Futó gondolatok – Ballai Attila publicisztikája

Eredeti terveim szerint más, az egyetemes és a magyar sport szempontjából valamivel fajsúlyosabb témával rukkoltam volna ki, de a héten átélt viszontagságaim ezt felülírták. Emellett a kollégák már annyit zengedeztek – joggal és teljes egyetértésemmel – a futás nagyszerűségéről e hasábokon, hogy talán elkel most némi ellenvélemény is. Különösen egy ugyancsak megrögzött amatőr futótól, aki az elmúlt napokban inkább csak poroszkált, és ezzel elegendő muníciót kapott az alábbiakhoz.

Azzal kezdődött, hogy múlt vasárnap megfájdult a bal bokám. A futást azonban nem spórolhattam meg, mert heti öt alkalom a penzumom, és szombaton még csak négyig jutottam. Ez az első, mindjárt egyik legfontosabb tanulság: hiba kötelező napi, heti, havi adagokat kőbe vésni, mert ha valamiért – munka, utazás, sérülés, betegség – nem sikerül teljesíteni, úgy érezzük, vétkes mulasztás követtünk el. Ha az élet számos egyéb területén le is hoztuk a csillagot az égről, akkor is mardos, gyötör a lelkiismeret: „lógósok” vagyunk, és még meg is magyarázzuk.

Szóval, rádolgoztam a rándulásomra, és az attól természetesen súlyosbodott. A hét közepére a fájdalom legdühítőbb fokát értem el: nem esett jól a futás, de nem is vált teljesen lehetetlenné, némi kínok árán legyűrhettem a napi adagot. A sorstársaknak bizonyára ismerős ez a fizikai és mentális állapot: menni nemigen tudunk, de futni igen, mert néhány perc után bemelegszik a sajgó izom, ízület, testrész, és visz az adrenalin is; a séta sohasem kihívás, de akár a kocogás is, összeszorított fogakkal, már igen. Így indultam el tegnapelőtt reggel, nem éppen márciusi ifjúként. A Duna-parton az utolsó pillanatban, a „toccsanás” előtt kerültem ki egy friss kutyagumit, de a hirtelen váltástól külső talpélre érkeztem. Nem tett jót. Onnantól szinte csak osontam – erre szoktam mondani, persze ha mástól látom, hogy mintha térdig forró zsírban futna –, ezért szinte törvényszerűen botlottam meg és estem hasra néhány perc múlva egy gyökérben. Sanda körbepillantás, majd megnyugvás, hogy nem látta senki. A nyilvános megszégyenülés elkerülése után gyors állapotfelmérés: sehol semmi nem tört, nem zúzódott, ettől újabb megnyugvás. Aztán logikus dühkitörés, néhány félhangos, cifra szó, csak magamnak és az arcomba süvítő, időnként viharos erejű nyugati szélnek. Végső csapásként heveny, egyre hangosodó, mert közeledő trappolás és egy magabiztos előzés, a rovásomra.

Jó ez nekem? – gyötörtem tovább magamat, de azonnal rájöttem, ennek semmi értelme. Nem a futásnak, a kérdésnek. Legutóbb 2011-ben hagytam ki hosszabb időt, tizenkét napot. Aránylag alapos indokkal: felrúgtak fociban, eltörött a kulcscsontom. Nem egészen két hét után még lehajolni is alig bírtam, mégis felhúztam a csukát, mert attól tartottam, „megzakkanok”. Az Erzsébet és a Lánchíd között lecsúszott a lábam egy macskakőről, mintha dárdát állítottak volna a vállamba. Majd' beleőrültem az állandósuló fájdalomba. Mégis megkönnyebbültem.

Hiszen újra futottam! Tudtam, hogy ott és akkor ez nem egészséges, sőt kifejezetten káros, kockázatos, hosszabb távon maradandó következményekkel – elmozduló, rosszul összeforró kulcscsont – járhat. De mentem. Mint az alkoholista, a szerencsejátékos vagy a láncdohányos. Na jó, nem egészen úgy. De ha vasárnap szakadó esőre és összefüggő felhőzetre ébredek, kicsit átkozódom, hogy miért kellett az ötödiket a hét utolsó napjára hagyni, de kora este akkor is nekivágok, és előre megfontolt szándékkal csontig ázom. Mert kell.

Akkor is, ha néha úgy érzem, minden és mindenki összeesküdött ellenem. Mint már említettem, a futó számára a fő veszélyforrás saját maga, a tántoríthatatlansága, a makacssága. Aztán ott a többi futó, a potenciális vetélytársak, akik, ha „agyasak” vagyunk, percenként borítják fel előzetes tervünket. Mert hiába akarok én lassan, hosszú melegítő szakasszal kezdeni, ha a periférikus látásommal észlelem, hogy balról nagyon igyekszik egy „háziasszony”. Na, azért ezt már ne! – szólal meg a riasztócsengő, és máris hajrázni kezdek. Mint amikor a tatai nagy tó mentén azt hallottam, hogy a mögöttem haladó két srác egyike megkérdezte a másiktól: Utolérjük a csávót? Engem most már akkor se, ha belepusztulok – dohogtam magamban, és két kör helyett hirtelen lett egy, de az gatyaszaggató.

Utaltam fent az időjárásra is, amely sokat segíthet, ha ideális a hőmérséklet és a páratartalom, szélcsend és lehetőleg szűrt fény van, csapadék nincs. Csakhogy ez a konstelláció elvétve áll elő. Viszont bármely elem mozdul ki szélsőségesen, jaj a futónak. Egyszer, Norvégiában, decemberben, mínusz tizenkét fokban vágtam neki egy órás adagnak. Harminc perc oda, szemben a ragyogó nappal, hátamban az alig érzékelhető széllel, közel az idillhez. Ám fordulás után következett az újabb fél óra, épp ellenkezőleg: hátamban a lebukó nappal, szemben a metsző széllel, így a mosoly mellett minden más is az arcomra fagyott. A szállodába visszatérve nagyjából úgy fogadtak, mint Amundsent valamely expedíciója után.

Nem ejtettem még szót ama „gazdikról”, akik kizárólag kedvencük szemszögéből, 20-80 centiméter magasból látják a világot. Ők azok, akik, ha szabadjára engedett, az ismeretlen számára vérebnek tűnő „kutyusuk” megrohamoz egy futót, értetlenkedve, már-már szánakozva vetik oda, hogy „nem bánt”, vagy „csak játszik”. A kóbor kutya, különösen falkában ellenben bánt és nem játszik, húsra és vérre megy; amikor Belgrádban hatan beszorítottak a Szávába, azt hittem, itt a vég.

Szenteljünk egy bekezdést a közlekedés szereplői-nek is. A futót e tápláléklánc legalján találni, olykor hajlamos is úgy érezni, hogy az autós és a bringás is rá vadászik, ha a zebrán ütik el, az duplát ér, a villamos és a busz pedig mindig akkor jön és gyorsít, amikor még alapjáraton átkelhetne előtte.

Hogy a fentiek dacára miért jó mégis futni? Illetve miért kell? Egy ultramaratonistától megkérdezték, nem vetődik-e fel benne néha a feladás gondolata, mire ő azt a meghökkentő feleletet adta: szinte minden pillanatban felvetődik. De mivel ilyenkor mégis rendre továbbvisz az agyunk, a szívünk, a lábunk, méterenként aratunk egy kisebb győzelmet minimum magunk felett. Aztán mintegy negyven perc mozgáson túl a lényeges és a lényegtelen élesen elválik egymástól, oxigénhiányos állapotban az elme is szelektál. Ha addig túl sokféle gondolat volt benne – ez bizony megesik –, a súlytalanokat, az értelmetleneket törli, és ami tíz kilométer megtétele után is élénken megmarad, azzal már érdemes foglalkozni. Ezért ha nem is hozzuk le mindennap azokat a bizonyos csillagokat, egy normálisan befejezett futás a legszürkébb, legborongósabb hétfőnek is értelmet ad.

Éppen ebben rejlik az amatőr sport ereje. Hogy nem tekintjük munkának, amit művelünk, pénzt nem kapunk érte, csak áldozunk rá, azt is, időt is, energiát is. Ezért kizárható, hogy hanyagul, szív nélkül csináljuk. Így győzheti le a „bálnavadász” feröeri futballista a profit, vagy a honor- és bérszámfejtő, esténként edző kézilabdázó, kosaras a légiósokkal tűzdelt ellenfelet.

Sőt, futni, úszni, evezni még tehetség nélkül is lélekemelő, hasznos, és egyáltalán nem utolsósorban senkit sem háborgat. Ellentétben mondjuk azzal, ha csupa fals hangot fogunk a hegedűn, mert az a szomszédok és az emberiség ellen való vétek.

Összegezve: ha egy-egy gyengébb tempó után – a forma napról napra is ingadozhat, minden racionális ok nélkül – esetleg egyet is értenénk „A testet nem edzeni, hanem óvni kell” poén igazságával, általános értelemben a visszájára fordítjuk. Hiszen mi éppen azzal óvjuk, hogy futunk.