Álmodozás előttre – Ballai Attila publicisztikája

Alig fejeződött be az atlétikai világbajnokság, gondolatban máris megkezdtük a felkészülést az olimpiára. Nem a jövő évi, párizsira – annak már jó ideje zajlanak az előversenyei, és hajlamosak vagyunk mindenféle vb-t is annak tekinteni –, hanem a 2036-osra. A reménybeli budapesti játékokra. Maga Sebastian Coe, a nemzetközi sportági szövetség, a World Athletics elnöke is kijelentette, ösztönözné Budapestet az olimpiai pályázatra, Magyarország ugyanis ambiciózus ország, amely kiváló házigazdája volt az atlétikai vb-nek is. Értékes és mérvadó vélemény, biztatás. (Persze, kérdésre válaszolva, mi egyebet mondhatott volna? Azt, hogy szerinte nem jó ötlet, ne erőltessük, úgysem menne, meg 2036 amúgy is messze van?) A téma a közgondolkodás mellett a sportmédiát, így lapunkat is uralja. Az újabb nekibuzdulás annyiban mindenképpen jogos és érthető, hogy a magyar sporttörténet eddigi legrangosabb, legnagyobb szabású sporteseménye katartikus és korszakos élményt jelentett, emellett az is bebizonyosodott, hogy nemcsak lelkesedni, vállalkozni és álmodni, hanem dolgozni, álmot valóra váltani is tudunk.

Mielőtt azonban további, nagyobb és még merészebb álmokba fognánk, érdemes néhány kérdést tisztáznunk. Először a könnyebben megválaszolhatókat, a végére hagyva a legnehezebbet.
Kezdjük azzal: valós remény-e egyáltalán, hogy elnyerhetjük a rendezés jogát? Ha erre nem a válaszunk, felesleges is folytatni. De a válaszunk igen. Ebben a fázisban legalábbis mindenképpen, hiszen a lehetőség ma még erősen elméleti. 2024-ben Párizs, 2028-ban Los Angeles, 2032-ben Brisbane a házigazda, ha Ausztráliát és Ázsiát e tekintetben egy régiónak tekintjük, Afrikát pedig továbbra is esélytelennek, akkor 2036-ban Európa következhet. És azon belül? Párizs, London, Athén és Madrid bizonyára nem, Isztambul valószínűleg sokadszor is nekifut, Berlin talán, Rómáról, a beneluxokról csak hipotéziseink lehetnek, mással aligha számolhatunk. Nem rossz kiindulási alap. Mivel azonban a döntés egyelőre nem időszerű – a hagyományos ütemezés szerint 2029-ben kellene meghozni, bár Brisbane 2032-t már 2021-ben megszerezte –, másrészt nem tőlünk függ, harmadsorban pillanatnyilag azt sem tudni, klasszikus pályázat vagy kijelölés útján határoznak-e a NOB-tagok, egyelőre bőven elég, ha az elvi igennél maradunk.

Második felvetésünk: tudnánk-e olimpiát rendezni? Egzakt válaszunk ugyancsak nincs, hiszen még nem próbáltuk. A földkerekség harmadik és negyedik legjelentősebb sporteseményét, az atlétikai és a vizes vb-t ellenben már bravúrosan, több mint közmegelégedésre, inkább a résztvevők ámulatára „kipipáltuk”, utóbbit kétszer is, 2027-ben triplázunk. Képességeink, szándékaink, a közhelyességében is igaz „magyaros vendéglátás”, a kis országokban és lakóikban általában is munkáló bizonyítási vágy, akár dac, a „majd mi megmutatjuk” meg sem engedné, hogy bármit is úgy „lekenjünk”, mint mondjuk az amerikaiak, a franciák vagy még a svédek is. Többször hallani, olvasni, hogy a létesítményeink is nagyrészt felépültek, de ez azért erős túlzás. Van egy csodás futballarénánk, most már egy pompás atlétikai stadionunk is, de a kettő ötvözete – futópálya, nagy tér, hatvan-hetven, de inkább nyolcvanezres kapacitás –, ahová olimpiai nyitó- és záróünnepélyt, de elsősorban atlétikai versenyeket lehetne vinni, nincs. Csarnokok is kellenének még, nem is beszélve egy kerékpáros-stadionról, de a nagy egész szempontjából ez részletkérdés, ezért a válaszunk, összességében, most is elméleti igen.

A harmadik tétel: érdemes-e olimpiát rendeznünk? Ez máris újabb kérdést szül: milyen szempontból értjük, hogy érdemes-e? Nemzetgazdasági alapú kalkulációt most, 2036-ra és azutánra képtelenség készíteni. Gondoljunk csak bele: a 2017-es nekirugaszkodáskor halvány fogalmunk sem lehetett a küszöbön álló világjárványról, a szomszédunkban másfél éve dúló háborúról, ezeknek életünk minden területére drasztikusan ható következményeiről. Most meghatározni, mi várhat ránk, a hazánkra, Európára, a világra 2036-ban, madárjóslás, sarlatánság. Máshonnan közelítve, az országimázs, Magyarország és Budapest vonzereje szempontjából egy sikeres olimpia értéke felbecsülhetetlen, ezt az atlétikai vb is igazolta. Ez nem valamiféle megfoghatatlan, fennkölt szempont, nagyon is gyakorlatias érv. Nyilvánvalóan több milliárd ember pontosan tudja, hogy legalább egyszer az életben látni kell Párizsban az Eiffel-tornyot, a Notre Dame-ot, Rómában a Colosseumot, a Szent Péter-bazilikát, Londonban a Towert, a Buckingham Palace-t, de ugyanők a Budavári palotát, a pesti Országházat valószínűleg hírből sem ismerik. Még. Pragmatikus kifejezéssel ezért is lenne a járulékos haszna sokkal nagyobb a budapesti olimpiának, mint volt a londoninak, lesz a párizsinak. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban, két-három generáció jelentős része, több millió magyar ember életre szóló, meghatározó élményhez jutna – ez ugyan nem számszerűsíthető adalék, de egy országnak messze nem mindegy, miként vélekednek róla saját polgárai. Mindezekért, elvi válaszom harmadszor is igen.

Ám e kérdések pillanatnyilag tét nélküliek – ellentétben a negyedikkel, a most következővel, mert az az álmodozás, a tervezés előtt tisztázásra vár.

Akarunk-e olimpiát rendezni? Pontosabban, mi az a küszöb, amely fölött kijelenthetjük, hogy akarunk, illetve alatta, hogy nem akarunk. Ötven százalék? Természetesen nem, az minden legitimációhoz kevés. Száz? Ugyan, az soha, sehol, semmilyen ügy mentén nem állhat fenn. Akkor hol a határ a kettő között?

2017-es tapasztalataink alapján ezt kell meghatároznunk, és ehhez tartani magunkat. Mert bár ritka kivételként mindkét politikai oldal és szinte minden, az ügyben megnyilatkozó közszereplő, véleményformáló egyetért abban, hogy a Momentum hiúsította meg a 2024-es pályázatunkat – igaz, ezt hol hazaárulásnak, hol nemzet(gazdaság)mentésnek tekintik –, a rossz hírem az, hogy ez sajnos nem igaz. A Momentum teljes tagsága, intellektusa, képzelőereje, vállalkozókedve, áldozatkészsége mozgósítása ahhoz elegendő, hogy eltorlaszolja egy vidéki önkormányzat bejáratát, megakadályozva azt, hogy az ott dolgozók bejussanak a munkahelyükre. Ennyi, és nem több.

Az olimpia más nagyságrend. Az történelmi lépték. A Momentum meg momentum. A társaság leghitelesebb megnyilvánulása akaratlanul is a névválasztása volt. Ha népszavazás határozott volna a pályázatunk sorsáról, és a budapesti játékok mellett óriásplakátokon hitet tevő Kozák Danuta, Szilágyi Áron és Kemény Dénes, valamint számos további sportbálványunk szóban, hús-vér emberként is érvelt volna a kandidálás mellett, meggyőződésem, hogy nyer az „igen”. Kérdés, mennyivel. Nem 100–0-ra. Nem is 90–10-re. A tokiói olimpia után készült felmérés adatai alapján a francia emberek 82 százaléka helyeselte a párizsi rendezést, a 18–24 éves korosztály között ez az arány 92 százalék volt. A nemzetközi visszhangok ezt „erős támogatottságnak” minősítették, a 80–20 szerintem is az. Hát a 70–30? Különösen annak tudatában, hogy a harminc, ahogyan az mifelénk megszokott, sokkal harsányabb lenne, és a hisztéria határát folyamatosan súrolva, azt olykor át is lépve, azt a látszatot kelthetné, mintha kisebbségben lennének a rendezés hívei. Sőt, ez a hatás még 80–20 esetében is érvényesülne.

Az sem jelentene semmit, ha – mint 2017 kapcsán is – a gondolati előkészítés egy korai fázisában összpárti egyetértés mutatkozna. A politika ugyanis nem sport. A nemzetközi diplomácia, a modern politika ősatyja, példaképe az a Talleyrand, aki kiszolgálta XVI. Lajost, a francia forradalmat és Napóleont is, majd annak bukása után a bécsi kongresszuson már ő képviselte az új Franciaországot. Ehhez képest egy olimpiai igent nemre cserélni nem is inger.

Mindezt mérlegre téve, a válaszom arra, hogy hazánk otthont adjon-e a nyári olimpiának, egyes szám első személyben: akarom. Ismeretségi, baráti köröm, kollégáim véleménye alapján azt is vállalhatom: akarjuk. De mindig lesznek, nem is kevesen, akik nem akarják, és az ő véleményük is valós, méltánylandó. A harmadik évezred Magyarországán össznemzeti egyetértésre akkor sem számíthatnánk, ha a Mátrában felfedeznék a világ leggazdagabb aranylelőhelyét, és a kérdés úgy szólna, megnyissuk-e.

Az olimpia pedig nem aranybánya. Megrendezése a felmérhetetlen hozadék és érték mellett valós kockázatokat rejt. Az ellenzők garantálható és folyamatos tiltakozása ezért több lesz műhisztinél; ezt ki is fogják használni, hiszen olyan politikai fegyver hull az ölükbe, amilyet maguktól sohasem lennének képesek előállítani.

Ha mindezt előre látjuk, elfogadjuk és vállaljuk, akkor, és csak akkor mondjuk ki, de egyúttal véssük is kőbe: olimpiát akarunk rendezni!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!