Acélemberek – Ballai Attila publicisztikája

Aligha kétséges, hogy ma hetven esztendeje, 1948. augusztus 5-én született meg a legheroikusabb magyar olimpiai bajnoki cím: Takács Károly nyerte Londonban, sportlövészetben, ötalakos gyorstüzelő pisztolyban. E hasábokon azonban ritkán állunk meg a passzív romantikánál, Takács hőstette is azért téma, mert esetében a hét évtizedes múlt üzen a jelennek, az utódoknak. Legalábbis azoknak, akiknek fülük, lelkük van hozzá.

A minap Szepesi György halála kapcsán azt írtuk, bomlott korban élt, a nála tizenkét évvel idősebb Takács Károlyt más módon, de hasonló kíméletlenséggel tette próbára a sors. 1910-ben született, így elemi iskolai tanulmányait még a történelmi Magyarországon kezdte, ám már a trianonin fejezte be. Amire férfikorba ért, kitört a világválság, részben talán ennek réme, illetve a kilábalás egyik útja, a „vaj helyett ágyút” program, és a lövészet terén megmutatkozó különleges képessége terelte a katonaság felé. No meg a karaktere: rendíthetetlensége, puritánsága, megbízhatósága, céltudatossága. Már az 1936-os berlini játékokon ott lett volna a helye, de őrmesteri rendfokozata ezt meghiúsította, magyar katona akkor még csak tiszti rangban vehetett részt világversenyen.

Az ostoba, avítt szabályt aztán feloldották, ám egy óvatlan, iszonyatos pillanatban mégis minden veszni látszott: 1938-ban, hadgyakorlaton, Veszprémben egy felrobbanó gránát leszakította a huszonnyolc éves sportember jobb kézfejét. Száz ígéretes pályafutásból kilencvenkilenc itt tragikus véget ért volna. A századik „fiú” talán nem adja fel, és évek keserves munkájával megkísérli, hogy ellenszegüljön a végzetének. Takács Károly azonban a százegyedik volt, vagy inkább tízmillióból az egyetlen: megtanult bal kézzel lőni, egy évvel a balesete után, az 1939-es luzerni vb-n már a győztes gyorspisztolycsapat tagja volt, majd 1940-ben kisöbű sportpisztolyban magyar bajnoki címet nyert. Eséllyel indulhatott volna az 1940-es olimpián, ám az – miként az 1944-es – elmaradt, hiszen már a harctereken dörögtek a fegyverek. Hősünk, ami ezúttal nem puszta szófordulat, a második világháborúban fronttisztként szolgált, amit könnyedén megúszhatott volna. Csakhogy ő ezt a kifejezést valószínűleg nem ismerte. Pedig le is szerelték, de kérvényezte, hogy a honvédség kötelékében maradhasson, és erre maga Horthy adta meg az engedélyt, levelében úgy fogalmazva, „kivételes kegyelemből.”

A példátlan megpróbáltatások mellett valóban ez jellemezte leghívebben az „acélember” életét: a kivételes kegyelem.

Mint mindig mindenhova, 1948-ban Londonba is pontosan tudta, miért megy. Győzni. Efelől szemernyi kétsége sem volt, ennek bizonyítékaként már a verseny előtt megírta bajnoki beszédét, mert – mint utóbb elárulta – nem szeretett sem rögtönözni, sem kapkodni. A lehetséges 600-ból 580 körrel, világcsúccsal zárt az élen, de ezt a korabeli híradásokból, akár lapunk hétfői „Népsport” magazinjának megemlékezéséből pontosan tudhatjuk.

Számokkal azonban aligha írható le mindaz, amit Takács Károly eredménye, pályája, lénye üzen az utókornak. Nem is feltétlenül a sportolóknak, hanem mindenkinek, aki valamire vágyik, valamiről ábrándozik, de ezen a szinten meg is reked. Az újdonsült olimpiai bajnok ezt „mondta tollba” a Londonból tudósító Feleki Lászlónak: „Azt hiszem, nem vagyok különösen tehetséges. A komolyság és szorgalom szerintem fontosabb a tehetségnél. Az akaraterő mindennél fontosabb. Akarni kell tudni, de még az akarást is akarni kell. Az embernek önmagában rendben kell lennie. …Akarni annyit jelent, mint célt érni.”

(Amikor e sorokat írom, háttértevékenységként a televízióban azt nézem, hogy a Honvéd egy falusi pályán 2–0-ra kikap és kiesik a labdarúgó Európa-liga selejtezőjéből luxemburgi házigazdájával szemben. A pillanat kontrasztja hátborzongató, az olvasót meg is kímélem annak kibontásától, részletezésétől. Nyilvánvaló dolgokról felesleges szószátyárkodni.)

Napjaink aktuális témája a nemzet, a nemzeti csapat képviselete, a válogatottság. Azaz éppenséggel annak lemondása, szüneteltetése, újra vállalása, általában bizonyos – anyagi természetű – feltételek mellett. Amikor a 38 évesen csúcsra érő Takács Károlynak még Londonban feltették a kérdést, fontolgatja-e, hogy olimpiai bajnokként búcsúzik, érezhetően kissé megütközve válaszolta: „Természetesen tovább versenyzem. Még eszembe sem jutott, hogy visszavonuljak és üljek olimpiai babérjaimon. Ha már ilyen áldozatot hozott értem az ország, akkor azt meg is akarom hálálni. …Azt mondják, hogy a versenyző elsősorban a saját hiúságának kielégítéséért küzd. Bizonyos fokig, de csak egy bizonyos fokig ez így is van. Mondjuk odahaza a kerületi vagy a magyar bajnokságban. De, amikor ott álltam a győzelmi emelvényen, akkor ez már nem volt személyes ügy, ez már nemzeti ügy volt. Nem Takács Károly állt akkor ott, hanem egy magyar ember, akinek a nevét sem tudják kiejteni, de azt, hogy Hungary, talán megtanulták.”

Ezt is hiábavaló túlmagyarázni. Legfeljebb azt érdemes még gondolatban mérlegre tenni, mit kapott a hazájától egy magyar bajnok és bálvány 1948-ban, és milyen igényekkel lép fel manapság a jogosultságait rendre messze a kötelezettségei elé helyező, harsány középszer is.

Takács valóban nem hagyta abba, sem a versenyzést, sem a szolgálatot. London aranyérmese négy évvel később, 1952-ben, Helsinkiben megvédte címét, a dobogó második fokán pedig már tanítványa, Kun Szilárd állt. Az 1964-ben, Tokióban első Hammerl László, a Nemzet Sportolója, ugyancsak mesterei között tisztelhette. Csakúgy, mint számos ismeretlen, hiszen 1976-ban bekövetkezett haláláig a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia sportlövő tanára volt.

Az övéhez mérhető sorsot, pályaívet és jellemet elvétve ismer az egyetemes sporttörténelem is. Egy hozzá fogható karakterrel és bálvánnyal azonban még mi, magyarok is büszkélkedhetünk. Halassy Olivér ugyancsak kétszeres olimpiai bajnok, és bár a megfogalmazás az ő esetében is bántóan pongyola, szintén fogyatékkal élt. Nyolcévesen fel akart kapaszkodni egy mozgó villamosra, de elvétette az ugrást, a bal lábát térd alatt amputálni kellett. Ezért, feledve futballista álmait, olyan sportágat keresett magának, ahol ez nem behozhatatlan hátrány. Sőt, vízipólóban éppenséggel még előnyt is kovácsolt belőle. Egy ízben Gyarmati Dezsőt hallottam arról mesélni, micsoda kínokat jelentett, ha „a Haltmayer” (Halassy e néven született) elrúgta magát valakiről, de hogy fél lábtempóval miként halmozhatta úszásban is a becses címeket, döntögethette a csúcsokat, az a sporttudomány mai állása szerint is megfejthetetlen. Hacsak nem úgy, mint Takács Károly; megtörhetetlen akarattal. Az 1931-es „vizes” Európa-bajnokságon, Párizsban csúfot űzött a fizika törvényeiből. Két órával azt követően, hogy 1500 gyorson elsőként csapott célba, a vízilabda-válogatottal is Eb-aranyat nyert. Majd 1932-ben és ’36-ban olimpiait is, kétszer. (Ha már kerek évfordulóval kezdtük, ma kilencven esztendeje vívta Halassy első olimpiai mérkőzését, 1928-ban Amszterdamban, az argentinok elleni 14:0-s nyolcaddöntő volt az.)

Utólag képtelenség megítélni, mennyire volt rendkívüli tehetség. De ha az egész földkerekségen egyedülállóan az lett volna, a mindent felülíró akarat és belső erő nélkül megmarad egy álmait vesztett, sorsverte, jogos önsajnálatba süppedt ismeretlennek.

Halassy Olivér ehelyett a magyar sport első aranycsapatának emblematikus tagjává vált. Takács Károllyal együtt több évtized távolából üzen minden sportolónak, aki azt hiszi, valamiért nincs már remény, esély, motiváció. Miközben mindig van, igaz, fel kell építeni hozzá egy egész világot.
Nem körülöttünk, hanem saját magunkban.