A bíró az bíró – Deák Zsigmond publicisztikája

A pálya tartozéka, olyan, mint a szögletzászló – hallottuk milliószor a játékvezető kapcsán, pedig dehogyis, a szögletzászló a legritkább esetben hibázik (és csalni sem tud), mégis azt rugdossák inkább a focisták az egyik bejáratott sztenderd gólöröm hevében. Nem is a négy kis lobogóról írnék most, sőt, nem szorítkoznék kizárólag a futballra, hiszen akad két küzdősport, amelynek sokat szidott, mégis kikerülhetetlen és fontos szerepet játszó döntéshozóit, a bírókat az utóbbi években, évtizedekben behatóan megismertem.

Birkózásban mindezt önismereti tréningnek is titulálhatnám, hiszen néhány évig űztem e tevékenységet, miután szívesen maradtam egykori sportágam közelében, immár síppal a számban. Szerintem nem csináltam rosszul a dolgom, de ennél fontosabb, hogy két legendás magyar bíró hasonlóan vélekedett. Bolla Józsefnél vizsgáztam le, akinek Gerinc volt a beceneve, ez mindent elmond az elhivatottságáról. Fejlett igazságérzetére jellemző, hogy a kilencvenes években szinte hetente írt be a Sport Plusz levelezési rovatába, s bizony rendszerint igaza volt a magyar sport fontos kérdéseiben (is). Egy hajlíthatatlan gerincű bíró – lehet, hogy ritka fajta, de nekem megadatott, hogy róla vegyek példát.

A másik mentorom Kruj Iván, minden idők egyik legjobb birkózóbírójának számított, aki kilenc olimpián működött közmegelégedésre. Tőle azt tanultam, hogy miként kell bánni az emberekkel. Hihetetlen érzékkel előzte meg a reklamálást, a konfliktusokat azzal, hogy szőnyegelnökként a szabályok tökéletes elemzésével röviden elmagyarázta, mit miért ítélt. Jellemző módon 1972-ben Münchenben egy politikai okokból is rázós amerikai–szovjet döntőre közfelkiáltással szavazták meg döntnöknek a küzdő felek, s jól tették. A ma 83 éves legenda, a sportági Hall of Fame tagja őszinteségért sem ment soha a szomszédba, hiszen legutóbbi találkozásunkkor minden köntörfalazás nélkül bevallotta, rengeteg időt és energiát felemésztő bírói-sportvezetői pályafutása alaposan megnehezítette családi boldogságát.
Én viszont épp akkor hagytam abba, amikor családot alapítottam, két kisebb-nagyobb botránnyal a hátam mögött. Egyetlen óvásban voltam benne, az elfogult edző-édesapa másként ítélt meg egy szituációt, mint én, a verseny elnöke, a székesfehérvári birkózás nemrég elhunyt oszlopa, Tombor Csaba úgy oldotta meg a szituációt, hogy szakmailag velem értett egyet, s visszaadta az óvási összeget a protestálónak. Egy felnőtt országos bajnokságon pedig az egyik edző hozzám vágott egy kistányért, de ügyesen elhajoltam, s még csodálkoztam is, miért én vagyok a hibás, amikor pontozóként csak megerősítettem rangosabb bírótársaim ítéletét.

Bizony előfordul, amikor egy vitatható szituációban egyszerűen nem lehet úgy dönteni, hogy minden fél elégedett legyen. Ám ahol az emberség, az igazságérzet a vezérfonal, ott az esetleges bírói vétkek is megbocsáthatóak, de legalábbis feldolgozhatóak. Más a helyzet – s erre a legutóbbi a riói ötkarikás szőnyegen láttunk példát –, amikor egy „fensőbb akaratnak" kell megfelelni, legyen az vezetői utasítás, vagy szimpla anyagi előnyszerzés. Utóbbira példákat már az ökölvívásból hoznék, bár nyilván máshonnan is megtehetném. A fiatalon meghalt kiváló mérkőzésvezető, Nagy Imre mesélte, hogy amikor az olimpiára utazva 1996-ban leszállt az atlantai reptéren, néhány csapatvezetővel találkozva máris lett két új aranyórája, pedig még el sem kezdődött a verseny. S nem ő kérte…

Jómagam is ittam abból az örmény „megvesztegetési konyakból”, amit egy másik magyar bíró kapott a 2000-es liverpooli tornán (ez talán azért még belefér), kedves kollégám, L. Pap Pista pedig épp a Nemzeti Sport hasábjain minden, a 2005-ös vb-ről szóló tudósításában egy honfitársunkról mintázta a Nap csalása című keretes írásait. S az érintett a helyszínen nem is tagadta, éppen kinek fontos, hogy ő miként ítél. Viszont hihetetlen szakmai fortéllyal befolyásolta a meccseket, az első figyelmeztetésnél tudtuk, hogy miért fog majd inteni néhány perc múlva. Azért a vesztes bunyós sejtette, miről van szó, a küzdelem végén a bandázsellenőrzésnél úgy nyújtotta az öklét a mérkőzésvezetőnek, hogy a középső ujja nyújtva maradt… Szántó Imre mesteredző a hasonló esetekből kiindulva sommás véleményt alkotott: „A bírónak nincs hazája. A bíró az bíró.”

Nem könnyű Öcsi bácsival vitatkozni, de mint egykori érintett, próbáltam arra felfűzni az érvelésem fonalát, hogy a bíró is ember, csakúgy, mint a versenyző vagy az edző, gyarló és esendő, viszont olyan hatalmat kap a kezébe, amivel meg kell tanulnia élni. Ha nem tud, az rossz, de még rosszabb, ha ezért nem veti ki magából a közege, s általánossá válnak a visszásságok, a megfelelési kényszer, áthatva az egész döntési rendszert. Mert fel lehet-e készíteni a kezdő ifjú versenyzőt – nemcsak bokszolót, hanem például ritmikus gimnasztikázót, tornászt, korcsolyázót, olyan sportot űzőt, ahol erős a szubjektivitás szerepe – arra, nem biztos, hogy a teljesítményének megfelelő eredményt ér el (s akkor igen finoman fogalmaztunk)? Egy ilyen elterjedő vélekedés a sportág halálát, perifériára szorulását okozhatja.

A labdarúgást természetesen nem hagyhatjuk ki a példamesék sorából. Először is szeretném megköszönni Solymosi Péternek, aki lapunk osztályzatai alapján az idény játékvezetője lett, hogy a múlt heti nyilatkozatában megemlítette egy korábbi hibáját. Eleve nem könnyű szembesülnie az embernek a saját gyengeségével, van, akinek a legjelentéktelenebb ügyben is nehezére esik belátni a tévedését és bocsánatot kérni. A futballbíró ráadásul a sportág azon kiemelt szereplője, akire hivatalosan egy rossz szót sem lehet mondani, viszont ő maga sem mondhat semmit a konkrét mérkőzésekről, szituációkról. Ezért örültem Solymosi sporttárs gesztusának, mint ahogy a játékosok is a nemrég visszavonult Arany Tamást kedvelték a legjobban a hazai játékvezetők közül, mert ő akár meccs közben is belátta, ha épp elnézett valamit. Ez alapvetően habitus kérdése, s nem biztos, hogy követendő példa, hiszen azért a megfelelő távolságot érdemes megtartani a döntéshozó és aközött, akinek a tevékenységét az adott döntés befolyásolja. Persze a fordítottja, a magabiztosságba oltott nagyképűség sem szül jó vért, s ehhez értelemszerűen nem szeretet, hanem utálat párosul a sportolók felől.

Hozzáteszem, nem véletlenül keresnek igen jól az egykori sztárbírók azokkal az előadásaikkal, amelyeket magáncégeknek tartanak a csoporton belüli döntéshozatali mechanizmusokról. Ki tudhatna erről a szakterületről többet, mint az, aki kordában képes tartani a pályán a hatalmas egójú és fizetésű, indolens sztárokat? Ehhez képest egy vállalatot irányítani könnyed ujjpattintás. Lehet, hogy a titkárnő pletykás, a portás figyelmetlen, a hivatalnok lusta, a beszerző a saját zsebére dolgozik, de aki Sergio Ramosszal elbánik, annak ez smafu.

Hogy milyen a jó bíró? Magabiztos, empatikus, becsületes, szabálykövető, éber, kritikus, önkritikus. Ha valamit kihagytam volna, helyettesítsék csak be, a lényeg mégis az, hogy a sport e sokat szidott, mégis nélkülözhetetlen szereplője nyugodt szívvel tudjon belenézni a tükörbe és a szurkolók, versenyzők, edzők szemébe.

Birkózásban mindezt önismereti tréningnek is titulálhatnám, hiszen néhány évig űztem e tevékenységet, miután szívesen maradtam egykori sportágam közelében, immár síppal a számban. Szerintem nem csináltam rosszul a dolgom, de ennél fontosabb, hogy két legendás magyar bíró hasonlóan vélekedett. Bolla Józsefnél vizsgáztam le, akinek Gerinc volt a beceneve, ez mindent elmond az elhivatottságáról. Fejlett igazságérzetére jellemző, hogy a kilencvenes években szinte hetente írt be a Sport Plusz levelezési rovatába, s bizony rendszerint igaza volt a magyar sport fontos kérdéseiben (is). Egy hajlíthatatlan gerincű bíró – lehet, hogy ritka fajta, de nekem megadatott, hogy róla vegyek példát.

A másik mentorom Kruj Iván, minden idők egyik legjobb birkózóbírójának számított, aki kilenc olimpián működött közmegelégedésre. Tőle azt tanultam, hogy miként kell bánni az emberekkel. Hihetetlen érzékkel előzte meg a reklamálást, a konfliktusokat azzal, hogy szőnyegelnökként a szabályok tökéletes elemzésével röviden elmagyarázta, mit miért ítélt. Jellemző módon 1972-ben Münchenben egy politikai okokból is rázós amerikai–szovjet döntőre közfelkiáltással szavazták meg döntnöknek a küzdő felek, s jól tették. A ma 83 éves legenda, a sportági Hall of Fame tagja őszinteségért sem ment soha a szomszédba, hiszen legutóbbi találkozásunkkor minden köntörfalazás nélkül bevallotta, rengeteg időt és energiát felemésztő bírói-sportvezetői pályafutása alaposan megnehezítette családi boldogságát.
Én viszont épp akkor hagytam abba, amikor családot alapítottam, két kisebb-nagyobb botránnyal a hátam mögött. Egyetlen óvásban voltam benne, az elfogult edző-édesapa másként ítélt meg egy szituációt, mint én, a verseny elnöke, a székesfehérvári birkózás nemrég elhunyt oszlopa, Tombor Csaba úgy oldotta meg a szituációt, hogy szakmailag velem értett egyet, s visszaadta az óvási összeget a protestálónak. Egy felnőtt országos bajnokságon pedig az egyik edző hozzám vágott egy kistányért, de ügyesen elhajoltam, s még csodálkoztam is, miért én vagyok a hibás, amikor pontozóként csak megerősítettem rangosabb bírótársaim ítéletét.

Bizony előfordul, amikor egy vitatható szituációban egyszerűen nem lehet úgy dönteni, hogy minden fél elégedett legyen. Ám ahol az emberség, az igazságérzet a vezérfonal, ott az esetleges bírói vétkek is megbocsáthatóak, de legalábbis feldolgozhatóak. Más a helyzet – s erre a legutóbbi a riói ötkarikás szőnyegen láttunk példát –, amikor egy „fensőbb akaratnak" kell megfelelni, legyen az vezetői utasítás, vagy szimpla anyagi előnyszerzés. Utóbbira példákat már az ökölvívásból hoznék, bár nyilván máshonnan is megtehetném. A fiatalon meghalt kiváló mérkőzésvezető, Nagy Imre mesélte, hogy amikor az olimpiára utazva 1996-ban leszállt az atlantai reptéren, néhány csapatvezetővel találkozva máris lett két új aranyórája, pedig még el sem kezdődött a verseny. S nem ő kérte…

Jómagam is ittam abból az örmény „megvesztegetési konyakból”, amit egy másik magyar bíró kapott a 2000-es liverpooli tornán (ez talán azért még belefér), kedves kollégám, L. Pap Pista pedig épp a Nemzeti Sport hasábjain minden, a 2005-ös vb-ről szóló tudósításában egy honfitársunkról mintázta a Nap csalása című keretes írásait. S az érintett a helyszínen nem is tagadta, éppen kinek fontos, hogy ő miként ítél. Viszont hihetetlen szakmai fortéllyal befolyásolta a meccseket, az első figyelmeztetésnél tudtuk, hogy miért fog majd inteni néhány perc múlva. Azért a vesztes bunyós sejtette, miről van szó, a küzdelem végén a bandázsellenőrzésnél úgy nyújtotta az öklét a mérkőzésvezetőnek, hogy a középső ujja nyújtva maradt… Szántó Imre mesteredző a hasonló esetekből kiindulva sommás véleményt alkotott: „A bírónak nincs hazája. A bíró az bíró.”

Nem könnyű Öcsi bácsival vitatkozni, de mint egykori érintett, próbáltam arra felfűzni az érvelésem fonalát, hogy a bíró is ember, csakúgy, mint a versenyző vagy az edző, gyarló és esendő, viszont olyan hatalmat kap a kezébe, amivel meg kell tanulnia élni. Ha nem tud, az rossz, de még rosszabb, ha ezért nem veti ki magából a közege, s általánossá válnak a visszásságok, a megfelelési kényszer, áthatva az egész döntési rendszert. Mert fel lehet-e készíteni a kezdő ifjú versenyzőt – nemcsak bokszolót, hanem például ritmikus gimnasztikázót, tornászt, korcsolyázót, olyan sportot űzőt, ahol erős a szubjektivitás szerepe – arra, nem biztos, hogy a teljesítményének megfelelő eredményt ér el (s akkor igen finoman fogalmaztunk)? Egy ilyen elterjedő vélekedés a sportág halálát, perifériára szorulását okozhatja.

A labdarúgást természetesen nem hagyhatjuk ki a példamesék sorából. Először is szeretném megköszönni Solymosi Péternek, aki lapunk osztályzatai alapján az idény játékvezetője lett, hogy a múlt heti nyilatkozatában megemlítette egy korábbi hibáját. Eleve nem könnyű szembesülnie az embernek a saját gyengeségével, van, akinek a legjelentéktelenebb ügyben is nehezére esik belátni a tévedését és bocsánatot kérni. A futballbíró ráadásul a sportág azon kiemelt szereplője, akire hivatalosan egy rossz szót sem lehet mondani, viszont ő maga sem mondhat semmit a konkrét mérkőzésekről, szituációkról. Ezért örültem Solymosi sporttárs gesztusának, mint ahogy a játékosok is a nemrég visszavonult Arany Tamást kedvelték a legjobban a hazai játékvezetők közül, mert ő akár meccs közben is belátta, ha épp elnézett valamit. Ez alapvetően habitus kérdése, s nem biztos, hogy követendő példa, hiszen azért a megfelelő távolságot érdemes megtartani a döntéshozó és aközött, akinek a tevékenységét az adott döntés befolyásolja. Persze a fordítottja, a magabiztosságba oltott nagyképűség sem szül jó vért, s ehhez értelemszerűen nem szeretet, hanem utálat párosul a sportolók felől.

Hozzáteszem, nem véletlenül keresnek igen jól az egykori sztárbírók azokkal az előadásaikkal, amelyeket magáncégeknek tartanak a csoporton belüli döntéshozatali mechanizmusokról. Ki tudhatna erről a szakterületről többet, mint az, aki kordában képes tartani a pályán a hatalmas egójú és fizetésű, indolens sztárokat? Ehhez képest egy vállalatot irányítani könnyed ujjpattintás. Lehet, hogy a titkárnő pletykás, a portás figyelmetlen, a hivatalnok lusta, a beszerző a saját zsebére dolgozik, de aki Sergio Ramosszal elbánik, annak ez smafu.

Hogy milyen a jó bíró? Magabiztos, empatikus, becsületes, szabálykövető, éber, kritikus, önkritikus. Ha valamit kihagytam volna, helyettesítsék csak be, a lényeg mégis az, hogy a sport e sokat szidott, mégis nélkülözhetetlen szereplője nyugodt szívvel tudjon belenézni a tükörbe és a szurkolók, versenyzők, edzők szemébe.