Üzenet a középkorból – Malonyai Péter publicisztikája

Régen tapasztalt érzés kerített hatalmába az MTK ifjú futballistáinak Ajax elleni meccse után. Nem is emlékszem rá, mikor volt, hogy nem bosszankodtam a vereség miatt, hanem sajnáltam a srácokat. Tizenegyessel kaptak ki a korosztályos UEFA Ifjúsági Ligában a sokkal, de sokkal magasabban jegyzett, hozzánk külön repülőgéppel érkező hollandoktól, ráadásul úgy, hogy a végén nekik is jutott egy tizenegyes, de kimaradt.

Ilyenkor szoktam mondani, hogy a büntetőt be kell, sőt muszáj belőni, de most eszembe sem jutott. Az ok kézenfekvő. A gyerekek becsülettel, mindent bevetve küzdöttek, ráadásul látszott, hogy mit játszanak, tehát a tudatosság. Emiatt lehetett drukkolni nekik, amihez ugyebár együttérzés kell – a fiúk kiérdemelték.

A tempóra jellemző, hogy többen közülük görcsöt kaptak a hajrában, felteszem, nem szoktak hozzá az Ajax által diktál tempóhoz. Tessék kérem hozzászoktatni őket – jegyzem meg, de továbbmegyek.
Az Ajax mestere, Frank Peereboom dicsérte a mieinket, kiemelte, hogy a játékosok tartják a pozíciójukat, jól védekeznek és – ez ritkán hangoztatott, de roppant lényeges szempont – megbíznak egymásban.

Ennek jele, hogy hiába volt itt-ott a könnyes elkeseredés az úr az öltözőben, a tizenegyest kihagyó Kovács Mátyást senki sem hibáztatta. Ő már jegyzett futballista, a felnőtteknél kezdő, játéka több mint szimpatikus (semmi alibi!), biztos vagyok benne, hogy sokra viszi. Nincs két egyforma szituáció, de például a katari világbajnokságon az angolok Harry Kane-je is sorsdöntő tizenegyest hagyott ki a franciák elleni negyeddöntőben, nála azt mondtam, neki, éppen neki, a vezérnek kötelező lett volna belőnie a büntetőt. Kovács Mátyás esetében ez eszembe sem jutott, inkább együtt éreztem vele.

Azt mondja a csapatot irányító Kanta József, hogy ez kiváló lecke neki, sokat számít majd, hogyan dolgozza fel a történteket. Ez egyértelmű, de lecke például Kantának is, most kell igazi kapitánynak lennie (ha már Kapitány a titulusa kék és fehér öltözői körökben), és segíteni a játékosnak. Ahogy abban is, hogy – mint mondta – mindennap az Ajax ellen látott mentalitással, elszántsággal kell tenniük a dolgukat a gyerekeknek. Ne feledjük, ifjakról van szó, így Kantának (és a többi melléjük rendelt edzőnek) nagy a felelőssége abban, mit hoz a jövő, a duma ilyenkor kevés. A közhely dettó.

A közeli jövő a lényeg, ugyanis a szakemberek szerint 23 esztendős koráig mindenkinél kiderül, hogy lehet-e, lesz-e belőle meghatározó futballista. Nálunk erre kevesebb az esély, mert – az UEFA friss jelentése szerint – a korosztályból csak 16 százalékos az arány az NB I-ben. Az MTK itt is kivétel, a legutóbbi – igaz, kieső – NB I-es csapatban kilencen léptek pályára 23 éves kor alatt, az Ajax ellen játszók közül például Barkóczi Benedek, Horváth Artúr és Kovács Mátyás. Nem voltak főszereplők, nem játszottak órákon át, de bevetették őket az élvonalban.

Régebben, amikor még nem voltak akadémiák, és hiányzott a tudományos(kodó) utánpótlás-nevelés, jobb volt az átlag. Még a bajnokcsapatoknál is – most egy kis időutazás következik.

A legendás Bp. Honvédnál például 1954-ben öt 23 éven aluli játékos szerepelt, köztük Faragó Lajos (22), Machos Ferenc (22) és Tichy Lajos (19). A Fradi 1963-as bajnokcsapatában heten, Albert Flórián (22), Géczi István (18), Novák Dezső (23), Rátkai László (18) és Varga Zoltán (17) pedig kiemelkedően. A legendás Újpesti Dózsában 1969-ben Bánkuti László (21), Dunai III Ede (20), Fazekas László (22), Horváth József (20), Juhász Péter (21), Nagy László (20) és Tóth András (20) neve bekerült a köztudatba. Különösen figyelemre méltó az FTC 1976-ban első csapata, amelyben – nem mellesleg azért is, mert a volt ifiedző, Dalnoki Jenő ült a kispadon – már játszott Ebedli Zoltán (22), Magyar István (20), Nyilasi Tibor (20), Rab Tibor (20), Szabó Ferenc (19) és Takács László (20).

És hogy a jelenről is szó legyen, a Fradi legutóbbi (2022) bajnokcsapatában nem volt korosztályos magyar, 23 esztendős is csak egy, a brazil José Marquinhos.

Megint elmondható, hogy más ma már a világ. Ugyanakkor az ifjak korábban érnek, magasabbak, súlyosabbak (nem a túlsúlyra gondolok), miközben az idézett néhány korszak nem volt feltétlenül gyerekbarát, az életkörülmények szempontjából semmiképpen. Mostanság nagyobb a kényelem, a kényeztetés. Meg aztán ott a „mamahotel”, ami arra az egyre inkább (nem csak nálunk) jellemző jelenségre utal, hogy számos fiatal sokkal később hagyja el a szülői házat, mint régebben (esetleg el sem hagyja). Felnőttkoruk elején is – lényegében – a szüleik tartják el őket. Így később találkoznak az élettel – fogalmazok összefoglalóan.

Meg aztán ott az akadémiák kollégiumi, tehát bentlakásos rendszere, ami ha nem is kizárja, de minimum kitakarja a külvilágot, mondván, hogy a gyerekeknek csak a futballal kelljen foglalkozniuk. Hogy ez jó vagy rossz, döntsék el a szakemberek, én nem tartom egészségesnek.

Azt pedig egyszerűen tagadom, hogy a futballról több minden terelheti el a figyelmüket, mint régebben. Minden kornak megvannak a maguk gyerekdivatjai, a mozi, a gombfoci, a játszótéri élet, a snúr (van-e, aki még ismeri ezt a szép játékot?), a jégpálya, az uszoda – jut eszembe kapásból a saját múltamból.
Fontosabb, hogy a magyarázgatás állandó, ám nem véletlen, hogy korszakos futballistáink többnyire ma már elképzelhetetlenül fiatalon lettek alapemberek a csapatukban.

Sárosi György 1931-ben 18 esztendősen mutatkozott be a Fradiban (Bástya: 7:0), s máris azt írták róla, hogy „nagyszerűen helyezkedő, remekül passzoló, magas játékintelligenciájú és ami fő, munkabíró”. Puskás Ferenc (16) második meccsén (Kolozsvár: 2:2) 1943-ban elérte, hogy a kispesti csatársorból csak ő érdemeljen ki dicséretet. Akárcsak Göröcs János (17), akit szintén egyedül emeltek ki 1957-es bemutatkozó meccsén (SBTC: 1:3) a csapatából, pedig az Újpesti Dózsa kikapott. Albert Flórián (17) előtt is megemelte kalapját a tudósító 1958-as bemutatkozásakor (DVTK: 3:1), „fokozatosan belelendült a játékba, s két gólja is bizonyítja, hogy tehetséges csatár”. Bene Ferenc (19) szintén kiemelkedett első meccsén Újpesten (Pécs: 3:0), „feltűnően sokat fáradozott, jól cselezett és gólt is lőtt”. Nyilasi Tibor 1974-ben, 19 évesen volt először kezdő a Fradiban (MTK: 2:1), s „végig nagy területen, ügyesen játszott. Jól osztogatott, a kapura is veszélyes volt”.

Détári Lajos 1982-ben, 18 évesen volt először kezdő a Bp. Honvédban (Haladás: 3:0), ám a klub elnöke, Bissi Tibor szerint „már legalább két éve helye volna a Honvéd első csapatában. Ha ez így történik, ma már egyik meghatározó embere lenne az együttesnek. Elkéstünk vele”. Leginkább az idény végén menesztett Tichy Lajos edző, aki úgy vélte, a többiek nem tudtak volna neki segíteni, ezért óvta őt.
Ezek persze csak példák, de nem minden tanulság nélküliek. Annyi bizonyos, hogy a futballnevelés nem választható el a felnőtté válástól. Amire nincsenek szabályok, alapvetően egyéni, még úgy is, hogy tudjuk, a genetika és a környezet egyaránt meghatározza a lépcsőfokokat. Az ifjúkori kudarcok, főként ha a gyerek külső hatásra kerül olyan helyzetbe, amelyre még nem áll készen, mindenesetre enyhén szólva sem használnak. És itt térek vissza az MTK-hoz, az ott dolgozó edzőkhöz, akiknek ebben legalább akkora felelősségük, s legalább annyi kötelességük van, mint a futballtudomány oktatásában.

Ez az igazi lecke nekik, főként ha ideveszem Pennaforti Szent Rajmund Domonkos-rendi szerzetes – a futballban mindenképpen – örökbecsűjét: „Lélekben felnőtté válni éppen olyan nehéz, mint lélekben megmaradni fiatalnak.”

A derék egyházfi a 12. században szolgálta az Urat, így edzőink ne a közösségi oldalakon akarjanak a követői lenni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!