaz, abban az évben még az sem látszott, mikor lesz a következő), a kötelező optimizmus itt már átlendül minden valóságalapot nélkülöző fantáziálásba.

A kiemelkedően a legszórakoztatóbb pályázatot beadó Szemeti doktor egyenesen kétméteres átlagembert vizionált 1992-be. Emellett „a légi közlekedés megszünteti a térbeli akadályokat, percek alatt lehet helyből felszálló, drót nélkül táplált elektromos repülőgépekkel akár más városokban levő stadionokba jutni ”.A kötelező iskolai testneveléssel nem lőtt nagyon mellé, ugyanakkor szerinte ötven évvel később „a hivatalokban csupa atléták ülnek ,  nincsenek többé pókhasú emberek. Sportok közül csak a küzdősportok maraadnak meg. A labdarúgásban megszűnik a lessz abáy. A fejlett közösségi szellem miatt kárt a játék osok egymásban nem tesznek…”A pályamű abban is korrektül jósol, hogy profi játékvezetőket lát,  „ez foglalkozási ág lesz saját egyetemmel, mely minden sportot ellát játékvezetővel, kiknek befolyását rendkívül lecsökkentik az elektromos  jelzőberendezések”          .
Az atlétika kiegészítő sport marad, kizárólag összetett versenyekkel, a kerékpárosok lábhajtású vitorlázó gépeket hajtanak, a teniszben pedig „felváltva jobb és bal kézzel kell ütni a labdát, hogy a bal  kar elkorcsosulását megakadályozzák”. Ökölvívásban előre látta a pontozógépet („A levegővel töltött kesztyűkben elhelyezett elektromosmér ő  rövidhullám segítségével jelzőtáblán mutatja a találatokat és az ütések erejét  …”),      úszásban szerinte  „a z új gördülőfúró stílussal” fél perc alá fog kerülni a százas világcsúcs, a vízilabdát üvegfalú medencében játsszák majd, az evezősök pedig az elavult lapátok helyett áttételes csavarlapátokat hajtva a mai motorcsónak sebességével fognak száguldani. „A torna, műkorcsolyázás, görög-római birkózás, műugrás, amelyekben nem lehet a pontozókat kiküszöbölni, csak az elmaradt országokban maradnak meg.”

És a szurkolók? „Az összes mérkőzéseket televíziós rádiójukon otthon nézhetik és hallgathatják meg, csak a megfelelő hullámhosszra kell sportgépüket beállítaniuk. A kontra fe lvevőgép hangszórója segítségével b iztatni is lehet kedvenceinket.”   Szenzációs, nem?

Schloss Tibor orvostanhallgató tényleg látta a jövőt, így például „az elmés fotocellás berendezést, mely azt jelzi, hogy a labda túljutott az alap-, oldal-, illetőleg a gólvonalon”.

Más ezt írja:   „Komolyan fenyegeti 50 év múlva a sportversenyek, viadalok  és tornák »sportszerű tisztaságát« az, hogy öt évtized múlva a ma még szintén gyermekcipőben járó fiatalítási és képességfokozási szérumokkal való oltást a versenyzőkön is alkalmazni fogják. Bár ez szigorúan tilos lesz, rafinált edzők nem fognak tőle visszariadni…”

És további néhány remek mondat: „Az edzés a mainál erősebb lesz, de az előmelegítés megszűnik, mert a villannyal sűtött ruhák melegen tartják az izmokat . ”„Egyetemeinken a sporttanárképzésen felül külön tanszéke lesz a sportorvosképzésnek is .”„A polgári egyesületek helyébe az egyes iparágak, mezőgazdasági szövetkezetek és más nagyobb testületek sportközösségei fognak kerülni.” „A Stadion környéke pompás látványt nyújt. Köröskörül erdők, mezők, mesterséges tavak, közben itt-ott szabadtéri és fedett verseny- és edzőpályák uszodák, sportszállók, sportcsarnokok .” „Minden ember sportol. A kocsmák kiürülnek, s eltűnik a szeszes ital. A magyar ember egészséges marad, és tüdőbeteggondozók és kórházak helyett sporttelepeket építenek.”

Például a Nemzeti Stadiont, amelyet a 187 pályaműból negyven is említ. Már csak 11 évet kellett várni rá, még ha teljesen nem is készült el, és a világ sem emlékeztetett már arra 1953-ban, mint amelyikben a pályázat íródott.

Ahhoz persze tényleg jövőbe látónak kellett volna lenni, hogy 1992-ből mondjuk a magyar cselgáncs első olimpiai aranyérmét is eltalálja valaki, hiszen a dzsúdó akkoriban legfeljebb japán edzőtermekben létezett. Az 1940-es olimpiát eredetileg Tokióban rendezték volna, amire ugye az ismert okok miatt 24 évet kellett várni, és a cselgáncs csak 1964-ben a japán fővárosban bújt elő a nemzetközi sportelszigeteltségből. Onnan pedig már csak egy 28 éves ugrás kellett Kovács Antal barcelonai megdicsőüléséhez.