A tarahumara csodafutók titka évszázadok óta megfejthetetlen

Mexikóban, a zord Sierra Madre eldugott völgyeiben fekvő apró falvakban élnek a tarahumara – ahogyan ők magukat nevezik: a rarámuri – indiántörzs tagjai. A mai napig elszigetelik magukat a világtól, és őrzik az ősi hagyományokat, így azt is, hogy a kis települések ügyes-bajos dolgait a varázsló irányítja – a varázsló, akinek fontos szerep jut a rarámurik kivételes hosszútávfutó-képességének megalapozásában is. A napimádó tarahumárák a csillogó korong mozgásából követik le életüket, jövőjüket, és kultikus szertartásaik is ennek jegyében zajlanak.

Fantasztikus csodafutóikról sok adat áll rendelkezésre, ugyanis már az 1700-as évekből van leírás az indiánok emberfeletti képességeiről, ám egyvalami nem változott az idők sodrásában: a szívós, kitartó törzs tagjainak élete rendíthetetlenül a nap egyenletes útját követi, és a hit vezeti a tarahumara futók minden egyes lépését is.

A leírások alapján a tarahumarák futóversenyeiknek két formája ismeretes: vannak küzdelmek, amelyeknek csak rajtjuk van, de végük nincs, s amely kihívások során a futók a végkimerülésig trappolnak, vagyis addig, amíg össze nem esnek. Szó szerint az utolsó csepp energiájukat is elvesztik, mondván, a rarámurik ősi földjére nem borulhat örökös sötétség. A versenyek előtti napon a futók már együtt vannak, mégpedig a varázsló felügyelete mellett, ekkor testük minden részét hamuval, zsírral fedik be, a lábukra ezen kívül növényi főzetet is kennek, amelynek titka szintúgy a varázsló birtokában van, ami viszont nem mágia, hogy már hetekkel a verseny előtt mértékletesen táplálkoznak, és megvonják maguktól alkoholos törzsi italukat.

S ha már az energiabevitel…

Az urbánus konyhakörülményekhez szokott emberek számára érdekes, de leginkább ijesztő lehet, hogy az indián futók tapasztalatai, s hiedelmei szerint a patkányhús jó erőt ad az iszonyú penzumok teljesítéséhez.

Amikor eljön a verseny napja, a varázsló lelkesítő beszédet tart a résztvevőknek, és ezen lelki, szellemi és spirituális útravalóval indítja el a törzs tagjait a többszörös maratoni távra.
Az indián hosszútávfutás másik formája, amikor a verseny kihívásos alapon, falvak között zajlik, s ekkor kijelölt távot tesznek meg a résztvevők. Ennek a küzdelemnek az az érdekessége, hogy a tarahumarák egy fagolyót (szimbolikus napot) görgetnek maguk előtt, vagy egy, a kezükben tartott rúddal terelgetik, esetleg a lábukkal rúgják a göröngyös talajon. Ha a küzdelem éjszakába nyúlik, akkor a falvak apraja-nagyja fáklyák fényével segíti a saját versenyzőit. A Sierra Madréban tulajdonképpen minden indián jó hosszútávfutó, a keskeny hegyi ösvényeken a zerge ügyességű és sebességű futó gyorsabb, mintha ugyanazt a távot valaki lóháton tenné meg.

A tarahumarák nem csupán „golyófutásban” mérik össze az erejüket, hanem a „karikafutásban”, ám ebben a kihívásban már nők vesznek részt, ők hetvenöt centiméter hosszú boton pörgetik a karikát – természetesen futás közben.

S nemcsak az eszköz, hanem a futófelszerelés is más, amíg a férfiak csupasz felsőtesttel tették meg a távot (manapság, a rajtszámos versenyek korában már pólót, trikót öltenek), addig a nők indián viseletben, hosszú, bokáig érő szoknyában futottak, s futnak a jelenkorban is.

A teljesítmények pedig elképesztőek.
A feljegyzések szerint még a harmincas évek kezdetén Luis Resaz tarahumara indián hetvenkét óra alatt 560 kilométert futott – megállás nélkül. Ez az eredmény tizenhárom maratoni távnak felelt meg. Az első hivatalos szupermaratonit is akkoriban, 1932-ben Mexikóban rendezték, és az eseményre meghívást kaptak az indián futók is, a 92 kilométeres táv győztese pedig a tarahumara Tomaso Zafiro lett. Néhány amerikai sportvezető – értesülve az eseményekről – még ugyanebben az évben 144 kilométeres futóversenyt hirdetett Texasban, a kihívás érdekessége pedig az volt, hogy nem hegyi terepen, hanem aszfalton rendezték meg, a szervezők ugyanis kíváncsiak voltak arra, hogy a meghívott rarámurik az általuk megszokott, természetes életterükből kiragadva miként reagálnak a megváltozott körülményekre. Nos, Tomaso Zafiro akkor és ott sem talált legyőzőre – még úgy sem, hogy a rendkívül hosszú távra az indiánokon kívül más futó nem is jelentkezett.

Az orvosok próbálták megfejteni a futók élettani titkát, de nem sikerült minden részletre fényt deríteniük. A nagy futásokról készült feljegyzések, mérések, tapasztalások csak a távok során mutatott rendkívüli állóképességről szolgáltattak adatokat, illetve az derült ki, ami a teljesítések kapcsán amúgy is nyilvánvaló volt, hogy a tarahumara futók valósággal fáradhatatlanok.

Olyannyira azok, hogy egy-egy hegyi teljesítés során számukra még az sem lehetetlen, hogy az egymással versengő két csapat tagjai a huszonhat és fél kilométeres etapot tízszer tegyék meg, és 265 kilométert hagyjanak maguk mögött.

Az indiánok történetét cikkekben, könyvekben, dokumentumfilmekben is megörökítették, sok ultrafutó számára inspiráló a rarámurik kitartása, és manapság egyre többen próbálkoznak az extrém távok leküzdésével – és persze számtalan esetben bebizonyosodott már, hogy a hosszú távú versenyeken lehetetlen nem létezik, de… A tarahumarák teljesítménye még a mai világban is különleges, a futásuk pedig misztikus, hiszen ők úgy száguldanak a zord terepeken, hogy a lábukat nem védi jól párnázott sportcipő, legfeljebb egy különleges gumitalpú szandál (vagy az sem), nincs rajtuk futózsák, nincs tudományos alapossággal kiporciózott frissítésük, a férfiak puritán, a nők pedig hagyományos öltözetben, hosszú szoknyájukban róják a száz, sőt gyakorta kétszáz kilométer feletti útjukat…