Királydrámák – Ballai Attila publicisztikája

„Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz utat nem lelém.” „Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz utat nem lelém.”

Az Isteni színjáték nyitó soraival Dante a XIV. század elején bizonyára nem az éppen visszavonuló klasszis sportolókra célzott, pedig rájuk leselkedik talán leginkább e veszély. A mikrobiológus, az egofuturista költő vagy a tájképfestő túl a hetvenen, a nyolcvanon is megalkothatja pályája, élete csúcsát, a rockzenészek manapság akár már az unokáikkal egy bandában „nyomhatják”, mert mint tudjuk, a dal ugyanaz marad, a színésznő is eljátszhatja néhány évtizeddel Júlia után a dada szerepét.

Az élsportolónak bezzeg egyszer csak, valamikor az emberélet útjának felén egy jel, egy hang azt üzeni: itt a vége. Lehet, hogy belül szólal meg, hiszen elvileg a csúcson kell abbahagyni. Csakhogy a sportkarrier nem előre látható, kirajzolható hegyorom; csupán azt tudni, milyen út vezetett felfelé, azt már nem, milyen meredekségű és vonalvezetésű visz majd le, egyáltalán, mikor indul a lejtmenet, esetleg meg is kezdődött-e már. A csúcson nem derül ki, hogy az a csúcs. Az olimpiai bajnoki címet persze tekinthetjük annak, de ha a dobogó tetejéről lelépve mindenki azonmód abbahagyná, a sporttörténelem egyetlen kétszeres aranyérmest sem ismerne. Ezért a végszót általában más, egy külső hang mondja ki.

A vezető, aki nem ajánl új szerződést, vagy ha igen, méltatlant; az edző, aki tisztelettel vagy tisztelet nélkül, de egyre inkább mellőzi az idolt; a közönség, amely, feledve a tegnap dicsőségét, lekiabálja a pályáról; a fiatal csapattárs vagy ellenfél, az új trónkövetelő.

Harminc és negyven között ugyanis törvényszerűen megtörténik a trónfosztás. Bár az adott sportág, klub, csapat addigi királyának fejét nem veszik, onnantól kénytelen elvegyülni az alattvalók között. Gyakran ez a legfájdalmasabb. Az „igazi” királynak, még letaszított állapotában is, annyiban kedvezőbb a helyzete, hogy nem kell örökre feladnia a reményt, sereget gyűjthet, intrikálhat, ellentétet szíthat, kicsavarhatja utóda kezéből a jogart. A visszavonult sportolónak azonban efféle illúziói, ábrándjai nem is lehetnek.

Bár akad egy-egy nagy visszatérő, jóval több az elvetélt, észrevétlen próbálkozás; a siker, ha jut belőle egyáltalán, szinte mindig viszonylagos és átmeneti. Néhány régi rajongó azért megmaradhat, de hódolásuk színtere már sohasem a „koronázási templom”, a csurig telt stadion, csarnok, uszoda, hanem egy öregfiúk- vagy éppen utánpótlásmeccs foghíjas lelátója, egy régi, meghitt, közös, a nagy nyilvánosság elől eldugott „szentély”, esetleg kocsma törzsasztala.

A korosodó exbálvány, exbajnok gyakran neheztel a világra, és az általában erre okot is ad neki. Mert átlép rajta, vele együtt a saját emlékein is, hiszen a tegnapi klasszis a mai mérkőzést már nem nyerheti meg, és a sportban mindennap új hősök születnek. Kevés az olyan emelkedett lélek, aki ezt bölcs belenyugvással viseli. Mint Göröcs János, akit a futballról és az Újpestről semmit sem sejtő, izomagyú rendező nem engedett be a Megyeri úti stadionba, ezért szó nélkül sarkon fordult és hazament, vagy Albert Flórián, aki az FTC angol „gyarmati uralma” idején, a klubház átépítése miatt a mosókonyhán át kényszerült bejárni az akkor még róla elnevezett stadionba, ám az egészet elintézte annyival, hogy így legalább mindig tiszta lábbal lép be.

A többséget szíven üti a feledékenység, a „hálátlanság”. A tegnap hősét többé nem állítják meg ismeretlenek az utcán, nem köszön már előre csillogó szemmel a hentes vagy a benzinkutas, nem nyílik meg minden ajtó, sőt, az elnök új titkárnője képes megkérdezni, hova, hova, az a nyikhaj meg a lelátón rászól, hogy üljön le hirtelen, mert nem lát tőle rendesen. Olyan méltánytalanságok ezek, amelyeket szóvá sem lehet tenni, nem érdemes és nem szabad, nem engedi az ember büszkesége, tartása. De ott, belül nyomot hagy, az egyik minitrauma a másikra rakódik, és évek, évtizedek során barázdálja az arcot, a lelket.

A múlt bajnoka nem kap egykori rangjához illő, méltó feladatot. Egyrészt nincs is ilyen; az örökös összevont elnöki és szövetségi kapitányi tisztség sem vetekedhetne a gólzsák, a játékmester, a tízezrek kedvence rangjával, mert a rajongást, a megbecsülést, az ismertséget címek nem pótolhatják. Másrészt amúgy is nehezen, olykor otrombán kezeljük a velünk, azaz mellettünk élő legendákat.

Idegenbe szakadt, dicső hazánkfiai, -lányai inkább élvezhetik a megszépítő messzeség előnyeit, de igazán meghitt viszonyt elhunyt hőseinkkel ápolunk. A Bazilika altemploma évi egyszeri áhítatunk tökéletes színhelye. Amikor azonban Puskás Öcsi fogta magát, és Madridból, pontosabban a magyar labdarúgás mondavilágából egyszer csak hazaköltözött, a hivatalos állami és sportvezetőség vagy az utca, a lelátó népe sem nagyon tudott mit kezdeni vele, a földkerekség legismertebb magyarjával.

Egészségében, betegségében is úgy kezelték, mint egy rejtélyes okból ránk maradt, felbecsülhetetlen értékű őslényt; ellátását és elkvártélyozását igyekeztek a legmagasabb szinten megoldani, kivételes alkalmakkor pedig „közszemlére tették”. Szegény Kocsis Sándor, a „Kocka” efféle „kényelmetlenségeket” nem okozott itthon, ő Barcelonában járta végig a maga kálváriáját.

Akadnak persze egyéni túlélési praktikák. Pelén például képtelenség átlépni. Ha nem is kérdezik, folyamatosan szerepel, osztja az észt, és akivel eszmét cserél, az mindig rosszul jár, mert a Fekete Gyöngyszem életében sokkal több gólt rúgott, mint ahány értelmes mondatot mondott. Csakhogy nem lehet mindenki a futball háromszoros világbajnoka. Mert abból csak egy van. Mást könnyebben beszippant a közeg. Vagy az áldozat szippant be valamit, mérsékeltebb esetben alkoholt. Ha viszonylagos szerencséje van, és Gerd Müllernek hívják, a Bayern München közössége talpra állítja; ha nálunk történik mindez, erre jóval kisebb a remény. Senki se áltassa magát, nem egyetlen táncos lábú középcsatárra gondolunk, akinek elengedtük a kezét, akár ugyanabból a klubból és ugyanarról a posztról említhetnénk mást is.

Sajnos nem ritka, hogy az önemésztés önpusztításba fordul. Nemcsak a sportolóknál, hanem művészeknél is, akik úgy érzik, az ő idejük lejárt. Domján Edit máig hátborzongató tragédiája közismert: nem titkolta, hogy túl a negyvenen nem akar élni, és amikor elérte a kerek évfordulót, 1972 karácsonyán önkezével vetett véget életének. Olvasztó Imre neve talán kevesebbet mond, ő volt az Indul a bakterház briliáns kis csibésze, Bendegúz, aki szintén innen az ötvenen ugyancsak nem látott más kiutat, mint az öngyilkosságot. Soós Imre, a „Ludas Matyi” huszonhét esztendősen menekült oda. Ne tűnjön úgy, hogy szuicid nemzet a miénk, ne feledkezzünk meg Macaulay Culkinról, a „Reszkessetek, betörők!” sorozat gyermeksztárjáról, akit visszahoztak ugyan a herointúladagolásból, és eszmélve a sikertelen kísérlet után kijelentette: nem látja az élete értelmét. Minden idők egyik legkiválóbb vízilabdakapusa, Jesus Rollán sem látta; 2004-es visszavonulása után súlyos depresszióba süllyedt, harminchét évesen vetette ki magát a gyógyszálló emeleti ablakából, ahol kezelték. Ugyanígy zuhant ki a földi létből, a MÁV-kórház ablakából a magyar sport egyik első öngyilkos klasszisa, Énekes István.

1932 ökölvívó olimpiai bajnoka 29 évesen, 1940. január 2-án zárt le mindent – talán a dátum sem érdektelen, hiszen az esztendő eleje az újrakezdés időpontja.

Mármint annak, akinek van hozzá kedve, képessége, ereje. Egy sikeresen befutott sportpálya ehhez kimeríthetetlen forrást adhat, csak a tényeket, az élményeket kell hozzá megfelelően csoportosítani.

Mert sokkal felemelőbb, tartalmasabb a csúcsról lefelé haladva olykor vissza-visszanézni, mint soha, még gondolatban sem megkísérelni elmozdulni a tengerszintről.

Egy-egy gesztussal, tekintettel, szóval ezt az érzést a hajdani rajongók is erősíthetik.