Hát ez vicc! – Deák Zsigmond publicisztikája

Nem tudom, mennyire szeretnek nevetni, remélem, nagyon, hiszen Királyhegyi Pál, a neves konferanszié is megmondta annak idején, hogy akinek van humora, az mindent tud, akinek nincs, az mindenre képes. Persze az sem mindegy, min nevetünk, ebből a szempontból egy jó vicc csodákat tehet. Mi, magyarok a németből vettük át a szót, a Witz eredeti jelentése szellemesség, elmésség, ami magában hordozza, hogy a kitaláló mellett jó, ha a befogadó sincs híján a szellemnek és elmének. A meghatározás szerint a vicc rendszerint ismeretlen szerzőtől származó, csattanóval végződő, rövid, nevettető, kitalált történet. A tematikája és „szereplőgárdája” igen színes, Móricka, Pistike, a szőke nő, a cigány, a rendőr, az anyós, a székely, a skót, a zsidó, a házasság, a szex és sok egyéb mellett a sport sem marad ki a szórásból.

Miért fontos ez? A jókedven kívül azért, hogy tudjunk magunkon, sportembereken, sportos szituációkon derülni, oldani azt a feszültséget, amit az (él)sport adrenalinfröccse, eredményhajszolása okoz. A sportviccekben éppen úgy megtalálhatók a műfaj általános törvényszerűségei, mint a többiben. Például vannak benne állandó szereplők, a legnépszerűbb talán a futballbíró. Íme, egy klasszikus: „A bíró lefúj egy vitatható szabálytalanságot, mire az egyik játékos dühösen odakiált: – Spori, maga teljesen vak? – Mit mondott? – kérdez vissza a játékvezető mérgesen. Erre a játékos: – Jézusom, még süket is!” A témakörben részműfajt képeznek a bírónak címzett nézőtéri bekiabálások, aki járt már meccsen, mindig hallhat egy-két tényleg humorosat, néhány ugyan nem tűri a nyomdafestéket, de ez igen: „Neked biztosan van testvéred, mert egyedül nem lehetsz ennyire hülye!”

Ha már állandó szereplő, akkor ilyen a feleség, aki megjelenhet a sport-, ezen belül focitémában is, általában outsider, alapvetően szenvedő félként. „Idősebb Fradi-szurkoló készülődik az esti meccsre. A felesége nézi, amint férje csupa zöld-fehérbe öltözik, majd megszólal: – Apukám, ahogy elnézlek, te jobban szereted a Fradit, mint engem. – Anyukám, ahogy elnézlek, lassan már az Újpestet is!” A klubnevek természetesen tetszés szerint cserélhetők.

Érdekes jelenség, hogy a sporttal, a mozgással kapcsolatos viccekben rendre feltűnik az ellenpont, vagyis a lustaság, a renyheség. Ennek kifejezője ez az önvallomás: „Általában csak ültem a tévé előtt, és sakkversenyeket néztem. Aztán az orvosom azt mondta, több mozgásra lenne szükségem. Azóta teniszmeccseket nézek.” Hasonlóképp ellenpontnak mondható az ügyetlenség, ami szintén feltűnik humoros formában: „Szeretem az extrém sportokat, mert közben rengeteg új barátot ismerek meg: mentősöket, baleseti sebészeket, gyógytornászokat és kedves embereket, akik kihívták a mentőket!”

Ez az ironikus, kritikai vonal tetten érhető az olyan sportos viccekben, amelyek összemossák a különböző életszituációkat: „A bokszmeccsen az egyik bunyós a padlóra kerül. A bíró rászámol, mire egy idős nő kiugrik az első sorból: – Ismerem a buszról, nem fog felállni!” Az ökölvívás rengeteg vidám beszólást termel ismert szerzőkkel is, Csötönyi Sándor, a hazai szövetség volt elnöke szerint például „ez az a sport, ahol a győztest is megverik”. Milyen igaz! Ehhez képest, ahogy öregszik a bunyós, úgy fogynak a kiütéses és egyéb vereségei, persze akadnak ritka őszinte emberek is, például az 1996-os vejlei Eb-n szereplő, amúgy olimpiai bronzérmes Béres Zoltán, aki így kommentálta a német Thomas Ulrichtól elszenvedett látványos kiütést: „Ugrasztottam, ugrasztottam, aztán már csak arra emlékszem, hogy fekszem a padlón, és tépik ki a számból a fogvédőt…” Papp Lászlótól, mindenki „Papplacijától” sikk idézni, az ő beszólásainak se szeri, se száma, nála aki földre került, az rálépett egy palacsintára, aki pofont kapott, annak ki-be járt a szeme, mint az asztalfiók, a Rókus kórházról és a Kerepesi temetőről, azaz a két ökléről nem is beszélve.

Háromszoros olimpiai bajnok legendánk utóbbi poénja vissza is vezet minket az eredeti vicc műfajához, amelynek egyik fontos része az olyan, a mindennapi életben tabunak számító témák feldolgozása, mint például a betegség, a szerencsétlenség, a halál (lásd fekete humor). Ezek hátterében a vicceket pszichoanalízissel boncolgató tudósok szerint a veszteségérzet, a félelem „kifigurázásának” szándéka áll. Mélyebbre nem merülvén a saját lelkünkben, mellékelünk inkább egy sportos „feketét”: „A diszkoszvetőnő sírva megy vissza az öltözőjébe. – Mi a baj? – kérdezi őt az edzője. – Képzeld, az utolsó dobásnál megcsúszott a sarkam, hamarabb elengedtem a diszkoszt, átrepült a védőháló fölött, és éppen eltalált egy autót! Az autó ráhajtott a vasúti sínre, épp jött egy vonat, és persze kisiklott. Húsz halott, száz sebesült. Szörnyű! Most mondd meg, mit csináljak? – Milliószor megmondtam: a lendületvételnél csinálj nagyobb terpeszt!”

A halálnál jóval enyhébb téma, mégis a sport rákfenéjének számít a dopping, amelyről súlya, veszélye ellenére (vagy éppen azért) természetesen a viccszerzők sem feledkeztek meg. „Egy híres atléta összegyűjti a barátait, a szurkolóit és riportereket a luxusvillájába, hogy együtt ünnepeljék kiemelkedő eredményeit. Így szól a megjelentekhez: – Már nagyon unom ezt a sok pletykát a hormonokról és a szteroidokról, ha nyersz, akkor mindenki azzal vádol, hogy csak azért nyertél, mert ilyeneket használtál. – Ebben a pillanatban belép az atléta mamája, kezében egy focilabda nagyságú paradicsommal. – Édes fiam, már számtalanszor kértelek, használd a fürdőszobát, és ne a kertbe menjél pisilni!” Ehhez hasonló „szívatós” öltözői tréfa élt évtizedeken át a tatai edzőtáborban, a dobóatlétákat rendre azzal húzták a többiek, hogy látták, amikor a takarító néni belekóstolt a reggelijük maradékába, aztán száz méterre hajította a söprűjét…

A történelem, a (sport)politika sem maradhat ki a szórásból, például a régi szép monarchikus időket idézve, a tavalyi franciaországi Eb-csoportmeccs miatt újra hangszerelve: „Ferenc Jóskát megkérdezi a riporter: – Kinek szurkol a ma esti osztrák–magyar mérkőzésen? – Miért? Kivel játszunk?” Az annál kevésbé szép kommunista diktatórikus rendszerben a vicc a szelep szerepét játszotta, így sok mindent ki lehetett mondani, amit másképpen nem. A Szovjetunió például nagy testvérként akár pofont is oszthatott, ha a sportpályán magyar siker született. „Milyen táviratot küldtek a szovjetek, amikor legyőztük őket? – Jók voltatok. Stop. Gratulálunk. Stop. Földgáz. Stop. Kőolaj. Stop.”

Azóta már nincs Szovjetunió, gyakorlatilag távirat sincs, s a nagy szabadságban már mindent ki lehet mondani, ezért a rendszerváltás után drasztikusan csökkent a politikai tematikájú viccek száma. A sportosoké kevésbé, amelyek között önálló műfajként azóta is virágzik a rádiós és televíziós riporterek poén- és bakiparádéja. Az utóbbiakat most kollegialitásból kihagyjuk, de az nem titok, hogy idősebb Knézy Jenő eposzi jelzővé váló beköszönése (Jó napot, jó szurkolást!) az útkaparó munkásokhoz is eljutott, akiket a viccben szintén így köszöntenek a forró szurok mellett; Hajdú B. István pedig szakmányban gyártja a poénokat, például: „Tipikus svéd kapus, beáll a kapuba, s véd.”

Ez már ugye nem igazi vicc, hiszen ismert a szerző, mégis hasonlóval fejezzük be vidám kis körképünket, kizárólag azért, mert egy igazán feszült, drámai pillanatban született, amelyet Szántó Imre, a népszerű Öcsi bácsi oldott fel elképesztő bonmot-val. Történt, hogy a 2000-es sydneyi olimpia ökölvívó-küzdelmeinek első fordulójában a már veteránnak számító Lakatos Pál azonnal kikapott egy fiatal észak-koreai riválistól és kiesett. A szakvezető köré gyűlt újságírók egyike megjegyezte, tíz évvel azelőtt egy jó formában lévő Lakatos biztosan nyert volna. Erre Öcsi bá: „Ez tényleg biztos, mert akkor a koresz még csak hétéves volt.”

Hiába, a magyar sport a stand-up comedy műfajában is világklasszisokat termel.