A jegyüzérek és a Hold – Ballai Attila publicisztikája

Jegyüzérek magyar meccsen! Mintha azt olvasnám, hallanám: ember a Marson! Na jó, a Holdon. Mert erre már akadt példa, bár nem gyakran és nem mostanában. A labdarúgó-szövetség, az MLSZ funkcionáriusai persze nem üdvözölhetik e jelenséget, legalábbis hivatalosan nem, sőt, intézkedéseket terveznek és foganatosítanak ellene, de a szívük mélyén talán ők is örvendeznek, hiszen e lókötők felbukkanása a kínálatot messze felülmúló kereslet, egyszerűbben szólva a népszerűség, a szeretet csalhatatlan jele.

Én magam sem hittem, hogy hazai futballpálya környékén valaha az életben találkozom még e figurákkal. Sőt, az előző egy-két évtizedben olykor kifejezett ingert éreztem arra, hogy a gólját a szája elé biggyesztett mutatóujjával ünneplő csatárnak bekiabáljak: kit intesz csendre, szerencsétlen, örülj, ha valakit még látsz a lelátón és óbégat kettőt?!

Azt gondoltam ugyanis, azok a daliás, 1986. márciusi idők – a korábbiakról nem is beszélve – végképp letűntek. Amikor a magyar–brazilra meghirdetett jegyárusítás első napján, hajnalban fagyoskodtunk a Népstadion pénztáránál, de nem ám a sor elején, nem voltunk az első százban, mert számosan ott töltötték az éjszakát. Nem egészen három hónapra rá az irapuatói 0–6 megoldotta ezt az „ellátási zavart” – úgy tűnt, végérvényesen. Mert ugyan 2004 áprilisában, amikor újra eljöttek a brazilok, 45 ezren még így is kimentek a meccsre, miként alig másfél évre rá huszonpárezren az argentinok ellen is (ez volt Messi feledhetetlen válogatott bemutatkozása, a 64. percben becserélték, a 65.-ben kiállították), de ők már csak az ellenfélre voltak kíváncsiak. Nem is ellenfélre, inkább különleges vendégre, akit nem legyőzni, hanem csodálni akartak, mint amikor a zsákfaluba megérkezik a vándorcirkusz a sosem látott fehér elefánttal.

Aztán ismét fordult a (magyar futball)világ kereke. Lassan, csikorogva, de nagyot. 2022 szeptemberében az olaszokat vártuk a Puskás Arénába, a Nemzetek Ligája tulajdonképpeni csoportdöntőjére, méghozzá felajzva. Mint régen, első nap elkapkodták az összes belépőt, az üzérek már 75-90 ezer forintért árulták a „zsugákat”, és egy sem maradt a nyakukon. Mostanra, a szerbek elleni, október 14-i Eb-selejtezőre ezért még inkább elszemtelenedtek, euróban kérnek nyolcszoros árat. Tehetik, mert a virtuális pénztárnyitást követő három órán belül megint elvittek minden jegyet.

Nincs a világnak olyan országa, ahol ne fogadná ­– a sport iránt intaktak természetes és érthető közönye mellett – majdnem össznépi lelkesedés ezt a váratlan és kissé még mindig hihetetlen, újbóli egymásra találást.

Illetve egy azért van. A miénk. Mifelénk egyesek azt is riadtan bizonygatják, hogy Szoboszlainak semmi köze a magyar labdarúgáshoz. Szerintem is csupán annyi, hogy itt született és nevelkedett, magyar édesapja egyengette az útját, magyar klubokban indult a pályája, magyar edzőkkel és társakkal, magyar a menedzsere, a magyar válogatottban ágyúzta első feledhetetlen góljait. Olyan ez, mint amikor a Monty Python parádés filmszatírájában, a Brian élete című örökbecsűben a Szabad Galileáért Mozgalom vezetője felveti: „Jól van, de eltekintve a csatornától, gyógyászattól, oktatástól, bortól, közrendtől, öntözéstől, utaktól, népfürdőktől, vízvezeték-hálózattól, mit tettek értünk a rómaiak?”

Az hamisítatlan angol humor, ez hamisított magyar valóság. Amelynek részeként már azt is pedzegetik, hogy a magyar válogatottnak sincs semmi köze a magyar labdarúgáshoz. A sportközgazdász (amúgy hol vannak a „kultúraközgazdászok”?) nemzeti érzéssel felheccelt, megvezetett tömegekről beszél; ez a hétköznapi ember totális lenézésének régen ismert formája, innen már csak egy lépés, hogy a meccsre járók törött szemüveget hordanak, fogatlanok és alkoholisták is. Nem ez az egyetlen ellenérv. A futballújságíró, aki öreg fejjel mutat először érdeklődést a történelem és a politika iránt – addig nem tette, amíg utóbbi kegyeltje volt –, de nem ám olvasni, hanem mindjárt írni kezdett róla, e halmozott hiányosságokból fakadóan sajnálatos színvonalon, rendületlenül alacsony nézőszámokat bogarász. Hadd segítsek néhány érdekes adattal: Debrecen–Újpest 0–3, 2000 néző; Siófok–Tatabánya 2–2, 2500; Vasas–Rába ETO 3–5, 3000; Zalaegerszeg–Volán 0–0, 3000; Csepel–FTC 2–1, 6500. Csakhogy ezek nem tegnapi, nem is múlt havi mutatók, hanem az 1986. március 8-i NB I-es bajnoki fordulóból származnak, azaz egy héttel a magyar–brazil előttről.

Nocsak. Én nem azt állítom, hogy csupán a hatvan-hetvenezer van, a kétezer nincs. Nálam mindkettő megfér egymás mellett. Akadnak azonban, akiknek csak a hatvanezer, de olyanok is, akiknek mindössze a kétezer létezik. Mindegy, hagyjuk is, különben sem szorul a futballunk az én védelmemre. Bíráltam, ütöttem eleget, újságírói pályám kezdetétől nagyjából 2015-ig, amíg elvétve akadt bármi szeretni, méltatni való benne. Bevallom, hajdan mégis több hazai meccsre jártam, mint manapság. Mert rajongtam a fociért, és nem volt más. Ifjúságom egyik emlékezetes csalódása, amint a sportműsorban látva, hogy a csehszlovák kettes tévécsatornán „Inter–Ajax mérkőzés” következik, úgy vártam az estét, mint a születésnapomat, amíg ki nem derült, hogy a pozsonyi Inter Bratislava fogadja a máltai Rabat Ajaxot. És azt is megnéztem, szemcsés, fekete-fehér képernyőn, mert a Telesport heti ötperces külföldi összefoglalójánál az is több volt. Tegnap meg, az MTK–Fradi időpontjában egyszerre Tottenham–Liverpool, Lipcse–Bayern München, Milan–Lazio és Girona–Real Madrid mérkőzés zajlott, és mind a négyet váltva követhettem a nappalinkban. Hát persze hogy otthon maradtam.

És hát persze hogy a szerbek ellen ott a helyem a Puskásban. Mert igenis, felhecceltek. A magyar válogatott. Az élén Szoboszlaival, aki Liverpoolban már csak „Dom”, és aki miatt reggelente a kávéfőző előtt a laptopomat kapcsolom be, mert a témakörben – valós sportérték lévén – mindenkit kenterben verő NSO naponta idéz egy-két bálványt, aki aléltan méltatja a csapatkapitányunkat.

Mindettől még simán megeshet, hogy kikapunk itthon a szerbektől. Ők ugyanis szerintem jobbak nálunk, azaz már úgy is fogalmazhatok, még nálunk is jobbak. Sőt, azt sem veszem készpénznek, hogy kijutottunk az Eb-re, mert hátravan még négy selejtező, és egyiken sem atombiztos a győzelmünk. Hiszen a labdarúgásunk már sohasem lesz olyan rendíthetetlen, mint az 1950-es, 60-as években volt. Ugyanakkor remélem, hiszem, olyan „rendíthető”, mindig meg is rendülő sem, mint tíz, húsz, harminc esztendeje.

Nyilván az a hetvenezer is így gondolja, aki máris biztosította a jelenlétét a Puskásban. Törött szemüveg nélkül, ép fogsorral, józanul. Vagy urambocsá, egy-egy foghíjjal, nem teljesen józanul. A szurkoló egyébként is alanyi jogon lehet elfogult, elvakult, mindkét irányban. Mint a nagyapám. 1914-ben született, nyolcvanhárom évet élt, testi, lelki, szellemi egészségben, így futballunk minden dicső korszakának tanúja lehetett; mégsem akadt egyetlen nap, egyetlen perc sem, amikor maradéktalanul elégedett lett volna vele. Családi legendáriumunk része, hogy az 1966-os vb-n, a portugáloktól elszenvedett 1:3-on úgy feldühödött, hogy megfogadta, ezeket a „semmirekellőket” nem nézi meg többet, így a konyhában szenvedte végig a brazilok feletti, tündökletes 3:1-et. Hiába kérlelték, hogy jöjjön be. Ezt így természetesen nem mondták neki, de váljon részesévé annak a közös örömnek, amiből önmagát rekeszti ki. Sok mindenben elérhetetlen példaképem a jó öreg, de ebben az egyben biztosan nem. És nem csak azért, mert munkámból adódóan engem nem illet meg az elfogultság, az elvakultság. Nekem illendő, sőt alapkövetelmény észlelnem azt, ami van. Ahelyett, amit látni szeretnék, de nincs. Meg aztán, ha már ez a hivatásom, a szenvedélyem, üdvösebb, egészségesebb kedvelni, mint utálni.

A recept egyszerű, Simone Weil fogalmazta meg a legtisztábban: meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!