A duma árad – Malonyai Péter publicisztikája

Nem először adom a fenti címet írásomnak, higgyék el, nem a fantáziátlanságom teszi, leginkább az, hogy meglehetősen régóta a szavak és nem a tettek uralják a magyar labdarúgást. Ahogy mondani szoktam, verbális futballban világbajnokok vagyunk. Többszörös címvédők.

Mielőtt folytatnám, leszögezem, nincs bennem semmi indulat a válogatottal kapcsolatban, a helyzetet meglehetősen egyszerűnek látom, most éppen a Wales elleni kudarc kapcsán. Ennyit tudunk – ez meggyőződésem, ami persze nem tántorít el attól, hogy esetről esetre, meccsről meccsre drukkoljak, reménykedjek. De álmodozni nem vagyok hajlandó.

A gondom az, hogy az érdekeltek meccs utáni véleménye nem állásfoglalás, hanem egymás utáni szavak összege. A hétköznapi logikának ellentmondó (ál)érvelések. Ha mégis előjön belőlem némi indulat, az csak azért van, mert a szavakat legalább annyira tisztelem, mint az igazi futballt.
Példáim vannak, jöjjön néhány mutatóba!

Baráth centerhalf magától értetődően kezdte azzal a mondandóját, hogy „több volt a meccsben”. Már miért lett volna több, éppen annyit tartalmazott, amennyit láttunk. A szóban forgó cardiffi estén ennyire futotta, a produkció látható volt és mérhető (lásd: eredmény).

Azt is mondja Baráth – érvként persze –, hogy „a mi hibáink is kellettek a gólhoz”, ami szintén semmitmondás, hiszen ugyan miért lehetne mentség maga a tény, a kijelentés még magyarázatnak is kevés. A kedvencem azonban az, hogy „ha odatesszük magunkat, sikerülhet”, mármint az Európa-bajnokságon való részvétel, itt a leg-átlátszóbb a semmi, hiszen a visszakérdezéshez nem kell érettségi: „Uraim, most miért nem »tették oda« magukat?” Egyedül Sallai Roland szavai szolgálnak magyarázatul, a Freiburg szépreményű futballistája rezignáltan állapította meg: „Öt pontos passzunk nem volt.”

De megyek tovább. Kovács István megengedhetetlennek tartotta, hogy egy ilyen fontos meccset „le tudtak hozni” két sárga lappal. Hát... Ha azt veszem, hogy a júniusi Bajnokok Ligája-döntőn (Liverpool–Tottenham) egyetlen sárga lapot sem osztott ki Damir Skomina játékvezető, erősen kérdéses az érvelés, feltéve persze, hogy elfogadjuk, egy BL-döntő van olyan jelentős meccs, mint a mi Eb-selejtezőnk. Ha a harcosságot kéri vele számon a fehérvári ifjú, úgy-ahogy rendben van, ám én arra is emlékszem, milyen keményen tiportak visszatérően a „fiúk” az éppen útjukba kerülő Achilles-inakra, például Kovács Ethan Ampaduval találkozva.

Visszatérve arra, hogy nincs értelme dühöngeni, annyit tudunk, amennyit látunk, tudom, hogy a mi kis játékosaink ezt találják a legsértőbbnek. Pedig Rossi kapitány sokkal keményebben fogalmazott nálam. Arról beszélt, hogy a képességekkel van a baj, s ezzel reménytelenebb képet fest, mint én. A képesség ugyanis lehetőség, az öröklött adottságok mentén érhető nyomon, ha ez hiányzik, megette a fene az egészet. A tudás viszont tanulás eredménye, kulcsszerepben a szorgalommal. Lehetőség, tanulás, szorgalom – őket összekapcsolva juthatunk valamire. Nem én mondom, a pedagógia hozzáértői.

Meggyőződésem, hogy a 2016-os franciaországi Eb-szereplés legalább annyit ártott a magyar futballnak, mint használt. Nekünk (és többes szám első személyben fogalmazok, mert nem kenyerem a „mi” győztünk, „ők” kikaptak alapállás) már a kijutás is hatalmas eredmény volt, elsöpörte még azt is, hogy a nyolcaddöntőben pályán sem voltunk a belgák ellen. De: csoportelsők lettünk, ezt senki sem veszi el tőlünk.

Akkor még ott volt a válogatottban Gera Zoltán, Juhász Roland és Király Gábor – tettek ők annyit az asztalra játékosként és (sport)emberként, hogy a tekintélyük megkérdőjelezhetetlen legyen, ők pedig tudták, milyen kivételes esemény, hogy Európa-bajnokságon szerepelhet a magyar válogatott. Igazi parancsnokok voltak, karszalagon innen és túl. Kiesésükkel nincs látható, a képernyőn át is érezhető kisugárzású egyénisége az együttesnek. Azok közé tartozom, akik elfogadják Dzsudzsák Balázst úgy, ahogy van (nem várom, hogy az emberiség hozzám igazodjon), az ő élete, az ő sorsa, ám azért nem a legjobb jel, hogy csapatkapitányként az utolsó helyre szavazták be a drukkerek a Wales elleni meccs után.

Hogy volt benne indulat, keserűség is? Miért ne lett volna, a drukkernek szíve joga az érzelmek legszélesebb skáláján szörfözni. Akkor pedig, ha nincs az a játékos, aki ne szajkózná visszatérően, hogy milyen csodásak az őket a lelátóról támogatók, illendő komolyan venni az indulataikat is. Nem elnézést kell kérni tőlük, hanem komolyan venni őket. Jut eszembe, nagyot fordult a világ, hiszen mostanság rendre a futballban szereplők udvarolnak a közönségnek, gyerekkoromban ez fordítva volt: a föld felett jártunk, ha valamelyik válogatott futballista visszaköszönt, ha ráköszöntünk az utcán, persze hogy ismeretlenül.

Szóval az Eb 2016-ban... Hogy miért nem tett jót... Az index.hu honlapon olvastam egy kitűnő elemzést a francia válogatottról (aktuális világbajnok, már Eb-résztvevő), benne Didier Deschamps véleményét: „A rizikó az, hogy amíg a játékosok feje a csillagok között van, elkezdenek rosszabbul dolgozni, kevésbé megkérdőjelezni magukat, kevesebb erőfeszítést tenni... Aztán a valóság utoléri őket. Én is megéltem, az én dolgom lesz, hogy az eufóriából kijöjjünk.”

Nem tudom, melyik franciaországi „hősünk” mit hitt el magáról, sejtésem szerint többen is többet a kelleténél, ám fontosabb, hogy a jelenség nem egyedi a magyar sportban. Vízilabdában a tokiói olimpiai bajnoki címünk (1964) után legközelebb 1973-ban nyertünk világversenyt (vb-cím), a montreali olimpiai arany (1976) és a jönköpingi Eb első helyét (1977) követően pedig 1997-ben Sevillában (Eb: 1.). Az okok között szerepelt, hogy a klasszisok utódai előbb vették át az életformájukat, élvezték a rájuk is hulló fényt, mint a hozzáállásukat, szorgalmukat. Meglehet, azt hitte mindenki magasabb futballkörökben, hogy az Európa-bajnoki eufória (végeredményben: 13. hely) a türelmet erősíti és nem a bizakodást.

Rossi kapitány azt is mondja, ha van olyan, aki úgy gondolja, hogy nélküle többre menne a csapat, csak tessék... Nos, nem gondolok semmit, én arra vagyok kíváncsi, vele mire megyünk, legfeljebb az jut eszembe, hogy felesleges a látványosság a dumához (főként azt követően, hogy megerősítették tisztében), nekem még az is sok, hogy nem győzte hangsúlyozni: mindenkinek vállalnia kell a felelősséget, neki is. Szép gondolat, de nincs igazi tartalma, hiszen természetes, hogy az embernek eleget kell tennie a kötelezettségeinek, a felelősség pedig akkor jön elő, ha valaki nem teszi meg. Így aztán, ha egyáltalán szóba kerül, szóba hozzák a felelősséget, az lenne a lényeg, ki milyen kötelmét rúgta föl, milyen normát szegett meg.

A közösségi médiát is segítségül hívta Marco Rossi, ott is közzétette, hogy felteszi a kezét. Természetesen nem hiányoztak a hozzászólások, az egyiket engedelmükkel idézem: „Az lenne az őszinte megbánásra a korrekt és hihető gesztus, ha az évről évre, újra és újra becsapott, megalázott szurkolókkal szemben a következő hazai válogatott meccs ingyen lenne, sőt a meccspénzét az egész bagázs, Rossitól a játékosokig mindenki felajánlaná jótékony célra, és az átadást élő egyenes adásban közvetítené az M4 Sport!!! Na, akkor megbocsátható lenne ez a szereplés! Addig csak duma, duma és duma. Őszinte és szívhez szóló tettek kövessék, ha már a foci nem megy!”

Ennél jobb zárszóval én sem szolgálhatok, legfeljebb azt teszem hozzá, hogy remélem, a nyilatkozók nem gondolják komolyan, amivel elhalmoznak, ha engem be akarnak húzni a csőbe, rendben, de magukat ne csapják be! Ha kérhetem.