Az igazi hekkelés – Malonyai Péter publicisztikája

Kipihenve a lemenetet, lecsatoltam a léceimet, és ültem egy hüttében, valahol Ausztriában. Mi tagadás, sört kortyolgattam, s közben a környező hegyeket néztem. Hatalmasak voltak, erősek, kicsinek éreztem magam a világmindenségben. Azóta tudom és vallom, hogy természetnél nincs hatalmasabb, léphet akármekkorát az emberi tudás és vele a kapzsiság – legyőzhetetlen.
Kipihenve a lemenetet, lecsatoltam a léceimet, és ültem egy hüttében, valahol Ausztriában. Mi tagadás, sört kortyolgattam, s közben a környező hegyeket néztem. Hatalmasak voltak, erősek, kicsinek éreztem magam a világmindenségben. Azóta tudom és vallom, hogy természetnél nincs hatalmasabb, léphet akármekkorát az emberi tudás és vele a kapzsiság – legyőzhetetlen.

És – kezdem tapasztalni – nem tűri jól a beavatkozást.

Ám most már jöjjön az aktuális, egy figyelemre méltó tanácskozás, a TF (nekem már az marad) által gondosan szervezve, fantázianevén: Sport és innováció konferencia. A sportról azért már sejtem, micsoda, az innováció sem bonyolult a gimnáziumi és egyetemi latin birtokában, noha a megújulás, fejlesztés kifejezéseket azért jobban kedvelem – talán, mert magyarul vannak, így érthetőbbek.
Mondom ezt azért, mert újabb idegen szó jön, most már tényleg kapcsolódva a témámhoz. A tanácskozáson ugyanis előkerült a biohacking – van-e, aki e szót nem ismeri…? Mondanám – már megint a magyar… –, hogy az élettani folyamatokba való beavatkozás, de csak óvatosan merem, még a végén megkérdőjelezik szellemi értékeimet. Maradva a hackingnél (a hekkelés azért ismert a kütyübirodalom alattvalóinál), arról van szó, hogy beavatkoznak az evésbe-ivásba (nutrihacker), a természet erejét – mágnesesség, napfény, és így tovább – hívják segítségül (naturálhecker), s végül, akik beültetnek ezt-azt, fémeket, szenzorokat, implantátumokat (grinder) a szervezetükbe. Hogy fejlődjenek (szupermeneffektus). Az pedig szintén „modern” korunk terméke, hogy a téma honlapja szereket is ajánl, mi több – ingyenes kiszállítással (csali).

Ha nem pontosak a meghatározásaim, elnézést, tudják be a távolságtartásomnak a témában. Szerencsére nemcsak én vagyok vele így, a konferencián is előkerült a tamáskodás, középpontban azzal, hogy az emberi szervezet nincs felkészülve századunk környezeti hatásaira, ráadásul bizonyos divatok – például az erőteljes kondizás – az evolúció szempontjából értelmezhetetlenek. Evolúció – ismétlem –, tehát a természetes folyamat, amely mentén öröklődő tulajdonságaink segítségével egyre előrébb jutottunk a fejlődésben ősidők óta, generációról generációra. Hogy érthetőbb legyen, nem véletlen, hogy alvásban a nyolc óra az alap, pihenésben a teljes nyugalom, a kötelesség elvégezve, de semmi teljesítménykényszer, s a vele járó szorongás – nem folytatom, aki akarja, úgyis érti.

Az egyik konklúzió az volt, hogy érdemes visszatalálni a természetes, ha úgy tetszik, 19. századi életmódhoz, amely még nem a teljesítményt helyezte a biológiai harmónia elé. A sportban is így volt, gondoljanak csak akkori sportemberekre, akik nem csupán egy sportágban tűntek ki.

Ezzel együtt már a kezdet kezdetén is téma volt, hogy a „sportsman” mitől óvja magát. Sok konkrétum nincs, ha mégis valami, akkor (már akkor is…) szinte csak az ivást és a dohányzást jelölik meg. Azt sem általánosítva, hiszen például a Nemzeti Sport 1903-ban az angol atlétákról úgy ír, hogy „a cigaretta élvezetét a súlydobókon kívül senkinek sem engedik meg”. Maradva a csatornán túl, kiderül, „az angolok étrendje oly racionális, hogy attól tréningben sem kell eltérni”. A reggeli például hideg húsból vagy ham and eggsből, halból, két-három lágy tojásból, nagy mennyiségű vajas kenyérből és egy-két csésze üres teából áll.

Egyértelmű a vélekedés, hogy fontos az életmód. Amikor 1922-ben a futballcsapatok nyakra-főre túrára indultak, az volt a nézet, hogy a rendszeres edzést folytató csapatoknál nem lehet gond, hiszen „a gondtalan élet, derült kedv, bőséges táplálkozás, tetszés szerinti pihenő teljes mértékben helyrehozzák azt, amit a csapat esetleges éjszakázásban veszít”. Hogy ne legyünk álszentek…

A banketteken sem a ma hirdetett nézetek szerint állították össze a menüt, 1921-ben, a magyar–svéd futballmeccs (4:2) után a vacsorán erőleves, marhasült vadasan, torta és feketekávé szerepelt az étlapon, 1937-ben a Slavia elleni KK-meccsre készülő Fradi-futballisták hűvösvölgyi rejtekhelyén paprikás csirke galuskával, palacsinta és gyümölcs volt az első vacsora. A paprikás csirke történelmi étel, hiszen a római olimpián (1960) is ezt tálalta olimpikonjainknak érkezéskor Venesz József, a csapat hivatalos szakácsa.

Az alkohol persze mindig gond volt. Mielőtt 1946-ban legyőztük volna Ausztriát (2:0), Gallowich Tibor szövetségi kapitány nem vitte rejtekhelyre csapatatát („Nem bolygatom meg a fiúk megszokott életmódját és nem vonom ki őket az eddigi környezetből”), amihez tudni kell, hogy ő sem vetette meg az italt. De 1954 áprilisában, a bécsi válogatott meccs (1:0) után Kocsis Sándorról írták, hogy „a mérkőzés előtti héten többször is megfeledkezett magáról”, miközben ott van Lóránt Gyula, aki „újév napján kijelentette, hogy a világbajnokság végéig egy korty alkoholt sem iszik”. A svájci világbajnokság után pedig Sebes Gusztáv szövetségi kapitány azt emelte ki, hogy „a sportszerű életmód meghozta Kocsis számára a nagyszerű formát”.

Mesteredző barátom ragadta meg a lényeget, azt mondta, hogy ma a sportelitben nem esznek és isznak, hanem – táplálkoznak. És ezzel elérkeztünk a táplálékkiegészítőnek nevezett varázsszerekhez. A csomagoláson egyébként ott van, hogy „az étrend-kiegészítő fogyasztása nem helyettesíti a kiegyensúlyozott vegyes étrendet”, ami engem igazol, legalábbis ha megfeledkezünk a gyógyszergyártók módszeres hárításától (Ne perelj! Én megmondtam!).

Már írtam ezeken a hasábokon arról, hogy a táplálék legjobb kiegészítője a táplálék, most megismétlem, főként, hogy egy autentikus(nak tetsző) honlap a szereknél kiemeli, hogy van, amit bevihetünk zöldségekből, gyümölcsökből is, másokat a máj, a vese, a hasnyálmirigy és az agysejtek képesek előállítani, és olyan is akad, amelyekhez porcogót, kagylót kellene ennünk. Van tehát megoldás, ám egyszerűbb bekapni egy tablettát, aztán várni a hatást. A témában a kedvencem egy kérdés: „Sokkal egészségesebb alternatíva az édesség iránti vágyunk kielégítésére valamilyen fehérjeporból készített süti. Vagy inkább egy csoki vagy torta? Ha valaki mérné a válaszokat, rögzítem: igen, csoki vagy torta!

Persze az eredményt hajszolni kell, aztán vagy egészséges lélekkel érik utol a sportolók, vagy nem. Tanulságos szerzőtársam, S. Tóth János interjúja Goschi Gabriella sportpszichológussal (Képes Sport, 2022. augusztus 13.) az eredménykényszerről (is). Örömmel olvastam: „Talán itt az idő, hogy ezt is újragondoljuk: az eredményelvárást megtartva, szükséges beemelnünk a fejlődés fogalmát. Bármilyen számsor csillog a sportolók neve mellett, ők akkor sem egyenlők az eredményeikkel! Az érmeik, a helyezéseik »csupán« az identitásuk részei, ám ha egy embert – akinek még számtalan értéke és tulajdonsága van – örökösen az eredményei szerint ítélünk meg, abba egy idő után beleroppanhat. Fontosak a sikerek, de még fontosabb, hogy a versenyző tudja: értékes társ, barát, apa/anya is egyben.”

És hogy népszerűbb vizekre evezzek, Dárdai Pált is felemlegetném, aki pihenőidejét tölti, de az újrakezdésről azt is elmondta Pietsch Tibor barátomnak, hogy egyáltalán nem zavarja, ha esetleg a neki is nyári otthont adó Zamárdiban lenne futballedző. „A csapat ugyan jelen pillanatban a megyei bajnokságban szerepel, ám nézzük a jó oldalát: onnan csak felfelé vezet az út. A lényeg úgyis az, hogy legyen egy hangulatos hely, ahol egy tál pörkölt és lágy zene mellett azon melegében kiértékelhetjük a látottakat” – állította. A vörösbort nem említette, de nyilván hozzátartozik nála a projekthez, hiszen ő aztán profi.

Én pedig azt mondom, hogy ha már a hekkelésről szó volt, nagyon pártolom – kovászos uborkával, s egy-két fröccsel.

Mert én is profi vagyok, ha nincs is honlapom.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!