Sivatagi show – S. Tóth János publicisztikája

Az idei nyár végéig már 14 millió utas fordult meg a Las Vegas-i McCarran nemzetközi repülőtéren. Akár New Yorkból, akár Tokióból érkezik a látogató, átlagban 72 órát tölt a világ szórakoztatóipari központjában. A többségnek ennyi idő bőségesen elég, hogy nyerjen egy kis zsebpénzt, vagy ellenkezőleg, eljátssza az utolsó dollárját is. Aki meg képes ellenállni a pókerasztalok és a csilingelő játékgépek csábításának, az Elton John, Britney Spears, Santana, Cher, a Backstreet Boys, a Guns N' Roses vagy éppen Lionel Richie koncertjére (hogy csak néhány szupershow-t említsünk az e havi kínálatból) költheti a pénzét.

Esetleg megnézheti a mifelénk is jól ismert Cirque du Soleil egyik műsorát. Vagy helikopteren elrepülhet a Grand Canyonba. Netán befizethet egy kirándulásra a Death Valleybe.

Október 4. óta új attrakció színesíti a kínálatot, a Vegas Golden Knights meccsei. A „Lovagok” együttese több mint hokicsapat: a négy nagy tengerentúli profi liga, az NHL, az NFL, az NBA és az MLB első képviselője „a bűnös városban". Három esztendővel ezelőtt az amerikaifutball-liga szóvivője még azt nyilatkozta a USA Todaynek, „Las Vegas nincs a célkeresztünkben". Greg Aiello a major ligák kasztjának akkori álláspontját is közvetítette. Ehhez mérten az idén áprilisban az amerikaifutball-klubok tulajdonosai 31:1 arányban megszavazták, hogy az Oakland Raiders a nevadai világvárosba tegye át székhelyét. A költözés tervezett időpontja 2020.

Las Vegasban, vagyis „a réten", a sport mindig is része volt a szórakoztatóiparnak, hiszen a Wranglers baseballcsapatát 1947-ben alapították, nem sokkal azt követően, hogy a hírhedt gengszter, Bugsy Siegel megnyitotta az első nevezetessé váló kaszinót, a Flamingót. A boksszal, a golffal, a motorsportokkal, a tenisszel, a rodeóval és más domináns produkciókkal ellentétben azonban a csapatjátékok képtelenek voltak gyökeret ereszteni a nevadai sivatagban. Pedig próbálkozásból nem volt hiány: az amerikai futballnak három kísérlete is akadt Las Vegas bevételére. Közben a Caesars Palace, az MGM Grand Arena Garden vagy éppen a Thomas & Mack Center a boksztörténelem ikonikus helyszínei közé emelkedett, többek között Larry Holmes és Muhammad Ali, Sugar Ray Leonard és Thomas Hearns, Oscar De La Hoya és Floyd Mayweather összecsapásainak köszönhetően.

Vegyük észre: a négy nagy profi liga sokáig irtózott a várostól. Akadtak üzleti fenntartások, mondván, hiába nőtt kétmilliósra az agglomerációval együtt a népesség, a helyben élők harmada a hagyományos mérkőzésidőpontokban dolgozik valamelyik kaszinóban, szállodában, étteremben vagy más munkahelyen, harmada épp az előző műszak fáradalmait heveri ki. Potenciális jegy- és bérletvásárlóként így a maradék egyharmadra lehet építeni, amelynek viszont bőven van más lehetősége, hogy elszórja a pénzét. A legfőbb aggodalom mégsem ez volt, sokkal inkább a ligák vijjogó félelme attól, hogy beengedjék sáncaik mögé az obskúrus szerencsejátékot, a sportfogadást. S nem ok nélkül. Hiába telt el majdnem száz év, a Black Sox-botrány felemlegetésekor máig összerezzennek a Major League Baseball háza táján. Még 1919-ben azzal vádolták meg a Chicago White Sox nyolc játékosát, hogy szándékosan veszítették el a World Seriest a Cincinnati Reds ellen. Vagy ott volt a játékosként háromszoros bajnok Pete Rose ügye, aki már a Reds edzőjeként fogadott pofátlanul, igaz, végül lebukott. Egy nappal korábban ismerte be bűnösségét, hogy beválasztották volna a sportág halhatatlanjai közé... De a National Basketball Association berkeiben is örömmel tekintenének „alien”-ként Tim Donaghy játékvezetőre, aki NBA-mérkőzésekre fogadott, ráadásul olyanokra is, amelyeken ő maga sípolt, s persze saját tippjeihez igazítva az ítéleteit – gennyesre kereste magát.

Az NHL-től az NFL-en és az NBA-n át az MLB-ig húzódó horizonton mindenütt a leghatározottabban tiltják a (sport)fogadást. Jellemző, hogy a Super Bowl a vegasi tétlapokon csak The Big Game néven futhatott. „A sportfogadás Las Vegasban nem más, mint az elefánt a porcelánboltban” – hangzott a tünetegyüttes diagnózisa, ám bizonyos hagyományokat egyszer érdemes meghaladni. A Miami Marlins baseballcsapatának tulajdonosa, Jeffrey Loria nemrégiben „potenciális aranybányának" minősítette a várost, s a Dallas Mavericks kosárlabdaklub főnöke, Mark Cuban is arról beszélt, hogy „a világ szórakoztató-központja” hasznos partnere lehet a profi sportoknak. Az NBA jó ideje keresi is a kapcsolatot a várossal; a Utah Jazz már az 1983–1984-es bajnokságban Las Vegasba vitte át tizenegy mérkőzését, s 2007-ben itt játszották az aktuális All Star-mérkőzést; ez lett az első olyan gála, hogy a rendező városban nem működött NBA-franchise. A helyszín a Thomas & Mack Center volt, s a Team USA a 2008-as és a 2012-es olimpia előtt szintén a University of Nevada Las Vegas (UNLV) csarnokában vívott tesztmeccset Dominikával.

Ezt a 33 évvel ezelőtt átadott, 18 ezres arénát majd’ mindenütt a világon büszkén mutogatnák, az Egyesült Államokban azonban – a többi Las Vegas-i csarnokkal együtt – a „befogadóképessége, életkora vagy konstrukciója miatt profi sportra alkalmatlan” – romkulturális létesítménynek minősül. E hiátust tölti ki, hogy a híres (október elseje óta a tömegmészárlás stigmáját is kényszerűen hordozó) főutcán, a Stripen 2016 áprilisában megnyílt a 20 ezer férőhelyes T-Mobile Arena. A 375 millió dollárból felhúzott multifunkciós létesítmény, amelynek névhasználati jogát évi hatmillió dollárért értékesítették, az utolsó puzzle volt a kirakósban: az NHL rögvest kiterjesztette csápjait Las Vegasra.

Ezek megőrültek?! – (ál)kelletlenkedhetnénk, csak hát Gary Bettman ligaigazgatói kinevezése óta az NHL agresszív terjeszkedési politikát folytat az Egyesült Államok meleg égövi részén, a Sun Belt övezetben. Meghódította Tampát, Nashville-t, Raleigh-t, illetve a székhelyváltások nyomán Dallast és Phoenixet is. Bettman 1993-as hivatalba lépésekor a hokiligának már két évtizede nem volt országos televíziós szerződése az Államokban; ez az időszak egybeesett Wayne Gretzky aranykorával. Mintha Michael Jordan karrierjét csak Chicago környékén lehetett volna nyomon követni... A negyedszázada 24 szereplős liga bruttó bevétele 437 millió dollár volt; ma 31 csapat mellett két és fél milliárd, s az NHL-nek tízéves, kétmilliárd dolláros tv-szerződése van az NBC sportcsatornájával, az NBCSN-nel. Ehhez jön a kanadai Rogers Communications Inc. médiacéggel tető alá hozott 4.2 milliárd dolláros tévés megállapodás, illetve a netes biznisz a Yahoo-val és a Twitterrel. Mindez persze mit sem érne minőségi hoki nélkül, de a csarnokok 95 százalékos telítettsége jelzi: piacképes a produktum. A Golden Knightsnak megelőlegezett bizalom jeleként a jégkorongmeccseken 17 500 nézőt befogadó T-Mobile Arenába 13 ezer bérletet értékesítettek a franchise első idényére.

E forgatókönyv alapján volt hajlandó a milliárdos pénzügyi befektető, Bill Foley – társulva a Palm Casino Resort Hotelt és kaszinót működtető, korábban a Sacramento Kings és a Houston Rockets NBA-csapatát tulajdonló Maloof fivérekkel – a liga létszámának kibővítéséért félmilliárd dollárt kipengetni. Amikor legutóbb, 2000-ben gyarapodott az NHL mezőnye, a beugró még csupán 80 millió dollár volt…

És nincs megállás! Las Vegas a többi profi ligának is a célkeresztjébe került. Jövőre a San Antonio Stars WNBA-együttese teszi át székhelyét a Mandalay Bay Event Centerbe, s mivel az UNLV pályája, a 46 éve átadott, 35 500 férőhelyes Sam Boyd Stadium nem felel meg az NFL igényeinek, szeptemberben elkezdték a Raiders leendő otthonának építését is – 1.9 milliárd dollárból.

Akárhogy is, a november 26-án századik születésnapját ünneplő NHL-től már nem vehető el az a dicsőség, hogy az amerikai profi ligák közül elsőként hódította meg a „terra incognitát”.