Mi van a tészta alatt? – Benedek Szabolcs író és az identitásformáló labdarúgás

CSILLAG PÉTERCSILLAG PÉTER
Vágólapra másolva!
2022.01.14. 16:31
null
Benedek Szabolcs állítja, a Mezey-csapat kiszakadást jelentett a Kádár-éra panelszürke világából (Fotók: Földi Imre)
Focialista forradalom című regényében megvilágította az elveszített berni világbajnoki döntőt követő, 1956 előképének is tekinthető társadalmi felzúdulás hátterét, később Ballada egy csapatról címmel tényfeltáró kötetben mutatta be a Mezey György-féle nyolcvanas évekbeli futballválogatott történetét. Benedek Szabolccsal, a 48 éves József Attila-díjas íróval, a kortárs irodalmi élet aktív meccsre járójával készítettünk interjút.


– Ideje tisztázni: valóban a tészta volt a felelős a szovjetek elleni 0–6-ért?
– Az 1986-os mexikói világbajnokság után közvetlenül a tésztát kiáltották ki bűnbaknak. Aztán évtizedekkel később előkerült, hogy esetleg szándékos mérgezés történt a szovjetek elleni meccs előtt, akár étellel, akár az öltözői oxigénpalackokkal, és néhányan a játékosok közül emlegetni kezdték a bemelegítéskor érzett különös szédülést és kettős látást. De, ismétlem, ez a történetszál csak évtizedekkel Mexikó után bukkant fel. Valaki bedobta, a többiek átvették. Úgy vettem észre, a játékosok is megosztottak. Beszéltem olyannal, aki esküszik rá, hogy megmérgezték, olyannal is, aki azt mondja, ez nettó hülyeség, egyszerűen beleszaladtak a késbe, mármint a bombaformában lévő szbornajába. Lehet, hogy sohasem derül ki a teljes igazság, viszont megkockáztatom, ha nincs az a nagy elvárásból fakadó pszichikai nyomás, talán nem omlik össze a csapat a szovjetektől villámgyorsan kapott két gól után. A kudarcnak nemcsak szakmai okai lehettek, hanem az egész miliőben kódolva volt.

– Könyvéből is kiderül, erkölcsileg kompromittált, bundaügyektől fertőzött volt az érintett időszak a futballban.
– Az egész szocialista rendszer át volt szőve fusizással, korrupcióval, látszattevékenységekkel és okosban megoldott dolgokkal, miért éppen a futball lett volna kivétel?! Akkor is lehetett sejteni ezt-azt, a Népsport például egy csillaggal jelezte a meccsértékelésnél a bundagyanút, ami bátor tett volt, hiszen a visszaemlékezésekből már tudjuk, mennyire meg volt fertőződve a hazai futballmiliő. Nem is nagyon lehetett kimaradni belőle, elvégre csapatjátékról van szó, amelyben a személyes viszonyok is sokat számítanak.

– Hogyan jellemezné kötődését a Mezey György-féle válogatotthoz?

– Másokhoz képest későn kezdtem el a futball iránt érdeklődni, tizenegy-tizenkét évesen, éppen a Mezey-csapat hatására. Akkor viszont elemi szenvedéllyel robbant fel bennem. Az a válogatott nekünk nemzedéki élmény volt, a vb-kijutás összekapcsolódott a Videoton menetelésével az UEFA-kupában, ráadásként akkor élte második aranykorát a Honvéd. És ehhez ott volt a Janus-arcú történelmi-politikai háttér, elvileg még állt a Kádár-rendszer, de kimondatlanul is érezni lehetett, hogy recseg-ropog. A felnőttek rótták velünk együtt a berögzült és kötelező köröket, játszottuk a béketáborosdit, de közben mindenkit a Csillagok háborúja-filmek meg a nyugatnémet popzene érdekelt, és Bécsbe, a Mariahilferre jártunk VHS-kazettát venni. Akkor talán nem éreztük át teljes egészében, de visszatekintve nagyon skizofrén világ volt a még álló díszletekkel, amelyek mögül sorra eltűnnek a tartószerkezetek. Ezek az emlékek is inspiráltak a Ballada egy csapatról című könyvem megírására.

– Mítoszromboló volt találkozni a fiatalon átéltek valós olvasatával?
– A kérdés inkább az volt nekem, hogy miként alakult ki a mítosz. Meg a csodavárás, amely a mexikói vb előtti egy évet jellemezte. Igen, ott voltak az eredmények, hogy Európából elsőként jutottunk ki a világbajnokságra, magunk mögé utasítva a selejtezőcsoportban a hollandokat és az osztrákokat. De négy évvel korábban meg az angolok és a románok maradtak mögöttünk. A csodavárásban és a mítoszban markánsan benne volt a kor hangulata: ez egy professzionálisan, nyugati mintára menedzselt válogatott volt, kiszakítva a kései Kádár-korszak panelszürke világából. Mintha ez is azt jelezte volna, hogy a rendszer keretei már messze nem olyan merevek, ki lehet, sőt kell is kacsintani.

– Mit tart a könyv legfontosabb felfedezésének?
– Talán azt, hogy semmiféle égszakadás-földindulás nem történt Mexikóban. Más, magasan jegyzett válogatottak is kaptak már ki több góllal nemzetközi tornán. Állítom, hogy amennyiben a negyedik percben Szergej Alejnyikov kapáslövése nem vágódik be, sok minden másként alakul.

– Miként értékeli a szövetségi kapitány, Mezey György szerepét?
– Előrebocsátom, hogy elfogult vagyok. Annak idején, amikor 1988 nyarán bemondták a hírekben, hogy ismét Mezey a szövetségi kapitány, örömtáncot jártam nagyapámék udvarán. És hát a futballal kapcsolatos legnagyobb élményeim közé tartozik, hogy Gyuri bácsival leülhettem és beszélgethettünk arról, miként látja ő az akkor történteket, a futballon kívül is. Az ő személyes tragédiája, hogy elsőként mindmáig Mexikót emlegetik vele kapcsolatban. Pedig csupán egy fejezet volt a nagy műből, miközben a többi arról szól, hogy az ő dirigálásával volt egy válogatottunk, amelynél nem alkalmi bravúrnak számított, hogy megveri idegenben a hollandokat, a nyugatnémeteket, az osztrákokat, itthon meg a brazilokat.

MANNO MILTIADES, A REGÉNYHŐS
A futballszál nem csupán az említett két kötetben bukkan elő Benedek Szabolcsnál, hanem például A vérgrófnő című regényében, amelynek egyik szereplője Manno Miltiades, az első magyar gólkirály. Kérdés, miként látja a szerző a labdarúgás és irodalom kapcsolatát.
„Nem tudom, hogy a futballtársadalom tagjai mennyire olvasnak futball ihlette szépirodalmat, de szerintem sokat tanulhatnának belőle a tekintetben, miként látjuk őket mi, szurkolók. Nem beszélve arról, hogy az identitástudat formálásában a kultúrának, az irodalomnak ugyancsak kulcsszerepe van, fantasztikus lenne, ha egyszer, mondjuk, Arany János vagy Mikszáth Kálmán képmása is felbukkanna a válogatott meccs előtti koreóban.”


– A nyolcvanas éveket szolnoki kisfiúként élte át. Melyek voltak az első futballélményei?
– Családi nyaralás alkalmával voltam először meccsen, Siófokon, a város csapata akkor jutott fel az NB I-be, és mindjárt az idény elején a sorozatban harmadik bajnoki címére készülő, válogatottakkal teletűzdelt Honvédot fogadta. Rettenetesen gyönge meccs volt, Bodonyi Béla a második percben lőtt egy gólt, a kispestiek onnantól lényegében gurigáztak. Nem emlékszem, ki volt a szpíker, de akkoriban divat volt zsebrádióval meccsre járni, és amikor kezdődött a szünet után a körkapcsolás, a közvetítő olyasmit merészelt mondani, hogy »nyugodtan, magabiztosan őrzi előnyét a bajnokcsapat«, mire a siófoki publikum fütyülni és hörögni kezdett. Ez volt az első találkozásom a lelátó népével. Onnantól kezdve – eleinte Honvéd-szurkoló apám társaságában – egyre gyakrabban fordultam meg meccsen.

– Miért tartotta regénybe illőnek a Focialista forradalom témáját? Milyen összefüggést lát az 1954-es elveszített vb-döntő és az 1956-os forradalom között?
– Ember Mária esszéjében olvastam először az elveszített berni döntő utáni, évtizedekre elhallgatott pesti zavargásokról, utána meg Majtényi György cikkében, és már akkor megfogott a történet. Eredetileg színdarabként gondoltam megírni, amely egy bérház udvarán játszódik, ez nőtte ki magát regénnyé, az eredeti változatból pedig hangjáték készült. Nem is a vereség miatt elkeseredett embertömeg megnyilvánulásaiban látok összefüggést az 1956-ban történtekkel, hanem inkább abban, hogy 1954 júliusában a hatalom kénytelen volt rádöbbenni, hogy megtörténhet, amire addig nem számított, vagyis ellenőrzés nélkül az utcára vonulhatnak az emberek. Úgyhogy erre felkészülhetett, és amikor 1956 októberében a két és fél évvel korábbihoz hasonlóan ismét a rádió épületéhez ment a tömeg, már sortűzzel fogadta.

– Mit jelentett a labdarúgás nálunk a történelem különböző korszakaiban?
– A futball régóta nem, vagy nem csupán sport. Túl azon, hogy hatalmas üzlet, identitásformáló szerepe is van. Lényegében az egyetlen sportág, amely miatt tömegek vonulnak az utcára, akár még egy olyan,négy-nullára elveszített mérkőzés után is, mint a 2016-os Eb-n a magyar–belga. A huszadik századi magyar történelem egyik tragikus korszakában a nemzeti érzések átélésének lényegében egyetlen lehetséges helyszíne volt a lelátó.

– A harminc év szünet érezhetően erős társadalmi várakozást és eufóriát ébresztett a 2016-os Eb-szereplés előtt. A tavalyi ismétlés felveti a kérdést: tompulhat-e idővel a relatív siker hatása? Kifogyhat-e a futballban rejlő társadalmi, érzelmi, identitásbeli muníció?
– Míg bajnoki meccsen továbbra is kevesen vannak, válogatott mérkőzésen rendszeres a telt ház, vagy a majdnem telt ház. Az utóbbi években lett így, azelőtt nemegyszer előfordult, hogy válogatott meccsen is csak lézengtünk a lelátón. A változásban lehet a kétszeri Eb-részvételnek is szerepe, de annak is, hogy miközben a klubfutball számít nagyobb üzletnek, a nemzeti tizenegyek szereplésének mostanság megint hangsúlyosabb az identitásképző szerepe. A globalizáció korában is szükség van a nemzeti identitástudat átélésére, amit sokan a válogatott mérkőzésein és az azokhoz kapcsolódó közösségi eseményeken találnak meg. Ez érzékelhető tény.


– Az Élet és Irodalomban megjelent, Stadionok, arénák, táborok című októberi esszéjében hangot adott rossz érzéseinek a tavalyi magyar–angol vb-selejtező kapcsán. Mi váltotta ki az idegenkedést? Mi az, ami a lelátói közegben negatív irányba fordult?
– Nehéz pontosan megfogalmazni. Nincsenek illúzióim, ismerem a lelátói megnyilvánulásokat, annak idején magam is megfordultam a Honvéd-tábor kemény magjában, már csak azért is, mert diákjegyet oda lehetett venni. A balhékból igyekeztem kimaradni, viszont dobtam be pénztárszalagot, szórtam konfettit és énekeltem a szurkolói dalokat. De akkor ez többé-kevésbé jópofa csipkelődésnek számított. Később kinőttem belőle, a lelátó más részére váltottam jegyet, aztán tavaly szeptemberben úgy hozta a lépés, hogy az angolok elleni mérkőzésen afölött a szektor fölött ültem, amelyikből megdobálták Raheem Sterlinget. A hangulata volt ijesztő, az eltorzult arcok, a gesztusok. A negatív élményhez bizonyára hozzájárult az is, hogy nem sokkal korábban bajnoki meccsen voltam egy ismerősömmel, aki huszonöt év után jött újból mérkőzésre, és a félidőben lelépett, mondván, nem bírja hallgatni a folyamatos trágárságot és gyűlöletet.

– Ön viszont manapság is jár időnként NB I-es találkozóra. Mi vonzza?
– A hangulat leginkább. Legszívesebben a kispadok mögött próbálok helyet foglalni, onnan nemcsak a meccset és a nézőket látom, a kispad körüli történéseket is. A játék olyan, amilyen, és bevallom, amíg a Honvéd 1984–1985-ös keretét álmomból felrázva is sorolom, addig a mai kezdőcsapatot nyögvenyelősen tudnám összerakni, pedig hát az elmúlt ősszel is láttam néhányszor. Hogy mi vonz mégis? A hagyomány, a megszokás, és ismétlem, a hangulat, amely például a tévé képernyőjén nem szűrődik át.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. január 8-i lapszámában jelent meg.)

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik