Szamarak, szörnyek – Ballai Attila publicisztikája

A Siófok KC női kézilabdacsapata vasárnap 37–26-ra tönkreverte és kiejtette az EHF-kupából az orosz bajnoki ezüstérmes Lada Togliatti együttesét; a hazaiaknál Silje Solberg kapus parádézott, Andrea Kobetic kilenc, Estelle Nze Minko nyolc gólt lőtt, de a mezőny legjobbjai közé sorolhatunk egy hópárducot is. Az illető az SKC kabalafigurája, és ebben a műfajban a legrangosabb kupában, a BL-ben is dobogóesélyesnek tartanánk. Még akkor is, ha a hópárduc nem feltétlenül őshonos a Balaton déli partján, de hogy mást ne mondjunk, az Egyesült Államokban is jó másfél évszázada tekintik jelképüknek a demokraták a szamarat, a republikánusok pedig az elefántot, és bizonyos esetekben okkal érezzük úgy, hogy roppant találó mindkét választás.

E felütésből már kitűnik, hogy alább nem minden idők legfajsúlyosabb publicisztikája következik, de a sportélet kabalafigurái egyszer megérnek egy alaposabb elemzést. Hiszen az, ki mit tekint saját szimbólumának, kivel, mivel azonosítja, miként jeleníti meg, látja és láttatja magát, befelé és kifelé milyen üzenetet közvetít, hangulatot áraszt vagy gerjeszt e választással, sok mindent elárul. Mert bár a klub és a szurkolótábor között az első számú kapocs természetesen maga a csapat, a mérkőzés, aztán jöhet a „merchandising”, a termékek vagy inkább ereklyék sora, mezek, sapkák, zászlók, söröskorsók – a leghívebb, legélőbb és legstabilabb ismérvek egyike mégis a kabala.

A siófoki hópárduc például ebben az „ezer” nemzetiségű, ám így is családias hangulatú csapatban az összetartás, összetartozás kovásza; megesett, hogy tortával köszöntötte fel a születésnapját ünneplő törzsszurkolót, máskor több korsó sört vitt ki a B-közép első sorába. Másutt tudatosan egészen más típusú jelképre voksolnak. Szélsőséges, de szinte világszerte ismert Quakesadus Mascotacus, azaz rövidebben Q. Semmiképpen sem IQ. A kék szörny 2004-ben tűnt fel a San Jose Earthquakes futballcsapatánál, ahol mindjárt kreáltak neki egy múltat is: eszerint Q az 1906-os San Franciscó-i földrengés (angolul earthquake) szülötte, majd' száz éven át a hegyekben élt, főként fekete áfonyán, mígnem egyszer csak lesétált a völgybe, és betoppant a stadionba. Azóta valóban úgy viseli magát, mint aki természeti katasztrófa során fogant, és azt közvetíti a vendégnek: nem ellenfél, hanem ellenség vagy, ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel. Hat éve a Los Angeles Galaxy elleni mérkőzésen nem kisebb idolnak rontott neki, mint David Beckham, később ezt is felülmúlta, amikor a mexikói América pályára befutó szurkolóját leterítette, és a biztonságiak megérkezéséig a földön tartotta.

Békésebb szörny az Inverness zseniális találmánya, Lionel Nessie. A skót másodosztályú gárda névválasztása egyszerre utal a város közelében található tóra, Loch Nessre, illetve a legenda szerint a mélyén rejtőzködő őshüllőre, valamint a Barcelona argentin csillagára. A galambszürke klubot kizárólag Messi-Nessie helyezte fel a nemzetközi futballtérképre.

Természetesen nem csupa szörnyetegkabala népesíti be a különféle pályákat, de ha belegondolunk, e tekintetben nem túl nagy a mozgástér. Tárgyat bajos életre kelteni, a stilizált figurákat nehéz megkedvelni, a növény teljességgel kizárható, nagyjából maradnak az állatok. Bizonyára nem véletlen, hogy az olimpiai história három messze legsikeresebb „maszkotja” egyaránt négylábú. Az első próbálkozás, Waldi, a müncheni tacskó még nem hozott áttörést 1972-ben, de Misa annál inkább 1980-ban. Az afganisztáni „kaland” miatt nem kifejezetten szovjetbarát hangulatban egy régi vágású, békés és lomha orosz mackó üzleti szempontból is rekordokat döngetett, csupán Cobi, az 1992-es barcelonai játékok katalán pásztorkutyája állta vele a versenyt. A képzeletbeli bronzérem Hodorié (1988, Szöul) aki a tigris és a kisfiú koreai nyelvű ötvözetéből született. A többieket már fel sem tudjuk idézni, legfeljebb az atlantaiak mellényúlását, Izzyt 1996-ból – nevét állítólag a „What is it?” jogos kérdésből kapta –, az első, számítógéppel tervezett alakot, az eddigi legsikertelenebb próbálkozást.

Az efféle hibának lehet nagy tétje, következménye is, ezt nekünk, magyaroknak felesleges bizonygatni. Hogy mást ne mondjunk, Gyárfás Tamást, az úszószövetség exelnökét végül nem Hosszú Katinka ütötte ki pozíciójából, hanem az – egyébként minden más tekintetben roppant sikeres – 2017-es budapesti vizes világbajnokság kabalafigurája. Nem az „árvízkárosult” kinézete miatt kitagadott-megtagadott plüsskutya, Bol-Dog, hanem utódja, Water Willy, akinek keresztneve a szlengben sajnos jó ideje férfi nemi szervet jelent. Csakhogy erről a hazai névadóknak fogalmuk sem volt.

Maradva itthon, az utóbbi évek legvagányabb, legkarakteresebb jelképválasztása az MTK-é: ő Gedeon, a liba. Meggyőző fölénnyel nyerte meg a kék-fehérek Facebook-oldalán indított szavazást, más kérdés, hogy azóta önmagában a „Gá, gá, gá, MTK” rigmusért nem logikus megsértődni, hiszen a liba mégsem mondhatja, hogy mek, mek, mek.

A Köln – valódi – kecskéje viszont igen. Őfelsége, Hennes, pontosabban a dinasztia az edzőlegendáról, Hennes Weisweilerről kapta a nevét. Történt ugyanis, még 1951-ben, hogy az FCK stadionjában fellépő cirkusz kecskéje levizelte Weisweiler mester ingét, mire rögvest átkeresztelték Hennesre, 1953-ban iktatták be hivatalosan. A „leszármazottak” fő feladata ugyan kimerül abban, hogy a mérkőzések előtt körbesétálnak a stadionban, mégse higgyük, hogy amúgy merő káposztafalás az életük, olykor nagy veszélyek lelkesednek rájuk. Szegény IV. Hennes például az 1978-as bajnoki diadal heves ünneplésétől szívinfarktust kapott, VIII. Hennes ellen pedig 2014 szeptemberében az ősi vetélytárs Mönchengladbach hívei merényletet terveztek. Be is hatoltak szállására, a kölni állatkertbe, de az éber őrök szerencsére elriasztották a csuklyás gonosztevőket.

Ismét hazai vizekre tempózva, 2000 februárjában, a vízilabda Bajnokok Ligája BVSC–Olympiakosz csoportmérkőzésén, a Szőnyi úton elképesztő élményben lehetett részünk: az ellenfél edzője egyszerűen lepofozta a magyar kabalafigurát. Részben indulatból, részben bágyatag játékosai feltüzelésének szándékával, mire ők az otromba akciótól egészen belelkesedtek, 4–6-ról 6–6-os döntetlenre mentették a veszni látszó meccset. Úgy esett, hogy kétgólos hátránynál időt kért a görögök okkal zaklatott szerb trénere, Nikola Sztamenics, akit tovább hergelt, hogy a hazaiak kék-sárga szamara odasettenkedett mögé. Sztamenics előbb még csak el akarta zavarni, utóbb azonban egy fejtépés-jobbegyenes kombinációval leverte. Szegény pára onnantól a kismedence partján lógatta a lábát és az orrát, az athéniak új erőre kapva bevágtak két gólt, amikor pedig a mérkőzés után kérdőre vontam az edzőt, azt felelte: „Az a szamár vagy micsoda nagyon sportszerűtlenül viselkedett. Ahelyett, hogy a közönség hangulatát emelte volna, állandóan velem szórakozott, ha gólt kaptunk, nekem mutogatott, amikor meg időt kértem, odajött mellém dumálni. Mégse csinált senki semmit, ezért saját kezűleg kellett igazságot osztanom.”

A vasutasok szamaránál is keservesebben járt az az áldozat, amelyet élő televíziós műsorban ütött ki a nehézsúlyú ökölvívó-világbajnoki címmérkőzésére készülő Deontay Wilder. Az amerikai bunyóst arra kérték, húzzon be egyet az előtte pózoló bábunak, ő pedig erőfitogtatásként még az állkapcsát is eltörte, mert mint utóbb mentegetőzött, fel sem vetődött benne, hogy élő embert rejt a jelmez. A röhögéstől vinnyogó műsorvezető kiszámolta a földön fekvő kabalát, akit az adás végén kórházba szállítottak.

A jelképek nagy része azért köszöni, szerencsére jól van. Nincs is más választásuk, hiszen egy bohóc és egy világklasszis erényeit kell egyesíteniük. Feladatuk, hogy mindig boldognak és győztesnek tetsszenek. Akkor is, ha a szurkoló szomorú, és a csapat kikap.