Ki küzdjön kiért? – Ballai Attila publicisztikája

Kinek szurkolsz? E kérdéssel fogadtam az általános iskola első osztályának első napján mellém lehuppanó új, még ismeretlen padtársamat, és máig emlékszem – később, már barátként többször az orra alá is dörgöltem –, megrökönyödve hallottam, amint azt feleli: „Nem tudom, majd megkérdezem apukámtól.” (Másnaptól Honvéd-drukker volt.)

Pedig őszinte, ráadásul akaratlanul is mély és szép választ adott. Hiszen az igazi szenvedélyek, elköteleződések nemzedékről nemzedékre, apáról fiúra szállnak. Velem is apám szerettette meg a kedvenc csapatomat; mind a kettőt. Mert egy vidéki srácnak – Szigetszentmiklós az 1970-es években még nem agglomerációnak, hanem vidéknek számított – ott volt a faluja, a városa egyesülete és egy fővárosi élklub.

(Hogy esetemben utóbbi melyik, azt három évtizednyi sportújságírás után nem lenne elegáns közhírré tennem, történetünk szempontjából mindegy is. De aki e hivatást űzve és a futballért rajongva azt állítja, sohasem volt kiválasztottja, az aligha mond igazat. Ahogyan egyik cimborám egy ehhez fogható képtelenséget túlcsordult érzelmekkel és nem kis öniróniával megfogalmazott: „Halálosan szerelmes vagyok, csak sajnos azt nem tudom még, kibe.” Mert igazi szerelemmel szeretni csak hús-vér leányt lehet, mint ahogyan a sportban is majdnem fogalmilag kizárt bálványozott hősök és imádott klubok híján elvont eszményekért lelkesedni.)

Szóval, e kitérő után vissza oda, hogy nekem és a haverjaimnak volt két csapatunk. Az egyik srác azért fohászkodott, hogy legalább egyszer az életben, mondjuk, az MNK-ban a legjobb 64 közé jutásért összekerüljenek, a másik azért, hogy ne is találkozzanak soha, mert abba belebolondulna.

Mindkét „hazai pályámra” úgy jutottam ki először, hogy apám kézen fogott, és kivitt. 'Miklósra nagyapám is velünk tartott, a jó két kilométeres séta során útba ejtettünk két-három kocsmát, ők mindenhol ittak egy kis- vagy nagyfröccsöt, én egy-egy belém diktált jaffát; érthető, hogy az egy-másfél liternyi ragacstól én voltam rosszabbul. A bejáratnál jegyet, szotyit és tökmagot vettünk, szünetben még egy fröccs és még egy jaffa, a meccs alatt a felnőttek folyamatosan szakértettek és ordibáltak, a hazaút programja az odaúttal megegyezett, csak mindenki egyre okosabb lett.

A budapesti „nagy csapat” mérkőzéseire is nagyjából e koreográfia szerint jártam, akkor is, amikor már egyedül, illetve barátokkal, kísérő nélkül mehettem. Jaffámat sörre cseréltem, a tökmag és a szotyi maradt, zászlómat a nagyanyám varrta, sem kereskedelmi, sem kommunikációs kapcsolatba nem léptem idoljaimmal. Ők a pályán és a szívemben, én a lelátón. Ennyi. Fizikailag akkor kerültem legközelebb hozzájuk, amikor a kettős rangadók előtt a Népstadion szoborparkjában melegítettek, illetve a rég áhított bajnoki cím megszerzésekor berohanhattunk a gyepre, vállunkra kaphattuk a fiúkat, és én a balszélsőnk lábfejét foghattam. Semmi több, de nekünk akkor ez volt a minden.

A szurkolói lét hosszú évtizedeken át sokkal egyszerűbb, a viszonyokat tekintve korlátozottabb, az érzelmek mélysége alapján talán korlátlanabb volt a jelenleginél – ezen írás alapja e kontraszt kibontása, ha lehet, némi szelíd üzenettel az utódok számára.

Annál is inkább, mert máshonnan közelítve, a szurkoló világa mégis örök. Minden érdektől és pillanatnyi, napi formától mentes, a drukker, ha csak nem válik hűtlenné, haláláig a klubnál marad, őt a századik vereség után sem „menesztik”, viszont nem is csalogatják, hívogatják az ellenfelek, különösen nem anyagi előnyökkel kecsegtetve. Ha a kezdő tizenegyben esetleg már nincs is honfitárs, a lelátóra akkor sem „szerződtetnek” légiósokat, sőt a harmadik évezred multikulti futballjában egy sztárgárda nemzeti identitása két tényező alapján határozható meg: mely országban, városban található a szakosztályt működtető gazdasági vállalkozás „telephelye”, egyszerűbben a pálya, illetve milyen nyelven szólnak a dalok, a rigmusok.

Ez az egyik tényező, amely korunk szurkolóját felértékeli. A másik a kommunikációs tér kitágulása, hiszen az interneten naponta fanoldalak, -fórumok nyiladoznak, az állóhelyi szektor huszonhetedik sorából is közvetlenül lehet üzenni a klubelnöknek vagy a gólzsáknak, és még az is elképzelhető, hogy válaszol rá.

A harmadik szempont egy szó, amelyet mi, harminc-negyven évvel ezelőtti hívek még nem is ismertünk. Ez a merchandising. A belépőjegyek, bérletek mellett fogynak a mezek, a sálak, a címerrel ellátott sörök, borok, a vásárló szinte már üzlettársnak, „részvényesnek” érzi magát.

Mindezekért fennáll a veszélye, hogy szerep- és tudatzavarba kerül. Úgy gondolhatja, hogy szurkolói mivoltában a klub, a csapat nélkül is létezik, léte értelmezhető. Ennek számos jele mutatkozik. Rendre elámulok azon, amikor egyes csoportok távollétükkel tüntetnek valaki, valami ellen, akár szezonokon át ki sem dugják az orrukat a stadionba, mégis azt hirdetik, ők a vérbeli drukkerek. Ha valaki azt bizonygatná, nem ért egyet a Madách Színház műsorpolitikájával, ars poeticájával, ezért évek óta be sem teszi a lábát sem oda, sem más teátrumba, mégis ő az igazi színházrajongó, szánakozva mosolyognánk. A futballban hasonló nonszensz még médianyilvánosságot is érdemel.

A nézők némelyike szintén hajlamos abba a tévhitbe ringatni magát, hogy ő és társai tartják el a klubot. Ez még a Real Madrid, a Manchester United vagy a Bayern München esetében sincs így, a magyarországi helyzettel pedig értelmetlen bármiféle összevetés. Az abszolút számokat hagyjuk is, de a spanyolok, angolok gigaköltségvetéseiben arányaiban is a többszörösét jelentik a belépőkből, bérletekből származó bevételek, mint nálunk, egy-egy extraklasszis pedig már a nevével, számával ellátott mezek eladásával behozza a vételárát.

Ismét csak szóra sem érdemes a hazai ellenpólus kijelölése. A szurkolók önközpontú világképe mégis egyre nyilvánvalóbb. Ennek ékes bizonyítéka a drukkolás maga. Hajdan akár kilencven percen át zúgott a „Hajrá, magyarok/Fradi/Újpest/Vasas/Loki!”, a kis csapatok pályáira is gyöngyszemek hullottak a vonal mellől. „Hajrá, Kerület, első a becsület!”, vagy „Az Elektromos-tizenegy mindig a győzelemre megy”, de még a néző lelkiállapotáról szóló jelentésben is benne foglaltatott az egylet neve, mondjuk, imigyen: „Gamma, Gamma, Gamma, jól érzem magam ma”.

Újabban ilyesmit elvétve hallani. A srácok jobbára magukról dalolnak. Arról, hogy „Mi mindenhol ott vagyunk”, na persze nem a játékosok; a szerelmi vallomás is úgy szól, „Éreztétek-e már ezt a gyönyörű érzést? Csak a szombatra vársz. Ez egy igaz szenvedély”; még rövid önéletrajz is született, íme: „Senkit se szerettem/Senkit se tiszteltem/És soha nem sírtam/Míg rólad nem tudtam/Kimentem egy meccsre/Kimentem még egyre/Azóta itt vagyok/És neked szurkolok.” E műfajban is párját ritkítja ez a minden meccsen számos alkalommal előadott opus: „Álé, álé, lőjetek egy gólt/Szerezzetek örömet/Küzdjetek értünk, óóó!” Tehát ti, értünk.

Kár ez ellen berzenkedni, legfeljebb rögzíteni érdemes. És talán picit nosztalgiázni ama letűnt időkért, amikor még mi voltunk a csapatért. Mind a kettőért, a kicsiért és a nagyért is. Nem múlhatott el ez az érzés mindenki lelkéből nyomtalanul, különben nem futna be ekkora karriert a megyében vitézkedő albertirsaiak kicsit sutácska, itt-ott döccenő, de szívből jövő himnusza. Dúdoljuk a Queentől a „Show must go on”-t, és mondjuk rá a szöveget: „Ez a csapat/Nem fél senkitől/Sem a Bayern-/Vagy épp a Celtictől/Senkitől/Péteri, Vasadi vagy Monorierdő.” Ne azon poénkodjunk, hogy a Bayerntől vagy a Celtictől valóban nincs szemernyi félnivaló sem, hiszen velük ki van zárva a találkozás, ellentétben a következőkben felsorolt három környékbeli gárdával. Inkább harsogjuk, ügyelve az ütem miatt a megfelelő nyújtásokra a refrént: „Albertirsaaa! Albert-irsaaa!”

Hej, ha nekünk, miklósiaknak írnak egy ilyen indulót! Még az a négy-öt jaffa is biztosan jobban csúszott volna...