Chernel István az úttörők között az első volt

A norvég Fridtjof Nansen öt társával a világon először szelte át Grönlandot, az óriássziget keleti partjától (Umivik) 1888. július 17-én vágtak neki a hómezőknek, és hetvenegy nap múlva, szeptember 26-án értek át a nyugati partra (Ameralik fjord). A kiinduló- és végpont közti távolság jelentős részét síelve tették meg, időben kifejezve összességében jó hat hetet haladtak sítalpakon. A csapatnak kényszerűségből ott kellett telelnie, csak 1889 tavaszán tért haza a négy norvégból és két lappból verbuválódott hatos fogat, Nansent – a vezetőt, az értelmi szerzőt – nemzeti hősként ünnepelte hazája.

Csak azért éltünk ezzel a felütéssel, mert a híressé vált sarkkutató és óceanográfus (később világszerte elismert, Nobel-békedíjas diplomata) két kötetben megírta az expedíció történetét, amelyet 1891-ben németül is kiadtak Hamburgban. Ez a fordítás pedig megannyi országban keltett feltűnést, különösen a sí történetét, fejlődését és használatát ismertető fejezet. Magyarországon is Nansen könyve irányította rá a figyelmet a síelésre, 1892-ben bukkantak fel a sportág hazai úttörői, akik egymástól függetlenül igyekeztek megbarátkozni az itthon gyakorlatilag ismeretlen téli sport- és túraeszközzel. Éppen ezért nehéz bárkit is a „legelsőnek” kinyilvánítani.

Erdélyben, Szászsebes környékén Teleki Árvéd, Nagyszebenben Berger András, Kolozsváron Hangay Oktáv, Felvidéken, a Tátrában Szontagh Miklós kísérletezett a síelés elsajátításával, az indulás kapcsán mégis általában a BBTE két néhai neves sportemberét, Bély Mihályt és Demény Károlyt, valamint a későbbi nagy hírű ornitológust, Chernel Istvánt emlegetik. Tény, a szervezett, társas síelés a BBTE-ben valósult meg először, ugyanakkor Demény Károly nem követel maguknak kizárólagos babérokat a hazai síszövetség húszéves fennállása alkalmából 1933-ban kiadott könyvben:  „Mi nemcsak hogy nem vonjuk kétségbe, de egyenesen propagáljuk pl. chernelházi Chernel István érdemét, mely azonban semmit sem von le a BBTE klubszerű és sportszerű úttörő munkájának jelentőségéből.”    Ugyanebben a könyvben Demény Chernelt tartja legjelentékenyebbnek az egymástól függetlenül sítalpat csatoló „magyar elsők” között, és ő tekinthető a sportág hazai meghonosítójának: már 1893-ban háromoldalas, ábrákkal szemléletessé tett cikket írt a Vasárnapi Ujság 40/7. számában  „A lábszánykózásról”    címmel, és 1897 januárjában az ő tollából jelent meg „A lábszánkózás kézikönyve”   (ny helyett már n-nel), amely nemzetközi mércével mérve is egyedi tanulmánynak számított a havon siklásról. Sok esetben 1896-ot tüntetik fel a kiadás éveként, ám Chernel naplója egyértelmű választ ad:  „A »Lábszánkózás kézikönyve« munkám a múlt héten megjelent s most expediálom”    – jegyezte le január 27-én. A 78 oldalas kiadvány tehát idén volt 125 éves, szerzője száz éve, 1922. február 21-én hunyt el, és – ha megkésve is – a két évforduló kapcsán elevenítjük fel részletesebben, hogy az ifjú „madarászt” miként szippantotta be a síelés.

Nos, Chernel 1891 júniusában és júliusában Norvégiában, leginkább Tromsö szigetén tanulmányozta a madárhegyeket, és amikor július végén Vadsőbe hajózott egy postagőzös fedélzetén, furcsa, padon ülő, fejét lógató figurát látott meg a fedélzeten. Kiderült, az illető meglehetősen kapatos, és odakötözték a korláthoz, Chernel pedig megtudta a kapitánytól, hogy a Grönlandot megregulázó Nansen-féle hatos egyik lapp tagjával, Ole Nilsen Ravnával van dolga.

     „  Bár eszmélete távol volt, puszta jelenléte is önkénytelenül a norvég »ski«-re irányozta gondolataimat, mert tudni való, hogy épen Nansen egész expedíczióját erre az eszközre alapította. (…) Norvégia városaiban több helyen és többféle alakban láttam ezt a különös eszközt, mely ott valósággal nemzeti különlegesség. (…) Szereztem magamnak egy pár ski-t, mégpedig Tromsöből. Ugyanis mindaz, amit használhatóságáról a norvégektől hallottam, felkelte bennem a gondolatot, hogy a mi telünk is elég havas, nálunk is szokott, főleg hegyesebb vidékeken, magas hó feküdni, tehát a ski-nek hazánkban is alkalmazhatóság kínálkozik”    – írta 1893-ban a Vasárnapi Ujságban megjelent cikkében Chernel.

Telemark típusú síléceivel 1892 decemberében kezdett „mozgolódni” Kőszegen és környékén, s hogy másokkal is megismertesse a lábszánkózás örömét, egy esztergályost megtanított a sítalpak készítésére. Első társai-tanítványai családtagjai voltak, a norvég ski magyarosítása pedig a következőképpen oldódott meg:  „Láttak a környékbeli magyar községek, amint a furcsa talpakon ide-oda iramodtam a sík havon, s megtermett a »lábszányka« elnevezés, melynél jobbat a ski-re nyelvünkön mondani, alig hiszem, hogy lehetne.” (     A „sí” vagy „síelés” kifejezés néhány évvel 1900 után váltotta le a lábszánkót.) A Kőszeg környéki síkirándulásairól részletes naplót vezető Chernel az 1892–1893-as évadban december elejétől – kisebb megszakításokkal – március közepéig rendszeresen síelt, de az 1893–1894-es téli idényben is harminc túrát tett a környéken. Az 1993–1894-es és az 1894–1895-ös téli idényben 3000 kilométernél nagyobb utat járt be síléceken.

Ismereteit bővítendő már 1893-ban a stájerországi Mürzzu-schlagba utazott, hogy a helyszínen nézze meg a tartományi lábszánkóegylet rendezte viadalt. A Bécs melletti Pötzleinsdorfban 1896. január 5-én és 6-án megtartott nemzetközi viadalon lenyűgözte a norvégok tudása, különösen nagy benyomást tett rá a síugrók szárnyalása vagy éppen a hatalmas közönségérdeklődés. Érdekesség, hogy a síelést a korcsolyázás fölé helyezte:  „Változatosabb, edzőbb, egészségesebb mozgás, mint a korcsolyázás, nincsen szűk, emberi beavatkozással különösen elkészített, ápolt helyekre szorítva, hanem az egész vidék önként s ingyen kínálja magát, mihelyt a hó leesett. Jégpályák nincsenek mindenütt, de hó télen egész Magyarországban rendesen van annyi, hogy a lábszánkózást szinte általánosan gyakorolni lehet s még hozzá az utóbbi évek arra is tanítottak, hogy lábszánkózni sokkal tovább, több ideig lehet, mint korcsolyázni. (…) A lábszánkózásnak egyedüli feltétele, mely hamarosan minden helyen meg szokott lenni Közép-Európában: a hó; a korcsolyázásnál azonban nem csupán jég kell, hanem sima, gondozott, erős jég, mely folytonosan tisztítást, seprést, ápolást kíván. Természetes vízállások, tavak pedig csak kevés helyen vannak, s a mesterségesen készültek mindig pénzbe, költségbe is kerülnek.”     

Chernel egyébként kapcsolatba került a sí iránti vonzalmát benne közvetve felébresztő Nansennel. Éveken át levelezett vele, 1898-ban elküldte neki a síkönyvét is, s naplójából az is megtudható, hogy Nansen tájékoztatta őt készülődéséről az 1900-ban indítandó oceanográfiai expedíciójára.

A lebetegedő Chernel 1922. január végén még olvashatta az újságokban, hogy a norvégot jelölik a Nobel-békedíjra, ám azt már nem, hogy decemberben valóban ő vehette át az elismerést – amelyre az oroszországi első világháborús hadifoglyok hazaszállítása érdekében kifejtett tevékenységével, az 1921–1922-es oroszországi éhezés elszenvedőinek szervezett segélyprogramok révén szolgált rá.

Az európai hírű ornitológus 1922. január végén Budapestre vonatozva, majd két nap múlva Szombathelyre visszautazva megfázott a fűtetlen vasúti kocsiban, és tüdőgyulladást kapott. Már úgy tűnt, hogy legyőzi a betegséget, de újra rosszra fordult az állapota, és február 21-én éjjel háromnegyed egykor elhunyt.