Buborékok, karikák – Deák Zsigmond publicisztikája

Tudom, hogy ez nem az a hely, ahol sorozatot ír és/vagy olvas az ember, de most valami ilyesmi történik, persze úgy is fogalmazhatunk, úgynevezett szerkesztett számainkban publicisztikai igénnyel körbejárunk egy nagyon fontos témát. Megnyugtatásul közlöm, bár van összefüggés az egyes „epizódok” között, önmagukban is érthetők és élvezhetők. Igazából egyébként arról van szó, hogy kollégáink agya – természetesen egyáltalán nem függetlenül a körülöttünk zajló eseményektől – egy srófra jár(t): az olimpiára. Női kardozóink és kézilabdázóink, az asztaliteniszező Majoros Bence, a birkózó Korpási Bálint néhány napon belül megszerzett kvótája, az aktuális járványhelyzet és a sport összefüggései, a részben hasonló múltbeli szituáció historikus feldolgozása, a külföldi turisták kizárása Tokióból egyetlen hét leforgása alatt nem kevesebb, mint tíz szubjektív írásra ösztönözte kollégáinkat széljegyzet és alapvonal rovatainkban. S van egy erős gyanúm, hogy nincs még vége a téma kivesézésének, hiszen ahogy közeledik a nagy nyári esemény időpontja, úgy sűrűsödnek az ötkarikás hírek, az írni, olvasni, nézni, örülni, bánkódni, gondolkodni valók.Ebben azért még nincs akkora meglepetés, ez mindig is így volt, s talán mindig így is lesz. Kisebb bizonytalanságom oka az, hogy az olimpizmus szelleme, de legalábbis a varázsa tapasztalatom szerint mostanában, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság részben cselekvő, de főképp verbális erőfeszítése ellenére mintha fokozatosan elillanni látszana, legalábbis az ereje, úgy tetszik, nem a régi. Igazából a nyári és téli játékok négyévenkénti megrendezése már eleve „versenyhátránynak” számít a népszerű, profi látványsportágak folyamatosan zajló sorozatai, bajnokságai, ligái mellett-mögött. S bár a kilencvenes évektől a két évszak olimpiája már elkerüli egymást, így négy helyett kétévente következik egy-egy ötkarikás csúcsesemény, ez a helyzetet alapvetően nem változtatta meg. Nálunk, Magyarországon természetesen mindig a nyári játékok voltak előtérben, a télire rövid pályás gyorskorcsolyázóink 2018-as történelmi aranya után esett-esik valamivel fokozottabb figyelem. S ezt nemcsak gondolom, hiszen online platformjainkon konkrétan mérhető a szurkolói, olvasói érdeklődés, ami egy-egy bravúr, kvótaszerzés esetén ugrik csak meg, egyébként mondjuk az elit futballhoz képest visszafogott. Tudom, a játékok csaknem három hetében már más lesz a leányzó fekvése, exponenciálisan nő majd a figyelem, de azért az elég koncentrált és rövid intervallum.Nyilván világszerte hasonló a helyzet, annak ellenére, hogy a hosszú átmeneti időszakban a NOB folyamatosan próbálja izzítani a parazsat a hamu alatt. Amikor azonban hirtelen jön egy világjárvány, s azt teszi, amire eddig csak a két világháború volt képes, megakasztja az olimpiák sorát, akkor nehéz fennkölt szellemiséget, eszméket idézni. Sőt, még ennél is kedvezőtlenebb a helyzet, a karantén, a betegség, a szenvedés, a halál oly sok minden más mellett természetesen a mégoly fontos sportot, a mégoly fontos olimpiát is dupla zárójelbe tette. Nem gondolati, hanem gyakorlati síkon, elmaradt vagy halasztott eseményekkel, s ezzel a fránya buborékrendszerű lebonyolítással, amely egyrészt borzasztóan körülményes és drága, másrészt jó esetben kívül tartja az érkező fertőzötteket, de gyógyítani értelemszerűen képtelen. Enyhén szólva nehéz tehát kvalifikációs versenyeket és olimpiát rendezni, ráadásul a járványhelyzet sem „egyértelmű”, az egyik helyen hullámhegy, a másikon hullámvölgy, s itt a völgy a jó, meg az, ha valaki negatív.Ebben a minden szempontból válságos időszakban a NOB-ra is rájár a rúd, önkéntes jövőbelátók, botcsinálta virológusok folyamatosan és kéretlenül osztogatják a tanácsaikat, miközben nincsenek, nem lehetnek releváns információk birtokában, s a döntés felelőssége sem az övék. Eközben a versenyzőknek és az újságíróknak kiküldött olimpiai tájékoztató kiadvány lényege az, hogy a benne foglaltakra senki se vegyen mérget, mert folyamatosan változnak a körülmények, prognosztizálható az újratervezés. Egyelőre konkrétumként csak az derült ki a múlt héten, hogy külföldi turisták nem lehetnek ott Tokióban, ami drasztikus, de logikus döntés, viszont a játékok sokat emlegetett varázsát ez is megtöri. Aki járt már olimpián, pontosan tudja, miről beszélek; hullámzik a tömeg a helyszínek között, telt ház mindenütt, színes kavalkád, jelvénycsere, barátságok és szerelmek, no meg harsány szurkolás. El tudják képzelni, milyen hangulatot teremtenek majd a japán szurkolók (már ha ők bemehetnek), mondjuk, a kajak-kenu versenyeken, ahol a leghangosabb mindig a magyar szó? Azt sem tudják, eszik-e vagy isszák a sportágat. De legalább a dzsúdón és a karatén szakavatott lesz a publikum.Ilyen körülmények között került sor nemrég a NOB elnökválasztására (természetesen online módon), s bizony nem tolongtak az ellenjelöltek Thomas Bach körül. Egészen pontosan más nem jelentkezett, a német sportvezetőt elsöprő többséggel – négy tartózkodás mellett 93:1-es aránnyal – második ciklusára újraválasztották. Kíváncsi vagyok az ellenszavazóra és az indokaira, persze az is lehet, hogy csak mellényomott a gombnak, az ilyesmi egyszer úgyis kiderül, s akkor nem lennék a helyében. De Bach úréban sem, noha látszólag ereje és hatalma teljében van, sőt, ki merem jelenteni, hogy valószínűleg a lehető legjobb megoldás született az újrázásával. Ezt nem azért mondom, mert puszipajtások vagyunk, egyoldalú az ismeretségünk (én tudom, ő ki), a 2018-as budapesti birkózó-világbajnokságon mindenesetre többedmagammal találkozhattam vele. Nagyon kellemes ember, mindenkihez volt egy jó és senkihez sem rossz szava, pontosan érezte, mit és hogyan kell mondani az állami vezetőnek, s mit az épp vereséget szenvedő versenyzőnek. Ráadásul nem ejtőernyős karrierdiplomata, hanem a „mi kutyánk kölyke”, a sportból vétetett, ahol zajos sikereket aratott, olimpiai és világbajnok tőrvívó volt.A személyes, emberi kvalitásait tehát messzemenően elismerem, csak igazából azt nem látom teljesen tisztán, merre, hová vezeti az irányítása alatt álló csúcsszervezetet, az egész olimpiai mozgalmat. A NOB által állandóan emlegetett, sikertörténetként tálalt Agenda 2020 tervezetet már 2014-es elkészülte után is leginkább üres szólamok egymás mögé helyezésének éreztem. Nehezen tudtam mit kezdeni az olyasfajta célokkal, mint például „az olimpiai mozgalom jogalanyai közötti szinergiák erősítése javasolt”, vagy „sportorientált helyett eseményorientált versenyprogram”, esetleg „kockázati és lehetőségelemzés a fenntarthatóság szellemében”. A „regionális rendezés: az olimpia akár az országhatárokon is átnyúlhatna” kitétel pedig egyenesen viccesen hat annak ismeretében, hogy már egészen 2032-ig levajazódni tetszik a nyári játékok helyszíne, s tudtommal Párizst, Los Angelest és Brisbane-t sem szeli ketté semmilyen határ. A franciák és az amerikaiak épp a magyar pályázat belpolitikai indíttatású visszavonása után kerültek abba a kellemes szituációba, hogy leoszthatták maguk között a két következő olimpiát, az ausztrálok helyzetbe hozása több mint egy évtizeddel a tervezett időpont előtt pedig enyhén szólva is korainak tűnik. Ráadásul semmilyen nyilvános döntéshozatali mechanizmus sem előzte meg, hogy ki, mikor, miért gondolta azt, hogy így lesz a legjobb. A régi szép időkben legalább a konkrétan szavazó NOB-tagoknál kellett és lehetett lobbizni, bevetni a pozitív nyomásgyakorlás nemes és nemtelen eszközeit, s azon is eldőlhetett a játékok helyszíne, hogy a regnáló francia államelnök a voksolás előtt kritikus szavakkal illette a finn konyhát. Hát nem átszavazott Londonra az északi NOB-tag?Most viszont fogalmunk sincs, a boszorkánykonyha melyik zugában dőlnek el a fontos kérdések. Ettől még Brisbane lehet majd tökéletes házigazda, csak akkor ne kelljen olvasgatnunk az Agenda 2020-at, akarom mondani utódját, az Agenda 2020+5-öt... Hozzáteszem, az egyszeri sportszerető szurkoló nem is mérgezi magát ilyesmivel, csupán próbál valamibe belekapaszkodni a sivár és fertőző hétköznapok közepette. Nem vitás, minden búja-baja ellenére a sport, az olimpia alkalmas lehet mentőövnek. Csak már ott tartsunk!A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!