Hobbista futócipőben – Jeszenszky Zsolt és a sport

 

– Ott van-e a sport egy „politikai hobbista” hobbijai között?
– Nagyon is, sőt mindig ott volt – mondja Jeszenszky Zsolt, a vállaltan nemzeti irányultságú Pesti Tv kreatív igazgatója és szerkesztő-műsorvezetője, a hazai politikai televíziózás egyik fenegyereke. – Gyerekkorom óta sportolok, a szüleim fontosnak tartották, és vittek is edzésre. Azt már rám bízták, melyik sportágat választom. Az iskola természetesen nyújtott egyfajta kínálatot, kosárlabdáztam például, de mivel édesapám a sízés szerelmese, síedzésekre is jártam...

– ...Jeszenszky Gézáról van szó, az Antall-kormány külügyminiszteréről, későbbi washingtoni, majd oslói nagykövetről...
– ...így van, és általa a síelés ez én életemnek is részévé vált. Nem állítom, hogy a tréningekért rajongtam, de sízni nagyon szerettem, s ma már éppúgy rajongok e sportágért, mint apám. Noha rövid ideig igazolt versenyző is voltam, a síelés megmaradt hobbinak. Más kérdés, hogy az amatőrök között – a Nagy-Hideg-hegyen például – több versenyt nyertem.

– Lesiklásban vagy műlesiklásban jobb?
– Magyarországon, hegyek híján, igazi lesiklóversenyt nem lehet rendezni, ettől függetlenül lesiklónak tartottam magam. Amikor például Szlovákiában, a chopoki edzőtáborozás során az ötös pályán neki kellett lódulni, tizenegy évesen harmadik lettem a teljes mezőnyben. Ma már sokkal zúzósabb pályákon is leszáguldok, mértem magamnak százhúsz kilométer per órás sebességet is. A műlesiklásban viszont nem vagyok jó, én azt szeretem, ha döngethetek a lejtőn.

– Fákkal találkozott-e?
– Eddig szerencsére nem, de a lábam már tört ketté. Elég súlyos baleset volt, helikopterrel vittek le a hegyről.

– Mikor állt legutóbb lécen?
– Néhány hete Mátraszentistvánon. Összesen három alkalommal síeltem a télen, sajnos az idei szezonban csupán ennyi lehetőség adódott. Nagy visszalépés ez a korábbiakhoz képest, hiszen egy jó idényben a húsz nap is összejött, de tizenhat szinte mindig.

– Van kedvenc pályája?
– Az élmény Ausztriában a legjobb, az első számú terepem a tiroli Ischgl. Kedvelem Franciaországot is, ahová egyetemistaként sokat jártam, s az utóbbi időben vissza-visszatértem. Gyerekkoromban, apám külszolgálata idején, kipróbálhattam több amerikai pályát. Három éve újra eljutottam a kaliforniai Squaw Valleybe, ahol annak idején egy fél napot eltöltöttünk. Noha a hírek arról szóltak, hogy időközben jelentős fejlesztésekre került sor arrafelé, nagy csalódás volt a pálya, nem is beszélve arról, milyen bődületesen drága minden. A Chopok ellenben a korszerűsítések nyomán kifejezetten kellemes úti cél lett.

– Merre indul, ha elolvad a hó?
– Szerettem focizni, de abból kikoptam, helyette rátaláltam a vízi sportokra: a windsurfre, a wakeboardra, aztán pedig a kitesurfre, amit a mai napig űzök. Vannak emberek, akik a teljesítménysportokban jók, másoknak a küzdősportok felelnek meg, ha le kell győzniük az ellenfelet, megint másoknak a kettő kombinációja fekszik, mint a tenisz, amikor riválissal kell csatázni, de fizikai kontaktus nélkül, s vannak, akik a csapatsportokban teljesednek ki. Én az első kategóriába tartozom: a síelésnél, a kitesurfözésnél előttem a havas pálya, illetve a víz, és ha jól teszem a dolgom, sikerélményem van, ha bénázom, nincs.

– Emlékszik a kezdetekre?
– A szüleimnek volt egy csehszlovák, házi készítésű szörfje, négyméteres monstrum, amelyből néhány óránként ki kellett önteni a vizet, mert megszívta magát. Arra próbáltam először ráállni, aztán vettem saját deszkát, de a szörfözés sohasem fogott meg annyira, mint a wakeboardozás. Igazán azonban a kitesurfözés az én műfajom.

– Ez a sárkányszörf, azaz a wakebord, a szörf és a siklóernyőzés egyfajta kombinációja, ami éppúgy extrém kihívásokat tartogat, mint százhússzal lerobogni a hegyoldalon.
– Jelenleg 12.8 méter a rekordom, ilyen magasra rugaszkodtam el az ernyő segítségével a vízfelszíntől. Az extremitásra való hajlam tényleg megvan bennem; a szikláról tengerbe ugrásnál például tizennyolc méter a rekordom. Persze csak talppal, fejest ilyen magasságból már nem vállalok. Imádom feszegetni a határaimat, ugyanakkor a nagyon őrült dolgok – persze relatív, kinek mi tartozik e kategóriába – egyáltalán nem vonzanak. Hiába roppant látványos például a wingsuit repülés, nem csábít a maga ötvenszázalékos mortalitásával...

– Az extremitás mennyiben érhető tetten a futásban?
– Azt tényleg inkább a monotonitás jellemzi, bár én betonon nem, csak terepen, hegyeken szeretek futni. A Margitsziget sem vonz, az ottani futókörön ugyanis legalább kétszer-háromszor végig kell menni, hogy érdemes legyen átöltözni, így viszont már unalmas a körözés. A hegyeken megvannak a bejáratott terepeim, ám a természet közelsége még az ismerős tájak esetén is mindig kínál valami újdonságot; hangosabbak a madarak, másképpen szűrődik át a fény a lombok között. Rendszeresen futni egyébként harmincon túl kezdtem el. Úgy vettem észre, ahhoz, hogy az ember hosszabb távra álljon rá – jómagam tavaly öt félmaratonin vettem részt – el kell jutnia bizonyos életkorba, szüksége van egyfajta higgadtságra. Igaz, nekem volt egy konkrét pillanat, amely megadta a végső lökést a futáshoz.

– Elmeséli?
– A volt feleségemmel részt vettük egy hajóúton, s az egyik kikötőből a strandra shuttle vitt el minket. Ültem a buszon, ő rám nézett, s azt mondta: „Neked tényleg nagy a pocakod.” Akkor utáltam a megjegyzéséért, de persze nem ezért váltunk el, sőt a mai napig jóban vagyunk. Szoktam is mondani neki, mennyire hálás vagyok a szurkálódásáért, mert ezt követően lettem elkötelezett futó. Lehet persze viccelődni, hogy ha egy férfinak harminc fölött nincs hasa, akkor az szegény vagy beteg, de ez csak önfelmentő duma. Általában egyedül futok, bár ez mostanában változott, igaz, nem könnyű jó futótársat találni, aki nem sokkal gyorsabb, de nem is sokkal lassabb nálam, mert az elrontja az élményt. Persze egy jó csajjal szívesen futok lassabb tempóban is, vagy ha mégis lehagyom, visszafordulok érte...

– Ha már a társaság: van-e csapat, amely megdobogtatja a szívét?
– Sokkal inkább vagyok aktív sportoló, mint sportrajongó. Nagyapám lelkes futballszurkoló volt, vele gyerekként sokszor néztem meccset; az 1978-ban világbajnok argentin válogatottból több labdarúgót fel tudnék sorolni, mint a mai németből. Voltak kedvenc játékosaim, klubjaim, de sohasem vált szenvedélyemmé, nem lettem meccsre járó rajongó. Nem volt ez másképpen az amerikai évek alatt sem, csak a hazaköltözésünk után kezdett hiányozni az ottani világ. Benne is voltam abban a brigádban, amely a baseball hazai meghonosításán dolgozott, ám a szövetség megalakításában már nem vettem részt.

– Egyik nyilatkozatában azt mondta, a védjegyévé váló „politikai hobbista” önmeghatározást futás közben találta ki.
– Akkor biztos így volt; őszintén szólva már nem emlékszem. Tény, hogy futás közben sok ötlet jön, az indulást követően talán túl sok is. Tíz-tizenöt kilométer után ez változik, akkor bele lehet merülni magába a futásba, s ha nem is szűnik meg a külvilág, elcsendesedik az ember; futni ilyen szempontból meditatív tevékenység is.

– A politikai műsorokba kétségkívül ön vitte be az aktív testedzést, amikor azzal a feltétellel mondott igent bizonyos interjúkra, ha a kérdező lenyom néhány fekvőtámaszt. Jelzem, szerencsére most nem ez volt a helyzet...
– A fekvőtámaszozás geg volt, s bár nagyon bejött, unalmas lenne rendszeresen eljátszani. A minap ugyan volt rá példa, ám akkor nekem kellett lenyomnom néhány karhajlítást, mivel káromkodtam az egyik adásban. Manapság amúgy már nem tudok olyan sokat csinálni, mint korábban. Az egyéni csúcsom, amiről felvétel is készült, ötvenöt fekvőtámasz volt, de eljutottam nyolcvanig is, persze ilyenkor adódik a kérdés, hogy abból mennyi volt teljesen szabályos.

– Ideális lenne, ha a közéletben néhány fekvőtámasszal el lehetne simítani az ellentéteket, de ennél mélyebbek az árkok. S ha csak az olimpiarendezés vagy a sportlétesítmények építése, korszerűsítése körüli vitákat nézzük, nem úgy tűnik, hogy a sport összekötő kapocsként szolgálhatna mifelénk.
– A magyar sport sikerei, és ebben a futball különleges helyet foglal el, elvben jelenthetnének a politikától független, katartikus élményt, s erre volt nem is egy példa. A miniszterelnök szerintem jól érzi, hogy a magyar népléleknek fontos a nemzeti sportsikerek közös megélése, s ebbe beletartozhat, mondjuk, a Puskás Aréna megépítése is, amelynek avatóünnepségén majd' hetvenezren énekelték felállva a Nélküled című dalt. Az is olyan katarzis volt, amelynek kiváltására csak a sport képes. Szükség van hasonló sportélményekre ahhoz, hogy kicsit jobb kedvű legyen az ország. Igaz, vannak ellendrukkerek, akiknek viszont az az érdekük, hogy ne legyen jókedvű az ország, ezért a remek eredményeket is igyekeznek cinikusan degradálni.

– Ez azt vetíti előre, hogy a 2022-es választások előtt a sport is a tűzvonalban lesz.
– Már most sincs ez másként. A stadionépítés például örökzöld toposz, az aktuális téma éppen az, minek a pandémia közepette Hajdúnánáson MotoGP-pályát építeni, illetve a Hungaroringet korszerűsíteni. Ami persze abszurd felvetés, hiszen még járvány idején sem kizárólag a fertőzés elleni védekezésre költhet egy ország, ráadásul egyszer vége lesz e rémálomnak is, és akkor jól jön majd, hogy vannak sportlétesítményeink, amelyekben világszínvonalú, üzleti, turisztikai szempontból is nagy haszonnal kecsegtető versenyeket lehet rendezni. A jövő évi választás kapcsán az a kérdés, lesznek-e addig olyan magyar sporteredmények, amelyekbe nem lehet belekötni. Egy jól sikerült futball Eb, egy magyar érmekben gazdag olimpia esetén ellenzéki öngól lenne a sportot behúzni a kampány témái közé.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. április 3-i lapszámában jelent meg.)