A futóközösség olyan, mint egy család

Céltudatosságának köszönhetően Varga Borbálának minden esélye megvan, hogy a legjobbak közé kerüljön, akár világszinten is.

„Hatéves korom óta a mindennapjaim része a sport – kezdi a jelenleg Győrben élő tehetség a lapunknak adott interjút. – Eleinte versenyszerűen úsztam, majd öt éven keresztül kézilabdáztam, de az edzések mellett kiegészítésképpen mindig futottam édesapámmal. A legelső futásomat például sosem felejtem el: egy szép őszi napon lementem az atlétikapályára, végig szakadt az eső, és akkora szél volt, hogy nagyjából azt éreztem, hátrafelé haladok. Úgyhogy elég emlékezetes maradt… Tudatosan, edzőre támaszkodva két éve kezdtem komolyabban venni ezt a sportot.”

„A Sprint Futóklub szervezett egy versenyt Tardoson, amelyet mai napig minden évben megrendeznek. Hegyen-Völgyön futóverseny a neve. Itt a rövidebb, azaz a négy kilométeres távon indultam, és első helyezést értem el a korcsoportomban. Ekkor hétéves voltam. Aztán kimaradt néhány év az úszás és a kézi miatt, de egyszer csak apukámmal közösen kitaláltuk, hogy vegyek részt a minden évben megrendezett hegyifutó országos bajnokságon Kékestetőn. Úgy gondoltuk, érdemes lenne itt a korosztályomban megméretni magam, hogy megtudjuk, milyen is vagyok futásban. Az akkori testnevelő tanárom, Kószás Kriszta, aki jelenleg is a futóedzőm, pedig felajánlotta, hogy szívesen foglalkozna velem.”

Azóta töretlenül ível felfelé az ifjú tehetség sportpályafutása, több külföldi rangos versenyen is rajthoz állt az utóbbi hónapokban.

„Az eddigi legnehezebb versenyem 2019-ben Svájcban volt, az Aletsch félmaratonin, amelyen a 21.1 kilométerhez társult még ezeregyszáz méter szintkülönbség is. De nagyon örültem az elért eredménynek, mert az U20-as korosztályban a harmadik helyen értem célba, annak ellenére, hogy a versenyre úgy mentem el, hogy sose futottam még előtte tizennyolc kilométernél többet

Az eddigi tapasztalataim szerint azonban könnyű verseny nincs, kivéve, ha az ember lazsál, de ez rám nem jellemző.

„A pályaversenyek előtt jobban szoktam izgulni, mivel ott egy adott tempóban kell futni végig, és négyszáz méterenként tudom ellenőrizni az időm, így nem fér bele, ha néhány másodperccel kicsúszok az eltervezett részidőkből. Egy terepfutóversenyen viszont nem igazán szoktam izgulni, ott még belefér az is, hogy megállok frissíteni. Ilyenkor még arra is van idő, hogy átgondoljam, mennyi időn belül is szeretnék beérni, de legfőbb célom mindig az, hogy kifussam magam. Úgy gondolom megtanultam, hogy nem szabad semmire rástresszelni, mert akkor csak romlani fog a teljesítményem. A versenyhelyzetekre kifejezetten jól reagálok, ami leginkább edzéseken mutatkozik meg. Például amikor a barátaimmal elmegyünk a hegyre futni, és látunk egy hosszú emelkedőt, valaki mindig kitalálja, hogy versenyezzünk. Ilyenkor megemelkedik az adrenalinszintem, és mindent beleadok. Előfordul, hogy néha jobban elfáradok egy kétszáz méteres szakaszon felfelé, mint egy versenyen.”

A futásról fiatal kora ellenére meglepően éretten nyilatkozik az OP Running Team futója, és a céljait tekintve is nagyon határozott.

„Mindig várom a futóedzéseket. Ez szerintem abból is látszódik, hogy sokszor a pihenőnapokon is elmegyek egy hosszabb terepfutásra.

A futástól mindig azt várom, hogy mentálisan feltöltődjek, testileg pedig elfáradjak. Arra gondolok sokszor futás előtt, hogy ha befejeztem az edzést, már csak egy finom vacsora, egy forró fürdő és alvás van hátra. Ezek pedig fáradtan esnek legjobban az embernek.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!