Ezerarcú művész, hallgatag sakkjátékos – a 100 éve elhunyt Gárdonyi Géza és a sport

„Szegény barátaim, nekem tízezer lelkem van” – mondja Medve Gábor Ottlik Géza Iskola a határon című regényében, de ugyanezt elmondhatta volna magáról Gárdonyi Géza, a magyar irodalom nehezen kategorizálható, mégis megkerülhetetlen alkotója is. Mert hogyan is férhetne bele másként egyetlen életbe mindaz, amit az 1863. augusztus 3-án Agárdpusztán Ziegler Gézaként világra jött majdani íróóriás belezsúfolt a neki rendelt 59 esztendőbe? És akinek a fél életen át tartó aszketikus alkotói magánya („egri remeteként”, sőt egyik regénye nyomán „láthatatlan emberként” is emlegették) is azt a célt szolgálta talán, hogy lehetőséget biztosítson a benne lakozó „lélekhadseregnek” a vágyak ezreinek beteljesítésére. Aligha véletlen, hogy a buddhizmussal is foglalkozó író sírjánál álló feszület függőleges gerendáján – kívánságának megfelelően – mindössze ennyi áll: „Csak a teste.”

Felsorolni is nehéz, mi az a minden, amibe a polihisztornak és az ellentmondások emberének egyaránt nevezhető Gárdonyi az íráson felül „belekapott”. Remekül festett, kiválóan hegedült, új pókfajt fedezett fel, a Margitszigeten az ő útmutatása nyomán találták meg a domonkos apácakolostor egykori kútjának maradványait. Egyaránt érdekelte a botanika és a közgazdaságtan, a titkosírás és a darwinizmus, Schopenhauer és a magyar őstörténet. És igen, a „reneszánsz” Gárdonyi széles érdeklődési körébe a sport is beletartozott.

Elsősorban a sakk. A játék alapjaival már az 1880-as évek elején, devecseri és sárvári segédtanítói időszakában megismerkedett, értő sakkozóvá azonban majd az első hosszabb pesti tartózkodásakor vált. 1887 januárjában, még Zieglerként került be a Pesti Sakk-kör választmányi tagjai közé, főként azért, hogy kapcsolatait felhasználva vidéken is népszerűsítse a játékot. A társaság ekkoriban a Nádor utca 11. szám alatti saroképületben lévő Velence kávéházban működött Erkel Ferenc elnöklésével. Gárdonyi büszke volt a tagságára, akárcsak a Himnuszt megzenésítő zeneszerzővel ápolt jó kapcsolatára, aminek az Erkel Ferenc című portréjában állít emléket. „Egy nyári estén nyitva volt a sakkör ablaka. (A Velence-kávéház egy elfalazott része volt a kör szobája.) A szomszéd házban valaki zongorázott. A körben már nem volt senki. A sakktáblák szanaszét hevertek az asztalokon. Az utolsó játék az enyim volt, s az én társam is elment. Erkel maradt ott, aki csak szemlélője volt a játékunknak. (...) Aztán, hogy a zongora sűrűn trillázott s egy mesteri kéz futamai áradtak be hozzánk, figyeltem.
– Hallja, elnök úr? – mondottam kifelé intve, csupán, hogy mondjak valamit.
Az öreg úr a fejét szokása szerint lecsüggesztve ült, s maga elé nézett. A szavamra megmozdult a kezefeje. Legyintett.
– Klamperozás.”

De akad más sakk tárgyú írása is. A Hordj magadnál tüzet című karcolat egy szivarfüstös éjszakai vonatút emléke, amelyen az elbeszélő inkább aludni vágyik, a fáradhatatlan útitárs viszont szóval tartja, s mi más lenne a téma, mint a sakk. Vagy ott az 1888-ban írt magyar sakktörténeti összegzés is (A sakkjáték hazánkban), amely lelkiismeretes munka ugyan, ám ahogy Bottlik Iván a Sakkélet című szaklapban közölt írásában kifejtette, nem minden elemében pontos. A legnagyobb tévedés az „eggyel korábbi éra” legkitűnőbb magyar sakkjátékosa, Szén József keresztnevének Jánosra cserélése... Mint ahogy az életmű csúcsát jelentő Egri csillagokban is előkerül a hatvannégy mező. Elsőnek mindjárt a második fejezetben, ahol is Cecey azt mondja Dobó Istvánnak: „Egyórai sakkban, öcsém, átéli az ember egy igazi csatának minden forgását, minden tüzét.” A harmadik rész nyolcadik fejezetében, még ha a sakkozókra alapvetően jellemző is a gondolkodás némasága, nem lehet nem észrevenni az analógiát a társadalomból önként kivonuló alkotó és a Héttoronyban raboskodók között: „Egy perzsa herceg ült ottan a platánfa alatt, az is régóta rab, mint ők; meg egy másik ázsiai fejedelem, aki szinte megpenészedett már búbánatában meg az unalomban. Sakkoztak. Reggeltől estig sakkoztak esztendők óta, és soha nem szóltak egymáshoz semmit.”  Sőt, a némán sakkozó író alakja egy 1926-os Pesti Hírlap-cikkben is visszaköszön. „Már a kávéház bejárójánál magára irányítja a figyelmet egy nevezetes asztal, amelynek márványlapjába fekete kőkockákkal sakktábla van kirakva. Gárdonyi Géza feketézik mindennap ebéd után e sarokban Géczy István színműíró társaságában. Csöndesen pipázgatva sakkoznak; alig váltanak szót.”

A Gárdonyi-életrajzok visszatérő eleme, hogy 1887. január 30-án a Pesti Sakk-kör nemzetközi versenyén első helyet szerzett, majd ezt követően – 60 forint tiszteletdíjért – a Magyar Sakklap szerkesztésével is megbízták, és ugyanezen a tavaszon Csávolszky Lajos lapja, az Egyetértés sakkrovatának vezetését is elvállalta. Az adatok Gárdonyi fia, dr. Gárdonyi József 1934-ben kiadott Az élő Gárdonyi című munkájában jelentek meg elsőként, ám a jelenleg rendelkezésre álló források alapján ezek tényekkel nem igazolhatóak – ahogy ezt korábban Bottlik Iván megírta a Magyar Sakkvilág hasábjain. Ellenben Gárdonyi neve szerzőként felbukkan a Pálmai Henrik szerkesztette Kincsem Egyetemes Sportközlöny 1893-as első számát beharangozó hirdetésekben („Az új lap a lóverseny sporton kívül a hazai sport minden ágára ki fog terjeszkedni”), mások mellett Benedek Elek és Heltai Jenő társaságában.

Amennyire illik a sakkjáték az „ezerarcú” művészemberhez, annyira ellentétes a személyiségével a fegyverhasználat – ám Gárdonyi életét és életművét az ellentmondások változatossága teszi igazán különlegessé. De bárhogy is, a diákéveiben sokat nélkülöző, gyenge fizikumú és vékony testalkatú, valódi és képzelt betegségekre is hajlamos író szegedi újságíróként két kardpárbajt is vívott.

1889-ben írt egy gúnyverset a Szögedi Paprika nevű élclapba, csakhogy May R. Miksa néven írta alá. (Gárdonyinál több írói álnevet – Black William dr., Göre Gábor, Répa Matyi, Somogyi lantos stb. – talán senki sem használt a magyar irodalomban.) Csakhogy May R. Miksa létező személy volt, egy szegedi bankár, aki nyomban elégtételt követelt az arcátlanságért – konkrétan veréssel fenyegette a „skriblert”. Gárdonyi nem hagyta magát, perelt, amaz fellebbezett, és itt akár vége is lehetne a történetnek, csakhogy jött egy bizonyos Kókay István ügyvédbojtár. A tárgyaláson nyilvánosan sértegette a lapot, cserébe Gárdonyi a következő számban a „doktor úron” köszörülte a nyelvét – mire mindenki észbe kapott, jöhetett a párbaj, kitisztítani a becsületen esett foltot. „Véres kardpárbaj volt tegnap városunkban – írta meg a Szegedi Napló 1890. január 19-i számában. – A küzdelem Gárdonyi Géza és dr. Kókay István közt folyt le délután két órakor a Sörház-kaszárnya vívótermében, szigorú föltételek mellett. A felek kétszer csaptak össze a leghevesebb támadással. Az elkeseredett harcban mindkét fél sebet kapott.”  Az összecsapás nem hozott békességet, ellenben tiltott párbajozásért mindkét fél tizennégy-tizennégy nap államfogház-büntetést kapott, ahová együtt vonultak be 1890. augusztus 2-án – csakhogy előtte Gárdonyi még megvívta élete második párbaját is.

Az a csörte már véresebben alakult. Az ellenfél Ujlaki Antal volt, Gárdonyi korábbi újságíró kollégája és barátja, aki egy félreértés miatt kapta fel a vizet. Gárdonyi megírta, hogy letartóztattak egy „Fortgang” nevű gyanús személyt, Ujlaki pedig, akit azelőtt Vortgangnak hívtak, ezt magára vette. A szép szó nem segített, az érintettek karddal vettek elégtételt (vélt?) sérelmeiken. 1890. július 19-én délelőtt 10 órakor mérte össze a két párbajozó a kardját segédeik jelenlétében a szegedi Hungária Szálló tánctermében. „Az adott jelre Gárdonyi támadott és vadul rohant ellenfelére – írta tudósításában a Budapesti Hírlap. – Ujlaki hátrálás közben megcsúszott és végigterült a földön. A segédek rögtön megálljt kiáltottak, de Gárdonyi ennek dacára a földön fekvő Ujlakira még két csapást mért.”  A sérült vállán húsz centiméter hosszú, hat centi mély seb keletkezett a korabeli beszámolók szerint, sőt Ujlaki segédei is megsebesültek. Újabb, ám ezúttal hosszabb, fellebbezésekkel tarkított tárgyalássorozat következett, melynek végén 1891-ben Gárdonyit egy hónap fogházbüntetésre ítélték, viszont legalább kibékült ellenfelével. „Gárdonyi e párbaj után még bensőbb barátságba fonódott Ujlakival  – írta Gárdonyi József apjáról szőtt életírásában – (...) és többé nem írt se rémregényt, se rémnovellát. Elege volt a vérengzésből.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. október 29-i lapszámában jelent meg.)