Büfészínészek – Deák Zsigmond publicisztikája

Több mint két és fél évtizede vagyok újságíró, de emlékezetem szerint borcímkéről még sosem idéztem. Most ennek is eljött az ideje. Azért nincs ok az ijedtségre, nem a sport és az alkohol áldásos kapcsolatát szeretném népszerűsíteni. Egyszerűen csak annyit történt, hogy feltűnt, az egyik kiváló hazai pincészet termékei szokásos „fényezése” helyett-mellett – így a tannin (ami, ugye, a csersav, csak ez kevésbé előkelő elnevezés), úgy a gyümölcsös, kávés jegyek, amúgy a hosszú lecsengés... – a címkére régi családi fotókat tesz, a hozzájuk illő rövid, találó, szívhez szóló kommentárral. Például egy csaknem kilencvenéves szüreti jelenethez a következőt: „Volt ez akkor, mikor még a kimondott szó mindenki számára ugyanazt jelentette, mikor érték volt a mérték és természetes magatartás az egymás iránti tisztelet...”

Helyben vagyunk. Ha valami hiányzik a mai világból (s higgyék el, nem csak az idősebb generációknak), akkor az ez, pontosabban legalább az érzete. Hogy annyi bizonytalanságunk, kételyünk közepette belekapaszkodhassunk a mindenki, de minimum a túlnyomó többség által elfogadott közös értékeinkbe. Hogy az őszinteségre hasonló becsülettel reagáljunk, s fel se vetődjön az átverés, a félreértelmezés lehetősége és szándéka. Természetesen a történelem, a politika alaposan tett azért, hogy kiforduljanak önmagukból az értékek és az emberek egyaránt, napjainkat pedig tényleg sokkal inkább a vélt önmegvalósítás, a látszat hatalma határozza meg, mint az igazi közösségteremtés. Az élet legtöbb területén így van ez – miért lenne kivétel a sport? Pedig mélyebben belegondolva, ennek a szférának megvan az a nagy előnye, hogy az egyéni cél, mondjuk a bajnoki cím elérése egyben közösségi élményt hoz a szurkolónak, a honfitársnak. Csapatsportot meg eleve nem lehet egyedül űzni, s ha nincs kohézió, korrekt, nyílt kommunikáció a társaságon belül, megette az egészet a fene.

Sajnos manapság az őszintétlenség legalább annyira a pálya és környékének tartozéka, mint a szögletzászló, legfeljebb nem pattan be róla a labda. Az évek során megszokhattam volna, ám még mindig kiütést kapok, amikor a taccsra csorgó labdát mindkét csapat összes játékosa, sőt, edzője és cseréje a magáénak vallja, függetlenül attól, mennyire nyilvánvaló, kiről ment ki. Műesés, rájátszás, fordított esetben durva faultot kísérő, automatikus „Labda volt, spori!” megjegyzés – folyamatosan a bíró megtévesztése a cél. A hazugság – mondjuk ki nyíltan. Legfrissebb, de egyáltalán nem kirívó emlék a Paris Saint-Germain és a Manchester City szerda esti Bajnokok Ligája-elődöntője, amelyen a „műfaj” egyik apostola, Neymar is szerepelt. A földkerekség egyik legjobb labdarúgója, ebben megegyezhetünk, de most nem erről van szó. Ha kapott csomagot, ha nem, esett-kelt, ahogy szokott, s most még ráadásként hozzátett egy sárga lapot is, vitathatatlan, nem labdára irányuló szabálytalanságért. Épp elismerhette volna a nyilvánvalót, ehelyett a testbeszéde igazán összefoglalója volt ennek az általam ostorozott mentalitásnak: odarúgott a védő térdére, majd amikor ellenfele estében még le sem ért a földre, már integetett neki gúnyos mosollyal az arcán, hogy „Kelj már fel, nem volt semmi, öreg!” Aztán reklamált. Ha valaki neki tett volna oda így, még most is bukfencezne a gyepen fájdalmában...

Lehet, hogy én vagyok a túlérzékeny erkölcsi szempontból, mert feltűnt, hogy a meccs után az egymást és a bírót folyamatosan heccelők nyugodtan pacsiztak egymással, teljesen természetesnek véve a pályán uralkodó „Kész átverés” show-műsort. Tényleg ez lenne a magától értetődő, nem a sportszerűség, de legalább a korrektség? Hiba lenne azonban csupán a játékosokra ráragasztani az álságosság címkéjét. Adódik például az (egyelőre) hamvába holt Szuper­liga-kezdeményezés, amely fenekestül forgatta volna fel a professzionális labdarúgást. Megfigyelték, ki mondott igazat ebben a szappanoperában? Gyakorlatilag senki. A minősített szembe hazudozás persze a ligát kezdeményezőké, akik az utolsó pillanatig a támogatásukról biztosították az UEFA elnökét, hogy aztán egyetlen villámgyors éjszakai döntéssel lelépjenek. Azért megnyugodhatunk, Aleksander Ceferin sem bontotta ki most és korábban sem az igazság minden szeletét. Eleve a Bajnokok Ligája átszervezésével, a harmadik számú európai sorozattal úgy nyitja ki a kisebb klubok előtt a ház ajtaját (legalábbis erről szól a kommunikáció), hogy közben lelakatolja a kertkaput, ahonnan a bejárás lenne.

Ebből a szempontból legalább a Szuperliga nem árult zsákbamacskát, csak az került volna be a „klubba”, akit meghívnak, a többieknek kívül (s a húsosfazéktól távol) tágasabb! Ezt a futball reformjaként, fejlesztéseként beállítani – no ehhez azért kellett arc, s mindenki más lenézése, semmibevétele. Meg ahhoz is, hogy utána a klubtulajdonosok (főleg az angoloknál) nem győztek bűnbánatot gyakorolni, videoüzenetben, interjúban elnézést kérni, biztosítani mindenkit alapvetően jó és építő szándékukról. Most döntsük el, hogy valóban megbánták-e a lépésüket, vagy jó büfészínészként eljátszották a Canossa-járást... Pedig igazából csak annyi történt, hogy rosszul mérték fel a pillanatnyi erőviszonyokat, nem számítottak ekkora ellenállásra. Persze nincs új a nap alatt! Az eredeti, 1077-es Canossa-járásnál IV. Henrik későbbi német-római császár vezekelt szőrcsuhában Canossa váránál VII. Gergely pápa előtt, mert korábban az egyházfő, miután lemondásra szólította fel, kiátkozta őt. A bűnbánat hatására aztán kénytelen volt feloldozni, de később kiderült, az uralkodói gesztus őszintétlen volt, Henrik csak politikai időhúzást alkalmazott, majd 1080-ban újra összecsapott Gergellyel, s III. Kelemen személyében ellenpápát is állított. Ezek után mindenki tetszés szerint eldöntheti, csaknem ezer évvel később a profi labdarúgás elitje mikor megy neki újra az UEFA-nak a látszólagos kiegyezés után...

A sportban, a futballban dívó álságosság egy másik kérdésköre a játékvezetőket érinti. Már többször hangot adtam annak, hogy egyszerűen nem fér a fejembe, miért nem lehet érdemben értékelni a bírók munkáját, illetve miért nem reagálhatnak az őket ért kritikákra, támadásokra. Kismillió példát említhetünk, a közelmúltban Horváth Ferenc, a Honvéd egyébként szókimondó, frappáns nyilatkozatokat adó edzője volt kénytelen metaforában szidni Iványi Zoltánt és asszisztenseit: „Nemcsak két csapat van a pályán, hanem egy harmadik is, amelyiknek szintén nagyon jól kell működnie. Ezt ma profin elintézték. Abban bízom, hogy mindenkinek, aki részt vett ezen a mérkőzésen, ugyanolyan éjszakája lesz, mint ma nekem.” Ez még véletlenül sem magyar sajátosság, a legutóbbi spanyol el Clásicón a Real Madrid győzelmét követően a Barcelona hívei kértek számon több ítéletet, büntetőt Jesus Gil Manzano játékvezetőn, élükön a csapatkapitánnyal, Lionel Messivel. S mit válaszolt a bíró a zseniális argentinnak, miután megunta a reklamálást: „Ismered egyáltalán a futball szabályait? Mert ha nem, nagyon szívesen elmagyarázom őket!”

Egészen biztos vagyok benne, hogy Gil Manzano jobban ismeri a regulákat, mint Messi, függetlenül attól, vitatott ítéletei helytállóak voltak-e vagy sem. Viszont legalább őszintén reagált, hozzáteszem, nem hivatalosan, „csak” egy médiainformáció szerint. De miért ne tehetné meg igazából, természetesen korrekt, szabályozott keretek között? Biztos vagyok benne, a játékvezetőknek sem jó, hogy mindenképpen némaságot kell fogadniuk, nem védhetik meg magukat, de nem is kérhetnek elnézést, legalábbis hivatalosan, nyilvánosan. Pedig ezzel nem csökkenne a tekintélyük, sőt, több lenne a sportágban az őszinte, tiszta hang.

Ami az élet minden területén ránk férne.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!