„A nyílt vízi úszás királynőjeként köszönhetek el” – sztárportré Sharon van Rouwendaalról
Egy teljes évtizeden keresztül ragyogta be a nyílt vízi úszás világát Sharon van Rouwendaal, s bár a megállapítással nem vitatkozunk, nem mi jelentettük ki, hanem tulajdonképpen az összes, a holland klasszist búcsúztató írás – merthogy a nagy bajnok a napokban bejelentette visszavonulását.
Egészen pontosan csak szeptember elején konkretizálta, hiszen már hónapokkal korábban kész tényként kezelte mindenki, hogy ezentúl Rouwendaal nélkül rendezik meg a nyílt vízi versenyeket, ám ő még kivárt, s bár annyit leszögezett, minden a visszavonulás mellett szól, de mielőtt ezt határozottan ki is mondja, minél több időt szeretne a családjával tölteni.
Így is történt, s ez megerősítette korábbi elhatározását: „A családom a legnagyobb erősségem, tőlük kaptam mindig is a legtöbb erőt. Mellettük döntöttem. Visszavonulok azért is, hogy minél több időt lehessek a szeretteimmel.”
Az úszás világától azért nem szakad el, hiszen a sportág európai szövetségével karöltve, amolyan nagykövetként marad abban a közegben, amelyikben tulajdonképpen kiskora óta otthonosan mozog.
„Ötévesen már tudtam, a versenysport az én utam. Azt mondtam, olimpiai bajnok akarok lenni. Akkor még nem tudtam, az úszás vagy a futás lesz-e a befutó, de az álom megszületett.”
Született: 1993. szeptember 9., Baarn  |
Így kezdődött az a káprázatos pályafutás, amelyet nemrég hivatalosan is lezárt Sharon van Rouwendaal.
Hétéves volt a kis Sharon, amikor a szüleivel Franciaországba költözött, ott nőtt fel, vagyis a szerelem az úszással ott kezdődött el: „Nyolctól tizenhárom éves koromig az édesanyám csak az álmomnak szentelte az életét. Elvitt az iskolába, majd délben elhozott az edzésre, gondoskodott arról, hogy meleg ételt kapjak ebédre, aztán visszavitt az iskolába, majd megint elfuvarozott az uszodába. Tette ezt úgy, hogy húsz kilométerre laktunk az uszodától. Míg én az iskolában voltam, ő otthon megfőzött, takarított, kézben tartotta a háztartást. Éveken keresztül tulajdonképpen az autóban élt, s mindezt azért, hogy legyen esély arra, hogy az álmom valóra váljon. Ha ő nincs, biztos, hogy nem tudok végigmenni azon az úton, amelyet magam mögött hagytam.”
Tizenhárom évesen ezért az álomért hagyta ott a családi otthont, s költözött vissza Hollandiába, mégpedig Eindhovenbe: tinédzserként nemcsak azzal kellett megküzdenie, hogy távol volt a szeretteitől, hanem azzal is, hogy sokan és sokszor a fejéhez vágták, hiába erőlködik, úgysem fog sikerülni, amit akar, mellette az iskolában is állandóan csúfolták, mondván, klórszagú…
„Teljesen más életet éltem, mint a velem egykorúak, mint az osztálytársaim, de ez nem érdekelt, mert már akkor is azon az úton jártam, amelyik igazán az enyém volt. Hittem magamban, abban, hogy elérem a célomat, s ezért vállaltam minden küzdelmet, de talán a szüleim, a hozzám legközelebb állók még jobban szenvedtek, mint én” – vallotta be később.
Tizenhét évesen ott volt Sanghajban, élete első világbajnokságán, s 2011-ben bronzérmet szerzett – 200 méter háton! Három másodperccel javította meg az egyéni legjobbját, s már akkor hitte, mindez nem a véletlen műve, de azt is, hiába tehetséges, hiába rendelkezik jó génekkel az úszáshoz, az igazi erőssége a mentalitásában rejlik.
Abban, hogy akarja a sikert.
Már egészen fiatalon rendíthetetlen volt az önbizalma: sohasem segítette őt pszichológus, sokkal inkább a már nagyon korán elsajátított gondolkodásmód repítette a csúcsra.
„Amikor azt mondják neked, hogy nem fog sikerülni, amit eltervezel, amikor folyamatosan azt érzed, hogy bántanak, még inkább meg akarod mutatni, hogy igenis képes vagy rá. Nem kellett pszichológus, mert nem volt rá szükségem. Egyvalami kellett: az, hogy csináljam a dolgomat. Hogy újra és újra bizonyítsam a »rossz« embereknek, hogy nem jól gondolkoznak. Mindez egyre csak erősíti az önbizalmadat, a hitedet” – nyilatkozta.
Úgy véli, alapvetően minden emberben megvan, meglehet az egészséges önbizalom, azon viszont már dolgozni kell, hogy az évek során ez csak erősödjön. De mindig, minden pillanatban feltörhetnek a kétségek, elbizonytalanodhat az ember – akár még Sharon van Rouwendaal is. És akár a rajtvonalon is…
„Persze hogy lehetsz bizonytalan, persze hogy előjöhetnek belőled a félelmek: vajon képes vagy-e rá? A rajtnál ez még inkább megtörténhet. S hogy ilyenkor mit csinálok? Beszélek magammal, meggyőzöm magam, hogy igenis meg tudom csinálni” – árulta el, s most már jó ideje hirdeti ezt szélesebb körben is, hiszen motivációs előadásokat tart.
Van is miről beszélnie, de már önmagában az is sokatmondó lenne, ha felmutatná a világversenyeken megszerzett érmeit, hiszen van belőlük egy rakat (a medencéből is, de a nyílt vízről még több), a világ- és Európa-bajnoki medáliák, no meg például egy olyan történelmi rekord mellett, hogy a nők között ő az a klasszis, aki egy nyílt vízi Európa-bajnokságon minden távon szerzett érmet (2018, Glasgow) – kicsit hazabeszélve jegyezzük azért meg, hogy 2025 májusáig ez a megállapítás úgy volt igaz, hogy az egyetlen olyan úszó, akinek ez sikerült, ám idén Stari Gradnál Rasovszky Kristóf fellépett Rouwendaal mellé. A három olimpiai érem azért kimagaslik, pláne, hogy Rióban aranyat, Tokióban ezüstöt, Párizsban pedig ismét aranyat nyert tíz kilométeren.
Az utóbbi volt az utolsó versenye.
S talán a legemlékezetesebb, ám legkevésbé a rajt-cél győzelme miatt…
Hiába csak nemrég döntötte el végleg, hogy visszavonul, legbelül érezte, az a párizsi lesz élete utolsó tíz kilométere, már csak emiatt is úgy vágott neki annak a versenynek, hogy nincs mese, neki bizony az arany kell.
Még az sem billentette ki az elhatározásából, hogy a nagy nap reggelét hányással indította. Aztán még egyszer hányt – ennek kapcsán be is vallotta, hogy hatalmas volt rajta a nyomás, s ezt érezte a Szajnában is, de ezt inkább csak utólag látja így, ott, a vízben csak az járt a fejében, hogy meg kell csinálnia. Újra. Nyernie kell.
Aztán menet közben betüremkedett még egy érzés, mégpedig a szomjúságé, de ugye azt tudjuk, hogy a versenyt is alig tudták megrendezni a folyó szennyezettsége miatt, s tisztában volt ezzel Rouwendaal is, mégis döntött: iszik. Szomjas volt, muszáj volt frissítenie, s úgy volt vele, az sem baj, ha a verseny után hányni fog, hiszen aznap kettőn már túl volt…
Nem hányt, ellenben nyert.
Abban az évben a februári dohai világbajnokság után a párizsi olimpián is (megint emeljük ki: akárcsak Rasovszky Kristóf a férfiak között).
Aztán visszavonulót fújt, hogy fújjon-e véglegesen visszavonulót.
A döntését ismerjük, a bejelentésével egyidejűleg pedig megosztotta gondolatait a sportkedvelőkkel: „Harmincegy évesen visszaköltöztem Hollandiába, ugyanabban az utcában lakom, ahol a szüleim. Minden nap együtt kávézunk. Végre tudom, milyen érzés normális életet élni, nyugodtan levegőt venni, s megosztani másokkal a tudásomat – ahelyett, hogy csak a saját eredményeimet, érmeimet hajszolom. Befejezem a profi pályafutásomat, teszem mindezt békével, büszkeséggel és hálával. Nemcsak kétszeres olimpiai bajnokként búcsúzom, hanem mint a világ legsikeresebb nyílt vízi úszója. A legnagyobbként, a nyílt vízi úszás királynőjeként köszönhetek el. De ez nem a vég, ez egy új fejezet, a kezdete valaminek. Továbbra is segítek, megosztom a történetemet másokkal, mesélek a mentális erőmről és az úszás iránti szenvedélyemről – mások segítése, a mások fejlődéséhez való hozzájárulás több örömet jelent számomra, mint bármelyik győzelmem.”
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. szeptember 13-i lapszámában jelenik meg.)
Ők lehetnek a tokiói atlétikai vb legnagyobb sztárjai
Eldorádó a bécsi Hanappiban – vb-selejtezők, 8. rész
