Hétköznapi hősökre várva – Ballai Attila publicisztikája

Örök élményem az első atlétikai világbajnokság, de bevallom, főként azért, mert 1983. augusztus 7–14. között rendezték, én pedig augusztus 18-án fejeztem be előfelvételis sorkatonai szolgálatomat. Azaz a vb idején már ugyancsak a „cél­egyenesben” voltam, délutánonként háborítatlanul ücsörögtem „bajtársaimmal” a televízió előtt, és ha egy-egy tiszthelyettes ránk üvöltött, hogy azonnal kapcsoljuk ki a tévét, majd nyomatékként hozzátette, ez parancs, angyali nyugalommal feleltük vissza: őrmester elvtárs, parancsa számomra kérés. Egyetlenegyszer dühöngtem, amikor Szalma László negyedikként zárt távolugrásban. A mieink egy érmet sem nyertek, Szalma állt hozzá a legközelebb: legsikeresebb kísérletével éppen úgy 812 centiméterre repült, mint az amerikai Mike Conley, csakhogy a vetélytárs második legjobb ugrása nagyobb volt, így ő lett a harmadik.

E történetet most azért idézem fel, mert jövőre Budapest látja vendégül a sportok királynőjét, annak minden uralkodójával, valamint alattvalójával együtt, és a Duna partján, a Ferencváros délnyugati csücskében épülő stadion ormán péntek óta koszorú hirdeti: a kivitelezők elérték a létesítmény legmagasabb pontját. Ezt a „részeredményt” köszöntötték az ilyenkor szokásos bokrétaünneppel. Atlétikai vb hazánkban! Az emberek, nemcsak a „civilek”, hanem a szakmabeliek döntő többsége is, valószínűleg bele sem gondolt még mélyen abba, micsoda különleges lehetőség, egyben felelősség ez. Ezért igyekszünk a témát innen közelítve körbejárni.

Kezdve a hajdani atlétikai Budapest Nagydíjaktól, amelyekre az 1980-as évek Magyarországa, a szocialista blokk „legvidámabb barakkja” már képes volt – akkori, itthoni mércével őrületes, hétköznapi halandó számára felfoghatatlan fellépti díjért – világsztárokat is idecsalogatni. Akik valóban úgy érkeztek hozzánk, mint a sport királyai, királynői birodalmuk egy távoli, egzotikus gyarmatára. A legjellemzőbb eset Carl Lewisé. Az 1984-es olimpia négyszeres aranyérmese röviddel Los Angeles-i diadalmenete után már fővárosunkban nyert 100 méteren, történetesen Kovács Attila előtt. Mivel a versenyt augusztus 20-án rendezték, felhívták Lewis figyelmét arra, hogy este üljön ki szállodája teraszára, váratlan élményben lesz része. El is álmélkodott a tűzijáték láttán, és mert azt hitte, az ő tiszteletére rendezték, másnap reggel álszerényen megjegyezte: azért ezt talán már nem kellett volna. Amikor azonban megtudta, hogy az apropót nem az ő becses személye, hanem nemzeti ünnepünk adta, a szemtanúk szerint picit csalódottnak tűnt.

Mindezt nem elsősorban a poén miatt idéztem fel, hanem annak érzékeltetésére, hogy azokban az időkben micsoda kiváltságnak, kegynek számított egy extraklasszis „nyugati” sportoló feltűnése mifelénk. Másik példám Anthony „Tonie” Campbell (nem tévesztendő össze a kosárlabdázóval), az 1988-as Budapest Nagydíj díszvendége. Erről az eseményről már kezdő újságíróként tudósítottam, és odalépve az amerikai nagymenőhöz arra lettem figyelmes, hogy néhány méterre tőle egy másik, ismeretlen figura osztja az autogramokat a kordon túloldalán lévő, naiv magyar csodálóknak – természetesen az ő nevében. Amikor az igazi Campbellt udvariasan kérdőre vontam, ez mégis miként lehetséges, ő szemernyi pironkodás nélkül válaszolta: „Eddig én is aláírtam, csak elfáradtam... Egyébként nem csapjuk be a gyerekeket, mert a barátom, aki mellesleg kitűnő edző is, szintén a Campbell névre hallgat.”

Nos, jövőre Lewis, Campbell és a többiek utódai nem szédületes gázsikért, mutogatandó díszpintyként kegyeskednek ellátogatni hozzánk, hanem a földkerekség atlétáinak színe-virága kezét-lábát töri majd azért, hogy részt vehessen a budapesti világbajnokságon. És aligha kétséges, hogy a még csak maketteken, tervrajzokon és a képzeletünkben létező, de egyre inkább valósággá váló komplexum – a stadion mellett az észak-csepeli edzéshelyszínek, a kettőt összekötő, a Nagy-Dunából éppen ott eredő Kis-Dunán átívelő híd – láttán, a vizes vb-hez hasonlóan minden vendégünk elálmélkodik majd: ez Budapest!

Vigyázat azonban, ettől még nem válik automatikusan sikertörténetté a „mi” vb-nk. Ehhez mindenkinek hozzá kell tennie a maga részét. Nekünk – hadd soroljam ide magamat –, sportbarátoknak, szurkolóknak is. Azzal, hogy kilenc napon át megtöltjük az arénát. A vizes vb vagy a közelmúltbeli válogatott futballmeccsek tapasztalatai alapján hihetnénk, ez alapvetés, de nem feltétlenül az. Hajlamosak vagyunk ugyanis a sikert jobban szeretni a sportnál, és atlétikában bizony nincsenek Milák Kristófjaink. Ahogy ő júniusban 100 és 200 pillangón tarolt, annak a közelében sem lesz egyetlen honfitársunk sem jövő augusztusban a 100 vagy 200 méteres síkfutásban. És a papírforma alapján a további számokban sem. A hivatásos ellendrukkerek, akiknek a magyar sportban éppenséggel nem a siker, hanem a kudarc a fontos, ezen majd nagy valószínűséggel fanyalognak is egy sort – minek atlétikai vb, minek még egy stadion, és a többi –, velük nincs mit tenni. Az egyszeri sportkedvelő azonban bölcsen teszi, ha elfogadja, és nem belenyugvással, hanem lelkesedéssel, hogy a rendező ezúttal nem oszthatja magára egyúttal a főszerepet is.

A második, az 1987-es római vb-n, hasonlóan az elsőhöz, ugyancsak nem nyertünk érmet, ezúttal Kovács Attila negyedik pozíciója volt a legrangosabb helyezésünk. (Igaz, sprinterünk utólag, Ben Johnson kizárása után lépett elő ötödikből.) A hazai közvélemény ezért neki adományozta a világ leggyorsabb százas fehér futója címet – a titulus manapság már valószínűleg sok helyütt diszkriminatívnak hatna –, de sokan ezzel sem érték be, azóta is terjed a tévhit, hogy ő volt az egyetlen fehér a döntőben, miközben az egyes és a kettes pályán a szovjet Brizgin és az olasz Pavoni iparkodott. Efféle önáltatásokra persze semmi szükség, de ez szerencsére egyre kevésbé is jellemző. A tavalyi volt az első olyan nyári olimpia, amikor itthon felhőtlen öröm és elismerés fogadott negyedik, ötödik és hatodik helyezéseket is; éles kontrasztként fél évszázada a müncheni játékok a „mindössze” hat arany miatt keserves csalódásként rögzült kollektív tudatunkban, kirostálva abból a 35 érmet, ami Helsinki, 1952 után a második legfényesebb produkció. Atlétáink tehát e tekintetben talán a legjobbkor kapták ajándékba a hazai vb-t.

Amely új, más szférába emelheti a sportágat itthon. Nem is feltétlenül a professzionális, hanem a szabadidős, a tömegsport jellegét. Mert míg nincs az a mégoly sikeres kajak-kenu- vagy vívó-vb, amely után emberek tömege kezd evezni vagy kardozni-tőrözni szabad délutánjain, ahhoz, hogy a futás rabjává váljunk, elegendő egyetlen impulzus, napi fél, egy óra és egy pár cipő. Hiszen Peterdi Pál örökbecsűjét idézve, a láb mindig kéznél van. Amikor a vb szervezői szuperhősök mellett hétköznapi hősöket is emlegetnek, azokra gondolnak, akik 2023 augusztusától a vb hatására saját csodálkozásukra is hirtelen felfedezik magukban az addig szunnyadó sportembert.

Az épülő vb-helyszínre, a Kvassay zsilip környékére, a Kis-Duna eredéséhez nem is olyan régen én is gyakran jártam kocogni. A vizek és a jó levegő vonzása ellenére a terület szétmálló épületei, betontömbjei és egyre terebélyesedő, hajléktalanoknak menedéket nyújtó szükségkalyibái összességében azt a benyomást keltették, mintha néhány nappal korábban ért volna véget az atomháború. Ezzel szemben nem egészen egy év múlva a földi futóparadicsom hívogatja majd ugyanitt a mozogni vágyókat.

Mondanom sem kell, nagyon várom az atlétikai vb-t, egy kőhajításnyira az otthonomtól, de a pénteki bokrétaünnepen nem is elsősorban a szuper-, hanem a hétköznapi hősök körül jártak a gondolataim.

Akik közé, némi önámítással, esetleg magamat is sorolhatom.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!