Minőségi csere – Deák Zsigmond publicisztikája

A munkajogban vagy épp a lakhatásnál is rendre felvetődik a minőségi csere fogalma, amikor a munkáltató az adott feladatkörben magasabb végzettségű, képzettebb dolgozót akar foglalkoztatni, illetve amikor az ember jobb komfortfokozatú lakásba szeretne költözni a meglévő elhagyásával. Valami hasonlót próbál most véghez vinni a Nemzetközi Olimpiai Bizottság az ötkarikás program kapcsán, „képzettebb, modernebb” sportágakat keresgélve a régi „alacsonyabb végzettségű, komfort nélküliek” helyett. Lecsupaszítva a lényeget, a NOB végrehajtó testületének múlt heti háromnapos ülése után (pontosabban már korábban is) veszélybe került az ökölvívás, a súlyemelés és az öttusa. Eközben az idén Tokióban bejött három „új munkavállaló”, a sportmászás, a hullámlovaglás és a gördeszka, olyannyira, hogy már a 2024-es párizsi és a 2028-as Los Angeles-i játékokon is biztos a helye.

Első pillantásra rávághatnánk, előbbiek patinás sportágak hosszú történelemmel, kialakult versenyrendszerrel, utóbbiak még csak nem is „igazi” versenysportok a szó megszokott tipizálású értelmében. Ennek alapján hagyományőrzők természetesen megkongatták a vészharangot, de a harangszó egyelőre alig hallik, s bár szívesen rángatnám én is a kötelet, teljes szívemből nem tudom megtenni, azt is elárulom, miért. Nézzük először magyaros szemszögből önös érdekeinket. Hiába szereztek remek elődeink az újkori olimpiákon ökölvívásban az 1904-es kezdetek óta 10 arany-, 2 ezüst- és 8 bronz­érmet, súlyemelésben pedig az 1896-os premiertől 2 aranyat, 9 ezüstöt és 9 bronzot, manapság ez a két sportág gyakorlatilag már csak föld alatti mozgalomként létezik hazánkban.

A taskenti súlyemelő-világbajnokságon, írd és mondd, egyetlen magyar versenyző szerepelt, az ólomsúlyú Nagy Péter, aki pénteken éremesély nélkül végzett kategóriája 16. helyén. Legutóbb 2004-ben Athénban Krutzler Eszter révén állhatott honfitárs az ötkarikás dobogón, míg bokszolónk még régebben, több mint két évtizede (2000, Sydney, Erdei Zsolt). Az idei belgrádi vb-n a mieink már a nyolc közé sem kerültek be, a nyári tokiói olimpián a kvalifikációt kivívó egy szem magyar, Gálos Roland azonnal kikapott, ahogy a 2016-os riói játékokon Bacskai Balázs és Harcsa Zoltán szintén. Summázatként elmondhatjuk, eredményességi szempontból nekünk, magyaroknak momentán egyáltalán nem okozna érzékeny veszteséget, ha nevezett sportágak eltűnnének a süllyesztőben.

S igazából a súlyemelés és az ökölvívás korántsem csak nálunk leledzik válságos állapotban, jelzésértékű, hogy a NOB főképp azért hozta a mostani szankciót, mert szerinte a világszervezetek irányítása nem megfelelő. A Nemzetközi Súlyemelő-szövetség (IWF) következő vezetőségének demonstrálnia kell az együttműködését és azt, hogy lényeges változás állt be vezetési kultúrájában. Továbbá bizonyítania kell, hogy megbirkózik a doppingolás jelentette problémákkal, és hogy erős és független doppingellenes programja van. A Nemzetközi Ökölvívó-szövetségtől (AIBA, sőt a megújulás jegyében néhány napja IBA) az irányítás, a pénzügyi átláthatóság és a fenntarthatóság területén vár javulást a NOB, amely arról is szeretne meggyőződni, hogy a bíráskodás a jövőben tiszta lesz. Az elmúlt években a szövetségeket többször felszólították a problémák orvoslására, egyelőre hasztalan.

Érdekesség a mindkét sportág nemzetközi irányításában fellelhető magyar szál. A súlyemelőknél Aján Tamás 1970 és 1976 között alelnöke, utána 2000-ig főtitkára, majd 2020-ig elnöke volt az IWF-nek. Finoman fogalmazok, ha a részletekbe ezúttal kevéssé belemenve csupán azt írom, nagyon nehéz lenne a nevét nem összekötni a kedvezőtlen folyamatokkal. Az egyre mélyebbre ható vizsgálatok szorításában mindenesetre tavaly áprilisban lemondott posztjáról, nem vigasz, de a sportág vezetői válságát jól jelzi, hogy az egymással hadakozó utódoknak sem sikerült normális mederbe terelni a súlyemelők szekerét. A bunyósoknál nem a régi, hanem az új szeleket fújja egy magyar, Kovács „Kokó” István, aki versenyzőként amatőr és profi szinten egyaránt mindent megnyert (olimpiai bajnoki, vb- és Eb-cím), sportvezetőként 2004-től a WBO hivatásos világszervezet alelnöke volt, az idén márciustól pedig az amatőrökhöz visszatérve az AIBA főtitkára lett. Előtte a NOB illetékes bizottságának tagjaként szerepet kapott a tokiói boksz­versenyek megszervezésében, de hiába volt „bekötve” az ötkarikás szervezethez, egyelőre nem tudta elérni sportága rehabilitálását. Ha összeesküvés-elméletet akarnánk gyártani, azt állítanánk, a NOB számára nem ideális, hogy a reformokat átvinni szándékozó elnök, Umar Kremljov orosz...

Mindenesetre előfordult már, hogy egy, az olimpiai „fejesekkel” összevesző, ezért pellengérre állított sportág(i szövetség) ki tudott kecmeregni a bajból. 2013 februárjában a NOB végrehajtó bizottsága a mostaniakhoz némileg hasonló módon az ötkarikás program egyik veszélyeztetett sportágává nyilvánította a birkózást, részben jogosan, részben mondvacsinált módon. A botrány elsodorta a pökhendi vezetési stílusú svájci Raphaël Martinetti FILA-elnököt, a nekünk, magyaroknak sok szomorú pillanatot okozó korábbi versenybírót, s jött helyette Nenad Lalovics. A szerb üzletember-sportvezető rátermettsége mellett sokat jelentett a világméretű felháborodás, egyben összefogás, amely országokon ívelt át. A nagypolitikában sosem állhatott volna össze az Irán–Egyesült Államok–Oroszország tengely, mint ezúttal, többek között a magyar Parlament is a sportág megmentése mellett foglalt állást, az ügy mellé állt Vlagyimir Putyin orosz elnök és Donald Rumsfeld volt amerikai védelmi miniszter is. Akkor májusban a NOB végrehajtó bizottsága a meghozott intézkedésekre, szabályváltozásokra hivatkozva már újra beválaszthatónak minősítette a birkózást, szeptemberben a szervezet teljes ülésszakán pedig visszaszavazták a műsorba. Azóta megerősödött a sportág helye, Lalovics pedig az egykor ellenséges NOB tagja lett 2015-ben, majd a végrehajtó bizottságé 2018-ban. Itt a követendő út a súlyemelés és az ökölvívás előtt.

Az 1912-ben „feltalált”, azóta olimpiai szereplő öttusa helyzete kissé más, hiszen a nemzetközi szövetség (UIPM) vezérkara egyáltalán nem ellenséges a NOB-bal, sőt, szervilisen próbál „előremenekülni” a reformba bújtatott állandó és alapvető változtatásokkal. Ezúttal a jövő év végéig kell véglegesítenie javaslatát az új formátumra vonatkozóan, illetve addig kell megjelölnie, melyik sportág kerül be a kivett lovaglás helyére. Tegyük gyorsan hozzá, e tusa mellőzését egyáltalán nem előzte meg a sportágon belüli egyeztetés, demokratikus szavazás, suba alatt néhány ember döntött a NOB asszisztálásával. Most éppen az a mantra, hogy jelentős költségcsökkentést kell felmutatni és bizonyítani, hogy a sportág vonzó a fiatalok és a nagyközönség számára. Ebben a gondolatmenetben csak az a bibi, hogy lovas versenyszámokat bőven találunk az olimpiai programban, s velük kapcsolatban fel sem vetődött a drágaság. Ráadásul bármi is lesz az új szám (az illetékes munkacsoport jövő augusztusra elkészíti jelentését, a kongresszus pedig 2022 novemberében dönt), összetettsége miatt az öttusa sosem lesz népszerű tömegsport, erre mérget vehetünk. Viszont teljesen elveszíti gyökereit, identitását, míg végül így is, úgy is távoznia kell majd. Ami nekünk, magyaroknak jelentős érvágás lenne, hiszen első helyen állunk a nemzetek közötti összesített olimpiai éremtáblázaton 9 arany-, 8 ezüst- és 6 bronzéremmel. Ráadásul a sportágnak nem csak hazai múltja, hanem jelene is van – a jövőről nem beszélve –, az idén vb- és Eb-aranyérmek, olimpiai bronz (Kovács Sarolta) és hatodik hely (Marosi Ádám) szegélyezte a mieink útját.

Jelenleg mindenesetre ott tart a dolog, hogy az előzetes programot a NOB-tagságnak februárban, a pekingi téli játékok idején kell jóváhagynia, de a most kimaradó sportágak 2023-ban még visszakerülhetnek. Addig lehet reménykedni, megfelelni a kért-követelt ismérveknek, s főképp buzgón imádkozni, noha ez már nem divat. Helyette viszont divat a hullámlovaglás, már akinek van tengere, mert anélkül azért nehéz...

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!