Néma leventék – Ballai Attila publicisztikája

Az elmúlt napokban két publicisztikát is olvastam e hasábokon az 1954-es labdarúgó világbajnoki döntő utórezgéseiről, és mindkettőből kitűnt, micsoda hatalom volt a sajtó – esetünkben a sportsajtó – hosszú évtizedeken keresztül. Ez az állapot az internet, a világháló megjelenésével változott meg, mint ahogyan egy emberöltővel korábban cezúrát jelentett a televízió elterjedése is. Addig annyi volt a világ, amennyit az újságok megmutattak belőle. Az évszázad mérkőzéséről vagy a berni 3:2-es fiaskóról kizárólag annak nyomán alkothatott képet az egyszerű földi halandó, mit írt a Népsportban Feleki László (napjaink legbecsesebb sportújságírói díjának névadója), vagy mit mondott a rádióban Szepesi György.

A közlés média által birtokolt és gyakorolt monopóliuma néhány évvel az ezredforduló előtt szűnt meg, de addig elképesztő lehetőséggel és felelősséggel járt a beavatottak számára. Amit egyszer elődeink leírtak, az úgy maradt – kis túlzással az örökkévalóságig. Következzen bemelegítésképpen néhány példa! Bizonyára kevesen értik, miként lett a Videoton válogatott futballistája, Tieber László fia, Krisztián már csak Tiber. Úgy, hogy a papát is Tiberként anyakönyvezték, de a Népsport tudósítója az első osztályban bemutatkozó játékos nevét tévedésből Tieberként adta le, és a hiba beismerése, javítása helyett továbbra is ragaszkodtak az e betűs verzióhoz. A Ferencváros KEK-menetelése során, a Liverpoolban győztes gólt szerzett Máté János elhíresült kengurucsele is baki eredménye; az egyik tréfamester focista azzal etette meg az újságírót, hogy a sohasem látott, kacska mozdulatot a szaknyelv kengurucselnek nevezi, és majdnem fél évszázad távlatából is ezt a kifejezést őrzi az emlékezet. Anekdotaként hat, pedig megtörtént: a tehetséges, de szerény sprinter azzal toppant be a megyei napilap sportrovatába, hogy a róla szóló cikk nem minden részletében pontos. „Mi a gond, fiam?”, kérdezte leereszkedően a szerkesztő, mire a srác azt felelte, „Nem László vagyok, hanem Péter, nem százon indultam, hanem kétszázon, és nem első lettem, hanem második.” Hajdani kollégánk erre joviálisan vállon veregette: „Jó, jó, de az a lényeg, hogy írjanak rólad, nem?”

Akkoriban még valóban az volt. Manapság azonban mindenki tetszés szerinti minőségben és mennyiségben írhat magáról. Tieber bizonyára leszögezné, hogy ő valójában Tiber, és a kengurucselen gúnyolódna a fél virtuális világ. De vajon milyen képeket, információkat, véleményeket osztana meg magáról az 1938-as vb-döntő kapcsán Dietz doktor, a kapitány vagy a kezdőcsapatból kihagyott Toldi; 1954-ről Sebes, a fináléra bejelentkező, még nem százszázalékos Puskás, a valamiért onnantól végleg kegyvesztetté vált Zakariás, a gólokért kárhoztatott Grosics; a sajtó által bírált és felheccelt, ezért a testi épségét kockáztató és a dán kapus által 1969-ben letarolt Albert; aztán Verebes, a Mágus; s mit posztolnának az 1986-os, mexikói 0–6 részesei, és így tovább?

Libabőröztető kérdések, de örökre megválaszolhatatlanok. Mert csak azok a mondatok, jelzők, határozók, minősítések rögzültek az utódok számára, amelyeket a kor sajtója kinyomtatott. Fokozottan igaz ez első össznépi futballtraumánkra, az úgynevezett „egyiptomi csapásra”. Az 1924-es olimpia labdarúgótornájának második fordulójában nevenincs, lesajnált ellenféltől kapott 3:0-s verést szépreményű csapatunk, amely ráadásul négy évvel Trianon után a szétszakított ország életképességét, fiainak harci szellemét is hivatott lett volna képviselni. Soha nem derült ki, érzett-e ebből a tétből, teherből bármit is a pályán lévő extraklasszis Orth György vagy a későbbi edzőfejedelem Guttmann Béla, csupán a Nemzeti Sport újságírója, Mamusich Mihály fekete keretes táviratszerű jelentése lelhető fel: „…olyan örökké gyászos emlékezetű eseménye a magyar futballnak, melyet nem tehet jóvá hosszú időn át. …Nekünk, magyaroknak sokkal fájdalmasabb az ilyen váratlanul ért, sőt katasztrofális vereség, mint más, boldogabb nemzetek fiainak. Mi be akartuk bizonyítani a világnak azt, amit megtagadott, amit lehazudott rólunk. …Nem róhatjuk fel csak a véletlennek s a sors szeszélyének azt a vereséget, mely szégyent, megalázást és megváltoztathatatlan gyengeséget, csalódást jelent számunkra. …A magyar tizenegy nem tudott küzdeni a nemzeti színekért, a magyar név diadaláért.”

Ellenvélemény, apelláta nem volt, megfelelő fórum híján nem is lehetett. Pedig mondjuk Orth egy „kommentben” sok mindent tisztázhatott volna, akár emígyen: „Éppen attól görcsöltünk be, hogy tudtuk, mit várnak tőlünk. Minden helyzetet kihagytunk, ők meg háromszor jöttek el a kapunkig. Az iszonyatos hőséget is jobban bírták, nem is értettük, miért kellett olyan korán játszanunk, pedig utánunk már nem is volt meccs.”

Az 1938-as és az ’54-es vb-döntőről már sokan sokszor bölcselkedtek, de mostani kiindulási alapunk talán hozhat némi újdonságot. A tankszerű csatár, az igazi szívember Toldi Géza kihagyásáért ezerszer elátkozott első „ezüstkapitány”, Dietz Károly megítélését is árnyalta volna, ha az olaszokkal szemben elveszített 4:2-es finálé előtt „kiposztolhatja”: „Attól tartok, kaptam is ilyen figyelmeztetéseket, hogy az olaszok szándékosan hergelnék a forrófejű Toldit, aki erre ugrana, és a játékvezető jóindulatában sem reménykedhetünk.” Sebes helyzetét pedig ’54-ben jelentősen javíthatta volna, ha a döntő délelőttjén Puskás a maga honlapján azt üzenheti híveinek: „Jó hírem van, próbarúgásokat végeztem, egyáltalán nem fáj már a lábam, játszani szeretnék. Amikor ezt elmondtam Guszti bácsinak, az egész csapat nagyon örült.”

Ezek vagy ezekhez hasonló mondatok, szavak azonban ugyancsak nem hangozhattak el. Sebes elvtársnak a diktatúra idején persze volt annyi ereje, hatalma, hogy elmozdíttassa állásából a Népsport őt bíráló főszerkesztőjét, Felekit, de tudósítást, vb-értékelést nem írhatott helyette. Így, ha ma a digitális archívumban rákeresünk az 1954. júliusi írásokra, sohasem Sebes vagy Puskás, kizárólag Feleki szemével láthatjuk a történteket.

A sor, ha nem is vég nélkül, de az 1990-es évek közepéig, az informatikai robbanásig folytatható. A nagyobb nyilvánosság előtt mindig visszafogott Albert Flóriántól is csak utolsó beszélgetésünkkor, napokkal a hetvenedik születésnapja előtt hallottam, hogy úgy élte meg, igenis egy ismert szakíró kergette bele az ütközésbe, amely szétroncsolta a térdét. A sajtóban nem beszélt erről, hogyan is beszélhetett volna, amikor Tiber is egy életen át Tieber maradt. Ha 1969-ben van internet, a Császár akkor sem gyalázkodott, vádaskodott volna, de annyi az ő stílusába, habitusába is belefért volna, hogy közöl egy képet a térdéről vagy a combig begipszelt lábáról, és csupán annyit biggyeszt hozzá: „Ezt akartátok? Tessék, megkaptátok.”

Másfél évtizedet ugorva az időben, Verebes József bomba ETO-ja is rúghatott száz gólt a bajnokságban, de amikor úgy határozott, nem nyilatkozik a helyi tudósítónak, mert az elferdítette a mondandóját, azt üzente neki a sportmédia: nem te döntöd el, kivel állsz szóba, mostantól nekünk nem létezel. Pedig, ha valaki, a Mágus tudott és szeretett beszélni. Egyik taktikai „értekezletére” beengedett az öltözőbe – ha az ott elhangzottakat leírhattam volna, garantált a százezres „kattintás”.

Mennyivel többet tudhatnánk 1986-ról is, ha a mexikói vb-ről hazajövet egyszer csak Mezey vagy valamelyik játékos a dolgozószobájában bekapcsolhatja az akkor még nem létező gépet, és világgá kürtölheti a keserveit. De a 0–6 körüli homály azért nem oszlik azóta sem, mert a helyszíni tudósítók annyira jutottak, amennyire, több mint egy évtizeddel később, amikor a feltételek már adottak lettek volna, pedig kevesen kezdtek „önboncolásba”.

Igaz, ez manapság, a világháló korában sem divat; a döntő többség inkább másokat értékel. A harmadik évezred információzuhataga azonban már egy újabb történet. A ló másik oldala; de ül-e egyáltalán még valaki a nyeregben?