Mázsás súlyok alatt – Ballai Attila publicisztikája

Ha esetleg nem észlelte volna a tisztelt olvasó, ezúton közlöm, hogy véget ért a thaiföldi súlyemelő-világbajnokság. Ha valaki a szűk szakmán kívül esetleg mégis értesült a versenyről, valószínűleg nem a négy magyar induló szereplése, hanem az itthon maradt, sőt átmenetileg „rejtélyesen” eltűnt Magát Krisztina miatt.

Ugyan nem ennyire talányosan, de tulajdonképpen az egész sportág láthatatlanná vált Magyarországon, ám tegyük hozzá, ünnepelt nemzetközi sztárjai sincsenek. Bármely súlycsoport bajnoka, ha kilép a mikrokörnyezetéből, a világ összes nagyvárosának főutcáján végigsétálhat anélkül, hogy autogramvadászok, lesifotósok, rajongók zavarnák meg. A máig utolsó bálvány talán Naim Süleymanoglu, a Bulgáriában született, kisebbségi török Szulejmanovból Salamanovnak átkeresztelt, majd Törökországba áttelepülése után 1988–1996 között három olimpiai bajnoki címet nyerő „Minidaru” vagy „Zsebherkules” volt. Becenevei is árulkodnak népszerűségéről, amelyet sajnos nem sokáig élvezhetett: a májzsugora miatt életveszélyes állapotba kerülő klasszis 2017 novemberében, másfél hónappal az elvégzett májtranszplantáció után egy isztambuli kórházban elhunyt. Ötvenesztendősen. Kegyeleti okokból sem firtatjuk betegsége eredőjét, legyen elég csupán az elgondolkodtató tény: nem kilencvenévesen, végelgyengülésben távozott az élők sorából. Halála tragédia a szeretteinek, halálának módja csapás a sportágnak.

Pedig a súlyemelés akár roppant népszerű is lehetne, hiszen a legegyszerűbb, ősi virtusból származó vetélkedés. Nem egy asztalra helyezett hálón kell átütögetni a labdát, nem egy gyűrű nevű kínzóeszközön kell bemutatni különféle kunsztokat, csak az számít, ki az erősebb. Nem csal a játékvezető, nem részrehajló a pontozó (egészen rendkívüli eset, ha érvénytelenítenek egy szabályos gyakorlatot), nem lehet alattomos vagy durva az ellenfél, nem csúszhat be páros lábbal, nem üthet övön alul, nem oldalvizezhet, nem szúrhat földet, nem cserélheti el magát az edző, kizárható az elhibázott taktika, nem tűzhet szembe a nap, nem verhet az arcba az eső, nem tombolhat a szembeszél, nem lehet túl száraz vagy túl nedves a pálya, a dobókör, és így tovább.

Adva van egy ember és egy súly. Előbbinek fel kell emelnie az utóbbit. Ehhez nem szükséges szépnek, okosnak, ügyesnek, taktikusnak, ravasznak lennie. Csak erősnek. De annak nagyon. Ennyire egydimenziós sportágat nehéz még egyet találni. Ez egyrészt kétségtelen előnye, másrészt, attól tartok, egyúttal hátránya is. Így ugyanis roppant hatásos és célzott lehet bármiféle külső „rásegítés”.

Nem véletlen, hogy a hőskorban az utánpótlás forrását jelentős részben cirkuszi erőművészek adhatták. Az ehhez a környezethez illeszkedő fordulattal, ott aztán nem volt csalás, sem ámítás. Az első, 1896-os, athéni olimpiai játékok egykaros súlyemelőbajnoka, a brit Elliot Launceston a korabeli fotókon még vérbeli mutatványos benyomását kelti, ez persze a letűnt és dicső múlt. A férfi szakág 1920, a női 2000 óta folyamatosan része az ötkarikás programnak.

Ezzel el is érkeztünk a sokkal kevésbé dicső közelmúltba, a jelen kapujába. Ne kerteljünk, napjainkban a súlyemelést erősen doppingérzékeny sportágnak tartják, és nem is megalapozatlan előítéletek alapján. A tiltott teljesítményfokozók használata, illetve ellenőrzése és szankcionálása időszakának statisztikái ezt szilárdan támasztják alá. Elegendő, ha a doppingellenes harc első három évtizedéből idézzük az olimpiákról az összes doppingvétség/súlyemelő doppingvétség aránypárt: 1972, München: 7/2; 1976, Montreal: 11/8; 1980, Moszkva – 0; 1984, Los Angeles 12/5; 1988, Szöul 10/5; 1992, Barcelona 5/0; 1996, Atlanta 2/0, 2000; Sydney 9/4.

A magyar sport első ilyen jellegű traumáját 1988-ban, Szöulban szenvedte el, és már akkor a súlyemelőinket kárhoztattuk érte. Csengeri Kálmán és Szanyi Andor lebukásával egy második és egy negyedik helyezés, valamint nemzeti önbecsülésünk egy szelete lett oda. A tizenegy arany keltette eufória csillapította a keserűséget, a hazai vizsgálat pedig nem juthatott el érdemi fázisába, mert akkor azt kellett volna megállapítania, hogy a csalás pártállami irányítással és koordinálással történt. A botrány azonban így is visszafordíthatatlanul – több mint harminc év távlatából ezt már leszögezhetjük – megrongálta a sportág hazai nimbuszát és fejlődését.

Bevallom, én például legvadabb sportőrült időszakomban sem tűnődtem el soha azon, hogy súlyemelő-viadalra kellene menni. Amikor aztán hivatalból, munkaköri kötelességből először vezetett oda az utam, máris felejthetetlen élménnyel gazdagodtam. A sydneyi olimpián, ahol a női szakág debütált, az éremesélyes Márkus Erzsébet versenyére igyekeztem. Lapom egyedüli tudósítójaként folyamatos rohanással töltöttem a napokat, a küzdősportok helyszínéül szolgáló hatalmas komplexumba is „gongszóra” estem be, és lendületesen keresni kezdtem a célba vett csarnokot. Benyitottam a birkózókhoz, a bunyósokhoz, egyre kétségbeesetten száguldottam tovább, harmadszorra pedig a férfi súlyemelésre toppantam be. Azonmód ki is penderültem, de hirtelen bevillant az agyamba: ácsi, ma nincs is férfi súlyemelés. Akkor viszont ez nem lehet más, csak a női… Az is volt. (Márkus Erzsinek utólag is tartozom annyival, ő megmaradt a gyengébb nem képviselőjének, talán ezért is lett második.)

Következő „súlyos ügyem” már a jelenlegi szövetségi kapitányhoz, Gyurkovics Ferenchez kapcsolódik. Önmagában az is jelzésértékű, hogy ő tölti be e pozíciót. Néhányszor alkalmam nyílt találkozni vele, értelmes, vagány, kiválóan kommunikáló sportember. A 2004-es athéni olimpián nyert ezüstérmével jutott fel a csúcsra, ám nyúlfarknyi időt tölthetett ott, mert doppingvétsége miatt megfosztották az eredményétől. Hogy nem egészen váratlanul, sőt inkább tervszerűen, azt egy sportági vezető – szándékosnak tetsző – elszólása is valószínűsítette, hiszen az eredményhirdetés előtt e szavakkal fejezte ki „elismerését”: „Gratulálok. Erre a kis időre…” Azaz tudta, hogy Gyurkovics le fog bukni; egyrészt mert lebuktatható, másrészt mert megvan erre a határozott szándék. Logikai bakugrás, hogy a férfiak esetében érdemleges teljesítményfokozásra alkalmatlan, ám szteroidként tiltólistás oxandrolont mutattak ki a mintájában. Vízben oldódó szerről lévén szó, Gyurkovics többek szerint manipuláció áldozata lett, ezt támasztja alá a fentebb említett groteszk gratuláció is. Az azonban ugyancsak beszédes, hogy a sportoló és a helyzet tisztázása, az ezüst visszaszerzése ügyében harc helyett legfeljebb maszatolás kezdődött. Gyurkovicsnak így az annalesek Athénból nem az érmét, hanem a pozitív doppingtesztjét rögzítik. Szövetségi kapitányi kinevezése ennek fényében számos sportágban elképzelhetetlen vagy minimum erősen támadható lenne; ha itt nem az, annak nagyjából egyetlen olvasata van: nincs ebben az egészben semmi rendkívüli.

Mint ahogyan Magát Krisztina esetében sincs. Vitathatatlanul ő a thaiföldi vb apropóján leggyakrabban emlegetett magyar versenyző – jelentkezzen, aki a négy „aktív” induló nevét képes felsorolni! –, miközben ki sem jutott Pattayába, itthon maradt. Méghozzá a szövetségi kapitány tudta nélkül, Gyurkovics ugyanis kijelentette, fogalma sincs, mi történhetett Magáttal. Azóta kiderült, hogy úgymond a „biológiai útlevele adatai kapcsán vetődtek fel kérdések”. Aki ezt nem pontosan érti, annyit azért sejthet, hogy az első hírekkel szemben ez bizony nem térdsérülés.

Mégis igazságtalanság lenne kizárólag Magát Krisztinát kipellengérezni abban a sportágban, amelynek ez évi világbajnokságán a rendező ország egyetlen versenyzője sem vehetett részt, annyian követtek el doppingvétséget. Ez a gond a súlyemelés egyszerűségével: ahol pusztán erő kérdése a siker, ott különösen nagy a kísértés az erő minden eszközzel való növelésére.

Ezért aztán több okból is főhet a feje a nemzetközi szövetség elnökének – aki történetesen magyar. Aján Tamás az idén töltötte be a nyolcvanat, és e szép kort részben nyilván számos előnyös tulajdonságának és egészséges életvitelének köszönheti. Például annak, hogy nem önmarcangoló típus, és sohasem volt súlyemelő.