Szép lassan elérkezik az idő, amikor ki kell jelentenem: nem, nem öregszem (!), csak a régi vágásúak táborát erősítem ezen a világon.
Nem feltétlenül és mindenáron követem a trendeket, nem feltétlenül és mindenáron akarok gyors reagálású lenni az életemben.
Sőt, kifejezetten szeretem, amikor korábbi izgága énem lecsitul, kezd belassulni (ha már a B-oldal pörög ugye, minek siettessem azt felesleges pluszpörgéssel?!)
A futás is egyfajta lassulás. Biztos, hogy most sokan értetlenkedtek, hiszen a mai teljesítménycentrikus világunkban mindig van hajszolt cél, például a még több táv lefutása vagy a még jobb idő elérése, ami természetesen fontos és jó motiváció az embernek.
Viszont a futás igazi türelemjáték. Pontosan olyan izgágáknak való terápia, mint amilyen én vagyok.
Mert a szertelen „mostazonnalderögtönből” átirányít egy megfontolt, építkezős, lépésről lépésre haladó világba.
És bár régi vágásúként úgy gondoltam, nekem nem kell semmiféle „kütyü”, vagyis pulzusmérő óra (Abebe Bikilának és Zola Buddnak sem kellett cipő a világsikerhez), gyorsan rájöttem, hogy nagyon is hasznos „sorvezetője” ez a felkészülésnek. A pulzusalapú edzéseknél ugyanis pont akkor és úgy fog vissza, ahogyan kell, a letöltött edzésprogramnak köszönhetően pedig – reményeim szerint – úgy fogok megérkezni az első 21 kilométerre, ahogyan egy felkészült futónak illik.
Bár a minap sikerült rám cáfolnia egy hetven körüli mosolygós, óra nélküli (!) sporttársnak. Miközben én csigalassúsággal haladva igyekeztem a 140-es pulzushatáron belül tartani magam, ő expresszvonatként érkezett mellém:
- Tempó, kislány, tempó! – mondta, mire én a „Mindenki nyugodjon le a…” tekintettel így feleltem:
- Tartom a pulzust.
- Hát tartsa, kedves. Én meg futok. És élvezem!
Nos, várom már az újabb „randit” egy intervalledzésnél…
A Route 21/42 blog első részét itt, a másodikat itt, a harmadikat itt, a negyediket ezen a linken, az ötödik hét sztorijait pedig itt lehet elolvasni.
