Mátyás Tibor: negyven év a Sport utcában

Szerencsés ember – mondja magáról –, hiszen immár négy évtizede minden útja egy futballszentélybe, Európa egyik „legráncosabb”, de talán legszebb stadionjába, a BKV Előre pályájára vezet. A Hungária körútra merőlegesen kialakított, az MTK-é mellett megbúvó arénába, amelyben a falelátó egyedülálló szépségű és patinájú (és nem csupán az öreg kontinensen, hanem talán már a világon is), ráadásul, hála az égnek, cseppet sem fiatalodott, annak ellenére sem, hogy pár éve felújították. Itt, kérem, megállt az idő. Az idő sodrásában maradtak a hajdanvolt retró színek, a kék, a sárga és persze a zöld gyep, a sötétbarnára érett tribün, igaz, vörös salak már csak itt-ott pironkodik mutatóban, mert azért beköszöntött ide is a modern idő: műfüvön is gurul a labda – na de így, együtt szép minden, ahogy van.

Irigyelni lehet tehát a 65 éves Mátyás Tibort, a BKV Előre NB III-as labdarúgó-szakosztályának főnökét (a futball kft. ügyvezető igazgatóját), s leginkább azért, mert neki ezen a pályán minden fűszál mesél. Arról is, hogy anno ragyogó képességű játékosként még az ő gumi- és fémstoplija is nyűtte, nyesegette a gyepet. Ráadásul Mátyás Tibor futballjában tényleg csak öröm volt (ergo, még a fű sem bánta, hogy ő taposta le), ugyanis roppant eredményes góllövőként száguldott vagy a Százados utca, vagy az Asztalos Sándor utca (a BKV-remíz) felőli kapu felé. 

„Nyolcvanöt nyarán igazolt le a BKV Előre, s akkoriban éppen az egykori legendás újságíró, a futballberkekben is nagy tekintélynek örvendő Népsport-szakíró és rovatvezető, Németh Gyula volt az edző – kezdte a negyven évvel ezelőtti történetet Mátyás Tibor. – Imádta a labdarúgást, a BKV a szíve csücske volt, s hogy edzősködhessen – később pedig szaktanácsadóként dolgozhasson –, ideig-óráig az újságírást is abbahagyta, és büszkén mondhatom, hogy tőle is örököltem az el nem múló klubszeretetet. Egyébként Gyula bácsi volt az, aki nem engedett el a Sport utcából, pedig harmincévesen vitt volna a Siófok – a Bányásznál az áldott emlékű Kaszás Gábor volt akkor az edző –, de az öreg azt mondta: fiam, neked itt lesz küldetésed! Hát igaza lett, és hálás is vagyok ezért, bár akkoriban nagyon fájt, hogy nem kerülhettem fel az NB I-be, s az is, hogy góllövő játékosként nem jutottam magasabbra a másodosztálynál. A BKV Előre lett az életem és a boldogságom egyik nagy szelete. Amíg játszottam, a feleségem és a lányom majd' mindegyik meccsemen kint volt, a mai napig is szurkolnak nekünk, így nem csoda, hogy a négy évtized során a küldetésemmé vált a futballcsapat egyben és életben tartása.”   

Picit elmerengünk a futballmúlton: a hetvenes években olyan gazdag volt tehetségekben a magyar foci, hogy előfordulhatott (mint Mátyás Tibor esetében), hogy az NB II-es játék is ragyogó kihívást és karriert jelentett.

„Anno hívott Mészöly Kálmán is a Vasashoz, de visszautasítottam, ugyanis a Kecskemét jobb ajánlatot tett elém. Bár jól éreztem magam Kecskeméten, nyolcvanötben a BKV Előréhez igazoltam, és az NB III-ban is rúgtam a gólokat, a feljutást hozó idényben például huszonhetet. Nagy szó volt ám ez, mert rengeteg volt akkoriban a klasszis játékos. Bár cseppet sem hasonlított a futballom az övéhez, de nekem például Törőcsik András volt a legnagyobb kedvencem, és ezzel talán el is mondtam, hogy »Kese« révén milyen erős mágnes húzott a pályára, de nemcsak engem, hanem a kortársaimat is. Annak idején mi a megannyi hazai ász miatt, vagy jobb esetben velük együtt játszva rajongtunk a futballért.”     

S ha már az NB I és ha már a magyar futballvirtuózok: akkoriban mi volt csábító a BKV Előrében? Mitől volt vonzó annyira a kis pesti klub, hogy végül négy évtizedes kitartással megmaradt Mátyás Tibor szerelmének? Nos, kiderült, hogy például az a bizonyos gólokban gazdag 1990-es bravúr. Abban az évben – Gergely Károly edzősködése mellett – az NB III Duna-csoportban bajnok lett a csapat, az NB II-es szereplés pedig a nyolcadik kerületi klubnak a csúcsot jelentette. Sikerült megkapaszkodni, és tizenegy évvel később eljött az a pillanat, amikor – szó szerint! – már csupán egyetlen tollvonásra volt a klub NB I-től… Mátyás Tibor mutatja is az irodája falára kiakasztott tablókat, közte a Dajka László edzette NB II-es bajnokcsapat fotóját 2001-ből, amikor „adminisztratív” okból végül nem a közlekedési csapat jutott fel, hanem – ha már a kötött pálya, azaz a sínek… – a DVSC; a Loki maradhatott végül bent az NB I-ben. Ami az eset kapcsán fontos részlet, hogy a Józsefváros ezen kis futballszigetét nem kezdte ki a csalódás: Mátyás Tibor ugyanis megtalálta azt az utat, amely életben tartotta a futballcsapatot. Hogy miért? Többek között azért, mert valóra vált Németh Gyula jóslata, a gólerős csatárból lett futballvezetőnek küldetése lett a BKV Előre, s mind a mai napig kitart a sárga-kék klubszín mellett.

„Itt, ebben a stadionban, ebben a futballszakosztályban minden év az újrakezdésé, mégpedig azért, mert az elmúlt negyven év alatt sem változott a filozófia: maradtunk családias hangulatú, békés fővárosi klub, ahol vagy rábukkanunk tehetségekre, vagy bekopogtatnak hozzánk remek képességű fiatalok, akiket aztán elvisznek a jobb, erősebb, tehetősebb csapatok. És ez így van rendjén. Szoktuk is mondani, ha valaki kap valamit a futballtól – jellemzően ugyebár a működéshez s egyáltalán a mindennapi éléshez pénzt –, akkor adjon is vissza valamit. Éppenséggel jól képzett és jól nevelt tehetségeket. Nálunk nincsenek gazdag gyerekek, a nyolcadik, tizedik kerület környéke adja a srácokat, nekünk pedig az a feladatunk, hogy csapatot, lehetőséget, közösséget teremtsünk – és jönnek is a srácok szép számmal azok közül, akik nem akarnak az utcán csavarogni, vagy a számítógép előtt görnyedni. Ahogyan az 1912-es alapításkor, úgy ma, 2025-ben is társasági hely a BKV Előre: ide jönnek meccsre a régi játékostársaim, futballvezetők, öreg és fiatal edzők, befutott, nagy nevű futballisták, vagy azok, akik éppenséggel a Blaszban jó spílerek, mert erről a falelátóról egész egyszerűen más, sőt, minden élménynél jobb a futballt nézni.”     

Ebben tényleg van valami. 

Mátyás Tibor negyven év alatt sem tudta megunni…

A BKV Előrének és lapunk elődjének, a Népsportnak különleges kapcsolata volt hosszú évtizedeken keresztül. A fővárosi, jellemzően az NB III-ban szereplő, hagyományosan kék-sárga mezszínéről ismert klub labdarúgó-szakosztályának életében meghatározó szerepet töltött be sportlapunk egykori, futballberkekben elismert és népszerű szakírója, az 1992-ben, 65 esztendős korában elhunyt Németh Gyula – akiről cikkünk főszereplője, Mátyás Tibor is megemlékezett –, hiszen 1959 és 1970 között edzőként, míg 1988 és 1991 között szaktanácsadóként dolgozott a fővárosi közlekedési klubnál. Az „Öreg” megszállottan rajongta a magyar focit, az edzősködést – hosszabb-rövidebb időszakokra felcserélte az újságírással, így például 1971 és 1973 között, amikor a Dunaújvárosi Kohász NB I B-s csapatánál dolgozott. Egykori kollégánk újságírás- és labdarúgás-rajongásának emlékezetét fia, a József Attila-, Márai Sándor- és Déry Tibor-díjas író, Németh Gábor által alapított Németh Gyula-díj őrzi, az elismerést a pályája elején járó, a Magyar Sportújságírók Szövetsége elnöksége által arra érdemesnek tartott ifjú újságíró vehette át évről évre 1995-től 2020-ig. Azóta sem szakadt meg a hagyomány, az MSÚSZ továbbra is átadja az Év fiatal sportújságírója díjat. Ha valaki kap valamit a futballtól – jellemzően ugyebár a működéshez s egyáltalán a mindennapi éléshez pénzt –, akkor adjon is vissza valamit. Éppenséggel jól képzett és jól nevelt tehetségeket.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. szeptember 13-i lapszámában jelenik meg.)