Csepel „Csúzlija” – 90 éves lenne Liptai István
Klubhűség – azokat a sportolókat, akik minden körülmények között kitartottak csapatuk mellett, nemcsak sikereiknek, de lojalitásuknak köszönhetően is általános tisztelet övezi. A Csepel SC színeiben játékosként, edzőként és sportvezetőként összesen majdnem öt évtizedig tevékenykedő Liptai István márpedig lojális volt – amikor 2014-ben Csepel díszpolgáraként tüntették ki, többek között így fogalmazott: „Nekem ez a kitüntetés felér egy olimpiai éremmel! Keretbe foglalja egy élet munkáját, hatvanéves csepeli tevékenységemet, amit – legyen szó sportról vagy munkáról – mindig becsülettel elvégeztem.”
De ne szaladjunk előre!
Előfordul, hogy apróságokon múlnak az élet nagy dolgai – viccesen hathat, hogy egy eredményes pályafutás kezdete egy viharnak köszönhető. Liptai István 1935. augusztus 10-én látta meg a napvilágot – a később „Csúzli” becenéven ismertté váló játékos története szülővárosában, Szegeden kezdődött: 1948 egyik nyári napján a templomból hazafelé tartva a vihar elől a Rókusi Általános Iskola tornacsarnokába menekült, ahol felfigyelt az „éktelen kiabálásra”. Nem véletlenül, hiszen a Szegedi Lokomotív éppen a Ganz-MÁVAG-gal játszott tétmérkőzést, a fiatalembert pedig rögtön megfogta a sportág és a mérkőzés hangulata – hamarosan maga is kipróbálta a játékot ugyanitt.
„Először rongylabdát dobált egy társával a kosárba, a portás kapta rajta őket, hogy mégis mit csinálnak – idézi fel Liptai Istvánné Éva néni, Liptai István özvegye a kezdeteket. – Tizenöt éves volt akkor. Hamarosan rendesen lejárt edzeni, és a harmadik-negyedik tréning után már meccsen is betették a csapatba néhány percre.”
Liptai a csepeli újságban 2005-ben úgy emlékezett vissza, Tasnádi József vezetőedző biztatta, álljon be, „két hét múlva már az NB II-es bajnoki döntőnek számító Kecskemét elleni mérkőzésen én is pályára léphettem. Szegeden – kihasználva az akkori átigazolási szabályok átjárhatóságát – felváltva három csapatban is játszottam. Közben sohasem tudtam, hogy éppen hol vagyok leigazolva.”
Az ifjú kosarasban hamar meglátták a tehetséget, több első osztályú kérője is akadt, de a Csepel akarta a legjobban, így 1950-re áttette székhelyét a XXI. kerületbe, és a csepeliek ifjúsági csapataiban játszott 1953-ig – az is kapóra jött, hogy mivel Szegeden a gépipari technikumban érettségizett, a Csepel Művekben a végzettségének megfelelően el tudott helyezkedni géplakatosként. Egyébként már fiatalon megragadta a legkülönfélébb munkalehetőségeket, mert mint arról Éva néni is mesél: „Négygyerekes családba született legidősebbként, nehéz körülmények között nőtt fel. Mivel az édesanyja beteg volt, segítenie kellett az édesapjának eltartani a családot.” A kosárlabdázás tehát egyfajta kitörési lehetőség is volt.
De miért ragadt rá éppen a „Csúzli”, később „Csúzli bácsi” becenév, amely élete végéig elkísérte? „A viszonylag alacsony, százhetvenhét centiméteres termete mellett kimagasló, száztíz centis volt a súlypontemelkedése, ami Magyarországon elsőrangú, de még nemzetközi szinten is kivételes volt. Számos képen látszik, hogy szinte nyúlik a levegőbe, és olykor simán blokkolja, elveszi a labdát a kétméteres centerek elől” – magyarázza Éva néni.
Liptai István 1954-től a Csepel SC eleinte másodosztályú felnőttcsapatában játszott, de két év alatt feljutott az élvonalba – 1955-ben egy újonccsapatból hívták meg először, hogy együtt készüljön a magyar válogatottal. Ugyan a Népstadionban megszerzett első és mindmáig egyetlen magyar Európa-bajnoki címet még csak külső szemlélőként követhette végig (újoncként, 19 évesen nem ő volt az első számú az irányítóposzton), a látottak kellően motiválták, hogy egyszer ő is több ezer néző előtt játszhasson rangos mérkőzéseken nemzeti színekben. Ez teljes mértékben megvalósult: 1956-tól a válogatott alapemberévé vált, tagja az 1957-ben a szófiai Európa-bajnokságon negyedik magyar együttesnek, amelyre Liptait nevezték ki zászlóvivőnek. Szintén ebben az évben megnyerték a moszkvai világifjúsági találkozón rendezett kosárlabdatornát, amelyért a csapattagok megkapták a Magyar Népköztársaság Sportérdemérem ezüst fokozatát.
Érdekes történet még Liptairól, hogy egy ideig a kosárlabdázás mellett versenyszerűen kézilabdázott is, szintúgy eljutott a válogatottságig, és addig űzte ezt, amíg „le nem bukott”, mivel két mérkőzés ütközött – végül a kosárlabdázás mellett maradt.
Az 1960-as római játékokon kilencedik lett a csapat, amelyet a beszámolók szerint kudarcként éltek meg a csapattagok, bár ez a magyar férfi kosárlabdázás máig legelőkelőbb olimpiai helyezése. Hozzá kell tenni, hogy sérüléshullámmal küzdött a válogatott, maga Liptai is csípőszalag-szakadást szenvedett nem sokkal azelőtt. Az 1961-es belgrádi kontinensviadalon hatodik válogatottban is aktív szerepet játszott, eközben a Csepellel is jöttek az egyre nagyobb eredmények, sorozatban három negyedik helyet egymás után három bronzérem követett a ’60-as évek elején. 1962-ben a válogatottal pályára lépett a híres amerikai Harlem Globetrotters elleni bemutatómeccsen. 1964-től klubkarrierjére koncentrált; összesen 137-szer volt válogatott.
„Aztán megkereste a másodosztályú Oroszlány, és négy évre kölcsönvette, a szakmai stáb úgy érezte, az ő játékára van szükség ahhoz, hogy a csapat feljusson az élvonalba, és ez 1966-ban sikerült is. A csepeliek persze ezután hamar visszavették” – teszi hozzá Éva néni. Jól jártak vele: az 1970-es bronzérem után 1971-ben ezüstérmet szerzett a csapattal Liptai István, ezt követően viszont visszavonult, így játékosként már nem élhette át a férfiegyüttes történetének első és második bajnoki címét 1972-ben és 1973-ban. A női csapat edzője lett a következő években, amellyel az NB II-ből egészen az NB I negyedik helyéig jutott 1977-ben.
Mindezt már Éva néni támogatásával. „Csúzli még játékosként edzette előbb a magyar fiú, később már visszavonulva a magyar lány ifjúsági válogatottat. Székesfehérvári vagyok, és 1969-ben ott edzőtáborozott a fiúkkal: abban a cukrászdában találkoztunk először, ahol dolgoztam. Egy hétig járt oda, tőlem rendelt, amíg nem volt kiszolgálás, leszólított – első látásra szerelem volt, minden meccsére elkísértem innentől” – meséli. Több mint ötven évig voltak házasok, 1973-ban született meg lányuk, Éva.
A női csapat irányítása után a szakosztály vezetőségében vállalt szerepet, majd 1988-ban vette át a Csepel SC férficsapatát Liptai István, és amit játékosként nem élhetett át, trénerként része lehetett benne: a csúcsra ért a honi bajnokságban, az 1988–1989-es idényben megnyerte az NB I-et. „Érdekesség, hogy éppen az Oroszlányt győzték le a bajnoki döntőben három egyre, amellyel Csúzli anno feljutott” – mutat rá Éva néni.
Egy évvel később Liptai még bronzérmes lett az együttessel, utána viszont már csak tizedik: a klub – több más budapesti csapattal együtt – nemsokára pénzügyi gondokkal nézett szembe, és kis időre meg is szűnt. Liptai 1991-ben edzőként is visszavonult, 1997-es nyugdíjazásáig a csepeli kosárlabda-szakosztály ügyvezetőjeként dolgozott. De utána sem szakadt el teljesen a sportágtól, az 1989-es bajnokcsapat évről évre összejárt megemlékezni a sikerről, az ünnepségeken pedig rendre megjelent Liptai is. A harmincéves évfordulón, 2019-ben a Csepeli Hírmondónak úgy fogalmazott: „Kellemes emlékek fűznek a bajnokcsapathoz. Minden nagyszerűen sikerült akkor, hiszen kiváló játékosaink voltak, csodálatos volt a légkör és a csapatszellem. A játékosok jól megértettek engem, és én is tudtam, mi kell nekik ahhoz, hogy sikeresek legyenek.” 2014-ben Csepel díszpolgárának választották, 2015-ben, a 80. születésnapján a tiszteletére összegyűlteknek pedig azt mondta: „Mindent nagyon köszönök! Az égvilágon semmit sem csinálnék másként, mint korábban. A kosárlabda az egész életem!”
2008-ban utasként vétlen volt egy súlyos autóbalesetben – piros lámpánál hátulról belerohant az autójukba egy tehergépkocsi –, amelyből még valamelyest felépült, de már nehezebben mozgott, bicegett, legtöbbször támogatásra volt szüksége. Az addig életerős Liptait – akiről úgy tartották, fiatalon „a falon is futott” –, megrendítette, hogy állapota jórészt az ágyhoz köti. Három évvel ezelőtt megbetegedett, és rövid kórházi kezelést követően 2022. augusztus 18-án, nem sokkal 87. születésnapja után elhunyt.
„Remek társasági ember volt, játékosként és edzőként is szerényen viselkedett, mindenki szerette. Nem tudom felfogni, hogy olyan sok jótett után így kellett elmennie, nem ezt a sorsot érdemelte. Sokszor gondolok arra, hogy még mindig ápolnám, csak velünk lenne, és most vígan bonthatnánk a pezsgőt a kilencvenedik születésnapjára” – zárja gondolatait Éva néni.
A csepeli kosárlabdaklub 2023 óta a Liptai István-emlékdíjjal jutalmazza a legjobb utánpótlás-játékosait, a díjat Szabó Róbert korábbi szakosztályvezető és edző alapította, aki példaképként tekint a néhai játékos-trénerre.
Csúzli tehetségéről pedig sokat elárul, hogy egy korabeli, 1974-es portré többek között így jellemezte a csepeli legendát: „Ha az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején tíz Liptai István kosarazott volna a magyar válogatottban, talán lehetett volna újabb Európa-bajnoki cím…”
 Született: 1935. augusztus 10., Szeged |
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. augusztus 9-i lapszámában jelent meg.)
