„Még a döntő előtt történt, az előkészületekkor. A termet rendezgették épp, amikor a bírók fejüket csóválva figyelték a melegítő, nyújtó Jacobi dr.-t – hiába ők voltak az angol gentlemanek, egyszerűen nem tértek napirendre az öltözékén: hosszúnadrág, fehér ing, csokornyakkendő volt rajta. Félre is vonták:
– Uram, ön így óhajt világbajnoki döntőt játszani?
A kifogástalan nevelést kapott budai jogász levegő után kapkodott:
– De kérem, én rövidnadrágban még soha életemben nem versenyeztem. Az egyetlen, amit tehetek, hogy leveszem a csokornyakkendőmet.”
Vörös Csaba nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy az iméntihez hasonló vidám, szívszorító, megindító, tanulságos történeteken keresztül mutassa be a magyar asztalitenisz évszázados múltját. Már a könyv címe (A magyar asztalitenisz világbajnok anekdotái) is sokatmondó, hiszen ha csak azt nézzük, hogy 1926-tól mostanáig 68 magyar világbajnoki cím született, joggal gondolhatjuk, a szerző tutira ment, elvégre ennyi nagy győzelemből nem nehéz összeszedni egy több mint 400 oldalas könyv megtöltésére elegendő sztorit – pláne, hogy a címében megjelenő „világbajnok” minősítés nem elsősorban a felidézettek körét, inkább az anekdoták minőségét jelzi.
A helyzet azonban korántsem ilyen egyszerű. A magyar asztalitenisznek három nagy sikerkorszaka volt: az első a második világháború előtt, a második az ötvenes, a harmadik pedig a hetvenes években – ugyebár a Jónyer, Klampár, Gergely fémjelezte aranycsapat 1979-es phenjani csapatgyőzelme az eddigi utolsó vb-aranyunk –, s míg utóbbi már elég jól dokumentálható, a második, de különösen az első időszakból alig-alig maradt ránk valami, így az azokhoz köthető történetek előbányászása alapos kutatómunkát igényelt.
Vörös Csaba tehát úgy ment tutira, hogy közben igenis nagy fába vágta a fejszéjét, ám ez az ő esetében inkább átlagos, semmint megoldhatatlan feladat, elvégre pályája során az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának kutatójaként számos kevéssé dokumentált, már-már elfeledett történetet dolgozott fel a FourFourTwo magazin Levéltári futballsorozatában. Adjuk hozzá az asztaliteniszhez való kötődését – utánpótlás magyar bajnok és diákolimpia-győztes is volt –, valamint, hogy Klampár, a fenegyerek címmel remek könyvet írt 2015-ben a sportág egyik zsenijéről, s máris megkapjuk a végeredményt: „A magyar asztalitenisz világbajnok anekdotái” hatalmas munkával megszülető, jól felépített, élvezetes olvasmány lett.
Csípős futballfilozófia, avagy miért nem rendezték meg az „igazi” Évszázad mérkőzését? |
Bikaviadal – Scottie Pippen önéletrajzi könyvében sem tett lakatot a szájára |
A Nagy Béla-program keretében megjelenő könyv legnagyobb erénye, hogy úgy vezet végig minket a sportág magyarországi történetén, hogy közben észre sem vesszük, milyen fantasztikus időutazás részesei vagyunk. Jobban belegondolva amolyan sportági történelemkönyv ez, mégpedig a minőségi fajtából, az ilyenhez hasonlóból talán még az iskolában is szívesen tanulnának a diákok. Ha ott nem is, de sportági utánpótlás-nevelő műhelyekben érdemes lenne kötelező olvasmánnyá tenni, már csak azért is, mert bár a világbajnokságokat tekintve a magyar sport egyik legeredményesebb sportágáról beszélünk, fájóan kevés az olyan kiadvány, amely ezeket a sikereket méltóképpen felidézné és megünnepelné. „Nehéz világban élünk, pont ez volt az apropója annak, hogy szórakoztató, életigenlő könyvet írjak. Az ember bármikor leveheti a polcról, és kiszakadhat vele ebből a nyomasztó világból egy másik, mondhatni mesevilágba belekerülve” – mondta könyve megjelenésekor Vörös Csaba.
A szerző által említett mesevilág stimmel, egyvalamiben azonban szerencsére téved: mesét hallgatva gyerekként sokszor fantáziáltunk, hősnek, megmentőnek képzeltük magunkat, mígnem elnyomott bennünket az álom. Nos, az a jó hírem, hogy „A magyar asztalitenisz világbajnok anekdotái” olvasása közben garantáltan ébren maradunk.
(Vörös Csaba: A magyar asztalitenisz világbajnok anekdotái, SH Kiadó, 2021)
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. március 19-i lapszámában jelent meg.)