Kritikán alul és felül – Ballai Attila publicisztikája

Többen felvetették már, amióta létezik a Nemzeti Sport publicisztikai rovata, miért nem közlünk tévékritikát. Frappáns és kissé gonoszkodó válasz lenne, hogy azért, mert az ezernyi csatorna, sportsáv, riporter, kommentátor nem elhanyagolható része kritikán aluli. Rögtön hozzá kell tennem, nem valamiféle objektív mérce vagy a világszellem állítja ezt, hanem csak én, és még jó néhányan az ismeretségi, baráti, munkatársi körömből. A kérdés azonban adódik: „üssük” a nevesincs műsorvezetőt, aki egy összetett mondat közepéből is reménytelenül igyekszik kievickélni, és hallgassunk az országosan ismert, fényévnyivel előrébb járó kollégákról, vagy fordítva? Mertáltalános színvonal, helyzet, ítélet nincs, nem is lehetséges; ha etalonnak, száz egységnek vesszük az előző generáció nagyjait, a televízióban Knézy Jenőt, Gyulai Istvánt, a rádióban Novotny Zoltánt, Vass István Zoltánt, akkor ma nagyjából másfél egységtől hetven-nyolcvanig, kivételes esetben még ennél is feljebb „szór” a mezőny.

Az általánosítás hibájába azért sem esnénk bele, mert azt mi, az írott/nyomtatott sajtóban is rendre megszenvedjük. Egy kiváló sportolónak például egyszer valaki elferdítette a szavait, ezért többé nem nyilatkozik egyetlen médiumnak sem – ebben körülbelül annyi a logika, mintha egyszer rohadt körtét vásárolt volna az egyik zöldségestől, és azóta sohasem venne gyümölcsöt. A minap is felhívott egy amúgy remek edző, és barátian ugyan, de számon kérte rajtam, mit írt a csapatáról az egyik bulvárlap, erre visszakérdeztem, hogyan cserélhetett ennyire eszetlenül a Mázaszászvár (elnézést, ez ugrott be) trénere; mi köze neki ahhoz, horkant fel ő, mire én, éppen annyi, amennyi nekem az általa kifogásolt cikkhez.

Visszatérve eredeti témánkhoz, manapság az ország nyilvánossága előtt akár mondatonként elhangozhat olyasmi, amiért annak idején a Fazekas gimnáziumban Baranyai tanárnő telepirosozta volna a füzetünket. A „legutóbb” például sokak szókincséből kiveszett, az „utoljára” kifejezést használják helyette, abszolút helytelenül. Hisz ha azt állítjuk, futballválogatottunk utoljára 1981-ben verte meg a románokat, az azt jelenti, soha többé nem is fogja megverni őket. Rendszeresen hallom, olvasom a „megmérettetést” a megméretés helyett, és attól tartok, annyira átmegy a köztudatba, a köznyelvbe, hogy hamarosan az állatkertben is az áll majd a ketrecek előtti táblán: az állatok „etettetése” tilos. Akik abból élnek, hogy beszélnek, azok is lazán mondják, hogy a „csapat nagyobbik fele”, vagy hogy legoptimálisabb, legideálisabb, miközben a fél az mindig ötven százalék, az optimális és az ideális pedig fokozhatatlan, mert már eleve a legjobb. A legrosszabb mégis a „csapat, aki” kitétel, nem is indokolnám, miért. Bár vetekednek vele az idegen nyelvekből, főleg angolból átültetett formulák. A magyar – nemcsak a riporter, az utca embere is – hajdan törekedett a cselekvő igék használatára, mert ezt kívánja meg a nyelvünk, így a csatár tíz gólt szerzett, ért el, jegyzett, rúgott, lőtt, fejelt. Ma már tíz gólja van. Hamarosan eljöhet az idő, amikor a csapatnak tíz szöglete lesz, a közvetítés pedig így kezdődik: szép napunk van, a stadionban körülbelül háromezer néző van, az egyik csapat jó, a másik közepes formában van, és a labda máris a kapuban van.

Tisztelet a szerencsére létező kivételnek. Viszont sajnos egy kezemen meg tudom számolni, hány csatorna, és talán két kezemen, hány kolléga tartozik e kasztba. Elképesztő szellemi örökséget cipelnek, igyekeznek ápolni. Nekik köszönhető, hogy hivatásunk verbális része még megmaradt szakmának – őket „karcoljuk” meg, miközben mást e mérce szerint örökre el kellene „fűrészelni”? Bevallom, olykor kicsit bosszant, ha feltétlenül meg kell hallgatnom még néhány statisztikai adatot a tavalyelőtti leshelyzetekről, egy színest a játékos kedvenc kisállatairól, vagy akár csak egy amúgy jó, de öncélú poént, miközben odalenn, a gyepen gladiátorok inuk szakadtáig küzdenek akkora pénzekért, amilyenekről a magyar futball soha nem is álmodhatott – de még mindig legyen valaki sokkal inkább „bántóan felkészült”, mint bántóan felkészületlen.

Mindeme veszély persze az írott sajtót is fenyegeti. Szép csendben söprünk a saját portánk előtt is sokat, de soha nem eleget.

Az egykori nagyságokkal úgyis képtelenség kiállni az összehasonlítás próbáját. A hőskorban volt egy televízió, egy, majd két csatorna, esetleg boldogabb, tiszta, csillagos estéken bejött a csehszlovák egyes és kettes. Aki az M1-en, M2-n, Kossuthon, Petőfin feltűnt, megszólalt, megfellebbezhetetlent mondott. Övé volt a közlés monopóliuma, bárkit felemelhetett és elejthetett. A klasszisok azonban nem éltek vissza ezzel, illetve ne idealizáljunk: elvétve azért igen.

Vass István Zoltán, ha már létigét használt, azt így tette: a Vasas csapatában Kakas, Farkas, Nyúl, és hogy teljes legyen az állatsereglet, itt van Maczkó játékvezető is. Nem készült rá, jött belőle. Sohasem tört olcsó népszerűségre, a német futball-összefoglalóban is spontán elejtette az egyik ziccernél: érkezik Ernst, komolyan bevágja. Aki tudta, hogy ernst németül komolyat jelent, annál „ült”, aki nem, annak nem magyarázgatta.

Novotny Zoltán a mai napig két lábon járó lexikon és számítógép. Utódai különféle stúdióbeszélgetésekben szakértők bevonásával szokták taglalni, hármas körbeverésből ki hogyan juthat tovább, Novotny szerintem kapásból rávágná, tizenhatos körbeverésben hogyan lehetünk kilencedikek.

Szegény Molnár Danit sokkal többször érhettük hibázáson, de neki a bakijai is zseniálisak voltak. Ha pedig úgy tartotta kedve, a moszkvai ökölvívó-vb sajtóközpontjában fél óra alatt rittyentett egy szonettet oroszul, a megfelelő, kötött versformában és rímképlettel. Ha váratlan helyzetbe került, mint Pitesti-ben, a vízilabda KEK-döntőben, így rögtönzött: „Mivel az uszodában nincs eredményjelző, miközben a román szurkolók barátságosan rázzák felém az öklüket, kénytelen vagyok a saját órámra pillantani, hogy megmondhassam, mennyi idő maradt az első negyedből… De hoppá, hoppá – nincs meg az órám!”

Knézy Jenő bezzeg mindig tudta, „hány az óra”. Olyan alapossággal készült a legpimfebb munkájára is, hogy bevallom, olykor magamban megmosolyogtam. Most viszont, hogy lassan másfél évtizede nincs közöttünk – Molnár Dániel is 2003-ban ment el –, még mindig kitart a tőle kapott útravaló. Soha nem felejtem, hogy a tiszaújvárosi asztalitenisz-világfesztivál első napján ücsörögtünk a városi strandon, tűzött a nap, üdített a víz és a sör, Jenő délután kettőkor mégis visszavonult, mondván, felkészül a megnyitó beszédére. Öt mondatot várnak tőled, a kisujjadból kirázod, értetlenkedtem, ő pedig azt felelte: „Ha megtiszteltek azzal, hogy meghívtak díszvendégnek, én is megtisztelem őket néhány, erre az alkalomra szóló gondolattal, meg legalább azzal, hogy tudjam, hol vagyok.”

Az a kapatos srác már nem nagyon tudta, aki kitámolygott egy müncheni söröző toalettjébe, és dolga végzése közben, jobbra nézve úgy látta, maga Knézy Jenő áll mellette, aki bizonyára nem mutatkozik hétköznapi teremtmények között. Döbbent tekintettel, kétségbeesetten üvöltött fel, mert azt hitte, víziók gyötrik, megbomlott az agya. „Atyaúristen, a Knézy!” – sivította, mire Jenő jótékony mosollyal csak annyit mondott: „Nyugi, tényleg én vagyok.”

E fenti történetek hőseinek belső és külső világa is megdönthetetlenül szilárd alapokra épült. Erre az örökségre utaltam, ez az, amit a harmadik évezred második évtizedében a vezető magyar sportriportereknek ebben a mezőnyben, ebben a nézői, hallgatói, sportközeli környezetben őrizniük kellene. Kis túlzással, olyan embert próbáló feladat ez, mint Puskás, Albert, Törőcsik hagyományát ápolni a mai labdarúgó NB I-ben.

Sok sikert, őszintébben szólva: még több kitartást hozzá!