Lenin árnyékában? – N. Pál József publicisztikája

Hajdanában, a nyolcvanas évek elején, a hol fejlődőnek, hol barátinak mondott országokból jött társaink is voltak az Eötvös Collegiumban, észak-koreaiak, afrikaiak, arabok általában. Emlékezetes figurák akadtak köztük, egyikükre, az Irakból érkezett Jabbar Laftára különösen derűvel gondolok.

Hosszú, vékony gyerek volt, állította, hogy művészettörténet szakos éppen, sem a munkában, sem a tanulásban nem fáradt el nagyon, ellenben rendre kijelentette: hamarosan megy haza – így mondta – „harcsolni” az imperialisták ellen. (Nem ment persze, évekkel az egyetem után is Budapesten találkoztam vele.)

Elképesztően rendetlen bírt lenni, asztalán csirkecsont, mosatlan alsógatya, száraz kenyérdarab, zacskós tej maradéka, félbe tört lekvárosüveg hevert többek között. „Te Lafta, miről írsz szakdolgozatot?” – kérdezte társunk tőle egyszer. „Lenin hatasa az iraki muvészettörtenetre” – felelte határozottan. „Az nem lesz nehéz – mondta társunk –, nézz csak körül. Lenin hatása ott az íróasztalodon.” Elkészült-e a munka, nincs tudomásom róla, hol jár ma, hogy néz a világra Lafta, arról sem.

Nyakatekert asszociáció lehet, de a történet a néhány napja megesett ZTE–Budapest Honvéd „ustawka” hírének vételekor jutott eszembe, Isten bizony! Az ütközetben a Zete nevében küzdő brigád maradt alul (ahogy a „rendes” meccs – a futballpályán – is elveszett), de ez nem érdekes. Ám a helyszín – a Göcseji út és a Platán sor találkozása Zalaegerszegen – engem, a hely jó ismerőjét valósággal felvillanyozott. A gyönyörű Platán sor a Lenin út nevet viselte 1990 előtt ugyanis, nagy füves térséggel a Göcseji út felőli végén, aminek „éke” Vlagyimir Iljics monumentális, egész alakos szobra volt. Nos – a küzdők nem tudhatták persze –, az emlékmű helyén, annak közelében ütötték, rúgták egymás orrát, fejét, bordáját, egyebét – nyolcvanan nyolcvan ellen! – az állítólagos futballfanatikusok. Lenin – akiről mi, vénebbek megtanultuk, hogy élt, él és élni fog – biztos elégedetten tekintett a harcolókra, hisz a (forradalmi?) erőszak egy város közepén, nyilvánosan, fényes nappal is megmutatta magát!

Pedig az ustawka titkolt dolog – titokban, a külvilágot, a nyilvánosságot kizárva, kerülve zajlik – a lényege szerint misztikus is kissé tehát, ahogy a hajnali párbajokat képzeltük el, a romantika igézetében élve még. Ám az a kor odalett, a klasszikus párbaj is kiment a divatból időközben, ha – mint a példa bizonyítja – igény volna rá némely körökben, akkor is. Azt, hogy a modernizáció kisöpörte hagyomány együgyűre torzult – Marxékkal szólva – kísértetjárásáról van e szó itt, nem tudom, ám – Lenin erőszakelmélete mellett – azért ez is eszembe jutott.

Az ustawka lengyel szó, igéből képzett főnév, s odaállást, kiállást (t. i. „állok elébe valaminek”) jelent, de megbeszélt („lebeszélt”, mondják szörnyen magyartalanul) csoportos bunyónak fordítják, illetve értelmezik a „bennfentesek”. Lehetnek egy-egy „brigádban” öten, de százan is, mennél többen vannak, szemükben annál rangosabb az ütközet. Szigorúan egyenlő létszámnak kell lennie a terv szerint, fogvédő és ökölre tekert bandázs igen, ellenben kés, boxer, bot, egyéb fegyver (általában és egyelőre?) nem használható. A titkos helyszínben és időpontban előre egyeztetnek a felek, tanuk, „rendezők” nincsenek, aki „külső” segítséget, netán rendőrt hív, vagy nem jelenik meg, azt kurvának nevezik, s ennél nagyobb szégyen e körben nem létezik.

A harc néhány percig tart csupán, egyre többen is rámehetnek, de a harcképtelen vagy magát megadó embert nem illik támadni, sérülések vannak, de – állítólag – nem súlyosak (más információ szerint haláleset is akadt már, igaz, nem Magyarországon).

A jelenség históriáját nem kutattam, lengyel, orosz és ukrán földön alakult ki, ha jól tudom (bár nyugati ösztönzők is lehettek persze), úgy a kilencvenes évek második felében talán, nálunk meg a 2006-os őszi ütközetek nyomán tűnt föl az egész, de e műfaj egyik vezéralakja a rivalizálás fokával, honi színvonalával roppant elégedetlen ma is még. Külhoni „nagyokkal” meccselne többet, mert – mondja – „ha a hazai közegben megragadunk, nagyon el fog húzni mellettünk a nemzetközi mezőny”.

Lengyelországban ustawkabajnokság is van, a „normális” futballfordulók párosításához igazítva, s állítják, a helyezés – akár egy ütközet kimenetele – igenis minősíti az adott tábor erejét, ami rangot, öntudatot ad. A nyilatkozó nem tagadja: büszkeséggel gondol a kilencvenes évekre, amikor Európa rettegte a Fradi táborának erejét.

A jelenség inspirálója az volt, midőn az angol huligánokat kiszorították a stadionokból a hillsborough-i tragédiát ('89 április) követő Taylor-jelentés után. S mert erőt demonstrálni, az ellentáborral szembeni fölényt megmutatni muszáj volt továbbra is, arról az identitás sérülése nélkül lemondani nem lehetett, az utcán, egyéb helyeken lettek kénytelenek verekedni a leginkább fanatikusok. Nos, e módinak – nézzük meg a Futballfaktor című filmet, amiben egyetlen meccsjelenet sem látható! – a néhai „keleti blokk” katonásabb fiai adtak szabottabb formát ezek szerint, sok romantizáló érzelmi és verbális elemmel dúsítva a történetet.

Az ustawkáról, mint a korrektség, a tisztelet, a férfias dicsőséget hozó harc, a bátorság alkalmáról beszélnek rendre, ahol a „kiállás” a félelem legyűrése már maga győzelem, sőt, legalább annyira fontos, mint a tényleges diadal. Mondják, semmihez sem hasonlítható feltöltődést ad a küzdelem, akad, aki a bungee jumping próbájához méri e tetteket. Úgy tetszik, az ustawka – az adott csapattal való fanatikus, érte szó szerint vérrel áldozni is hajlandó azonosuláson túl – egy semmi mással össze nem vethető életérzés a benne részt vevők szerint, amit senki „kívülálló” nem érthet (!), így róla beszélni sem illetékes tehát.

Én sem, ez nyilvánvaló, inkopetenciámat elismerem, de azért valamit leírnék. Az említett érvelést – néhány, ezoterikus eszmékben hívő ismerősömön kívül – nem akárkitől hallottam, jó három évtizeddel ezelőtt. Tanáromtól, Király Istvántól, a káprázatos képességű irodalmártól, aki kommunista volt, tolsztojánus áhítattal megáldva-megverve szinte, s Lenin művének bámulója nemkülönben. Szeretett, támogatott engem, ám – szomorúságára – nem hittem abban, amire ő '45-ben föltette az életét. „Te ezt nem érted”, hajtogatta vitáink során. Évek után jöttem rá, hogy az „érted” helyett „érzed” vagy „éled” szót kellett volna mondania! Nekem meggyőződésem volt ugyanis, hogy értem én, csak elfogadni nem tudom, ám ő úgy vélte, ha érteném (t.i. érezném, átélném, ami fogva tartja őt), akkor vallanám, követném is hitét. Nála a tapasztalat-felismerés-megértés-meggyőződés-hit logika állomásai egymást föltételezték, így „hitetlenségem” számára csak az „értetlenségemből” következhetett.

Sehova sem vezető vitáink a nyolcvanas évek második felére, Király utolsó esztendeire estek szerencsémre, így bajom nem lett belőle már, ám a futball és mindenféle körítésének világa nem a történelmi kronológiához, s nem a politikai rendszerek változásához igazodik. Mivel a foci „örök”, az általa kiváltott érzelmek is azok, legföljebb – média előhívta, terjesztette minták és egyebek nyomán – a kifejezés formái, lehetőségei alakulnak, s keményednek egyre inkább.

Az érzelmi-tudati struktúrák megmaradnak: így a „kifejtés” radikalizmusában igen, de az ellenfelet – és annak táborát – magából kifordulva szidó lelátói szurkoló és a csapata nevében (hisz egynek tudja vele magát!) egy erdőszélen, vagy a város ismert terén szenvedélyes indulattal ütő ustawka-megszállott magatartása közt lényeges „szerkezeti” különbség nincs ilyen értelemben!

Én meg csak nézek magam elé, csóválom a fejem, és arra gondolok: Vlagyimir Iljics Lenin, az erőszak jogának kőkemény apostola – remélem egy fortyogó üstben ücsörögve –, ha zalaegerszegi szobrának helyére néz, elégedetten dörzsölheti tenyerét.