Federer és Sanyika – Ballai Attila publicisztikája

Miért nem hagyja már abba? – szegezik neki számos, a csúcson rég túljutó vagy oda soha fel sem érő sportolónak. Roger Federertől ezt bizonyára nem kérdezte meg még senki, sem sajtótájékoztatón, sem a lelátóról a pályára üvöltve. Nem is fogja, mert az egyetemes tenisztörténelem egyik legmeghatározóbb alakja a minap bejelentette, hogy a jövő héten, a Laver-kupa mérkőzései után visszavonul. A hír megindította, megrengette a teniszvilágot. Engem nem, pedig szívből kedvelem, nagyra tartom, a sportág klasszikus, jó értelemben arisztokratikus hagyományainak a harmadik évezredben is élő mementójának tekintem; de mégis, mikor fejezze be, ha nem most, túl a negyvenen, azután, hogy mindent (is) megnyert, de még azelőtt, hogy halványabb napjain bárki legyőzhesse?

Engem ebben a történetben ez izgat leginkább. A mikor, a hogyan, de leginkább a miért. Mert bár szurkolók, műkedvelők, szakemberek, újságírók feltehetik a „Mikor hagyja már abba?” kérdést, a válasz, a választás joga a sportolóé. Csakhogy e döntést elsősorban nem sportolóként, hanem emberként hozza meg – és ezt a kívülállók rendre figyelmen kívül hagyják, pontosabban fel sem vetődik bennük. Hogy az éppen felelősségre vont vagy markáns véleménnyel megtalált klasszisnak nem csupán pályafutása, csapata, következő mérkőzése, versenye, hanem magánélete, személyisége, családja, egészsége, betegsége, lelke, bankszámlája, a sporton kívüli célja, vágya, bármiféle nyavalyája is van. Éppen úgy, mint neked vagy nekem. Ezért ezt olykor abbahagyjuk, azt meg folytatjuk, a külvilág számára érthetetlen módon.

E dilemma általános, független a sikeresség vagy sikertelenség fokától. Hiszen mindenkinek a karrierjében kijelölhető egy vagy több általa elért relatív magaslat – legfeljebb nem a Mount Everest, hanem egy vakondtúrás – és mélypont is. Federernek bizonyára ugyanúgy, mint egykori kedves csapattársamnak, Sanyinak, akinek életében egyetlen jó félideje akadt; örök cserekapusként koptatta a padot, míg aztán az állandó kezdő egyszer olyan pocsékul védett, hogy azt kiabálta be neki az edző, „Szedd már össze magad, kit tegyek be helyetted, a Sanyikát?!”, mire Sanyikánk dacból, sértettségből a szünet után beszállva több ziccert fogott. Neki ez volt a csúcs – Federernek a húsz Grand Slam-győzelem vagy az, hogy több mint háromszáz héten át vezette a világranglistát.

A sportoló visszavonulása, annak megtervezése azért is különleges, mert miközben a tudós, a művész, a műbútorasztalos vagy az újságíró az emberélet útjának felén juthat arra az elhatározásra, hogy ideje lenne már valami komoly, maradandó munkába fogni, ő éppen „nyugdíjba” vagy a civil létre készül. Emellett a profi sportoló kicsi gyermekkora óta egyetlen feladatnak, tevékenységnek, célnak szenteli az életét, és napjaink egyre kizsigerelőbb tempójában szinte törvényszerű, hogy egyszer csak elege lesz; ám mivel semmi mást nem próbált korábban, nem tudhatja előre, ráakad-e bármire is, amihez csaknem akkora kedve, tehetsége lenne, ami lekötné és – ha szükséges – anyagi biztonságát garantálná.

Az ilyesmiből fakadhatnak az elhamarkodott visszavonulások és a nagy vagy elvetélt visszatérések is. Ismétlem, Federer elhatározása nem különösebben érintett meg – annál inkább Björn Borgé, az egykori idolé, aki 1983-ban nem negyvenegy, hanem huszonhat évesen intett búcsút, mondván, a tenisz már nem szerez örömet neki. De aztán rádöbbenhetett, hogy minden más még kevésbé, mert nyolc esztendővel később újra feltűnt, és régi faütőjével a kezében olyan jelenség volt, mint a második világháborúban egy páncélinges, dárdás viking harcos. Justine Henin huszonöt évesen sokallt be, majd mindössze két esztendő után felülvizsgálta e döntését, de ő sem közelítette már meg korábbi önmagát.

Federer ezt a hibát nem követte el, az már bizonyos. Miként Hosszú Katinka sem. Huszonhét évesen lett olimpiai bajnok, mindjárt háromszoros, az úszómódi szerint azonnal partot is érhetett volna. Egerszegi Krisztina 1996-ban az atlantai, Mark Spitz 1972-ben a müncheni dobogó tetejéről lépett le végleg, a sportágból is, egyaránt huszonkét évesen, mindketten úgy érezték, ennek a történetnek vége, másik kezdődik. Hosszú túl a harminchármon sem jutott idáig, nyilván azért nem, mert minden tényező figyelembevételével, a századik világversenyes érem bűvöletével is, neki még mindig az úszás adja a legtöbbet. Szívük joga így vagy úgy dönteni.

Egyéni sportolónak különösen. Lőrincz Tamás birkózó utolsó mérkőzésén olimpiai aranyat nyert Tokióban, és joggal érezte, hogy ennél szebben, magasabban, méltóbb módon nem lehet befejezni. Szilágyi Áron kardvívó ugyanakkor, ugyanott harmadik olimpiai bajnoki címét besöpörve – félig poénból, de minimum félig komolyan – már az eredményhirdetés után kijelentette, hogy célba veszi a negyediket. Darnyi Tamás négyszeres olimpiai és vb-aranyérmest az 1993-as sheffieldi Eb-n számos kritika érte – részemről is –, amiért a megnyert 400 vegyes után, a rázósnak ígérkező 200 előtt egyszer csak váratlanul „örökre eltűnt”, mert veretlenül akart visszavonulni. Miként hajdan Rocky Marciano is, ereje teljében, 49–0-s mérleggel, és lám, máig ő a nehézsúly egyetlen makulátlan profi ökölvívó világbajnoka – ma már Darnyit is, Marcianót is megértem, elfogadom, nekik ez volt a legfontosabb.

Ha fennen hangoztatjuk, hogy a csúcson kell abbahagyni, mi a kifogásolható abban, ha valaki tényleg ott hagyja abba? És abban, hogy csinálja tovább, persze nem a mélybe zuhanva, hanem lazán ereszkedve, még sokáig hegygerincen, fennsíkon járva? Mint eddig Federer vagy a negyvennégyet is betöltő Kammerer Zoltán, aki az idén is rajthoz „ült” a kajak-kenu ob-n, és párosban megszerezte a „századik” elsőségét. Nem is titkolja, egy interjúban úgy fogalmazott: „Ha megtehetném, életem végéig élsportoló maradnék.”

Mint kedves kézilabdás ismerősöm, aki egyéb szempontokat is mérlegelve, még a „Zs” ligában is elviselve, hogy a nála húsz évvel fiatalabbak körbefutják, de kezéből, fejéből, rutinjából megélve azt találta mondani: „Úgy imádom a kézilabdát, hogy fizetnék is érte, hadd játsszak, de amíg vannak, akik engem fizetnek, biztos nem hagyom abba. Amúgy meg soha semmihez sem fogok feleennyire sem érteni, mint ehhez.” Méltányolható, legalábbis tagadhatatlanul létező életfelfogás. Aminek gyökeres ellentétére is számos példa említhető. Íme, egy: egyik rokonomat hajdan Bodnár András sebész főorvos műtötte, előzetesen a nővérnek meg is jegyeztem, milyen érdekes, ugyanígy hívnak egy vízilabdázó olimpiai bajnokot, mire ő nevetve rávágta, na, ez nem az – pedig ő volt. Csak nem tartotta szükségesnek a kórházban világgá kürtölni, mert életének ehhez az új szakaszához nem túl sok köze volt a réginek.

Annyi járható út van. És járhatatlan is. Annak a legnehezebb, aki hajdani klasszisként a jövőben is kizárólag a múltból akar megélni, egyéb terve, szándéka nincs, vagy még kiszolgáltatottabb esetben a múltból sem akar megélni, mert ahhoz fogható inger, mint hajdan, bálványként úgysem érheti, akkor meg minek ez az egész? Nem lehet véletlen, hogy a német labdarúgó-válogatottban, vb-döntőn győztes gólt rúgó Helmut Rahn (1954), Gerd Müller (1974) és Andreas Brehme (1990) előbb a dicsőségben, utóbb az alkoholban merült el, és Mario Götze (2014) is harcol a maga démonaival.

Mindez nemcsak az élsport sajátja. Bármely szakmában, hivatásban, így a miénkben is akad, aki megszállottként, szíve szerint mindhalálig folytatná, olyan is, akinek van ereje és éleslátása a legjobbkor megpihenni, és olyan is, aki megcsömörlött, de valamiből fizetnie kell a számlákat, és mivel máshoz nem ért, gyűri az ipart, ha utálja is, ha egyre gyengébben is megy.

E tekintetben alapvetően nem különbözünk a versenysport világától. Legfeljebb mifelénk kevesebb a Federer és több a Sanyika.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!