Gólokra várva – Patai Gergely publicisztikája

Kisiskolás lehettem, amikor „felfedeztem” a 3x3-as kosárlabdát. Előttem van a kép: az internetre feltöltött videón diákok játszottak egy palánkra az iskolaudvaron, miközben a narrátor a szabályokat magyarázta. Mihelyt megértettem a lényeget, már szaladtam is ezermester nagypapámhoz, és addig-addig könyörögtem neki, amíg rá nem bólintott. Palánkot fabrikáltunk, felszereltük a szomszédos ház falára, kezdődhetett a játék a kertben! Talán másfél napig tartott a házibajnokság, akkor lett elegük a lakóknak a folyamatos pattogtatásból – visszagondolva még türelmesek is voltak…

Aztán eltelt egy évtized, és az utcáról indulva az olimpiára jutott a szakág. Elsőre furcsálltam a (jóval) rövidebb játékidőt, azt sem értettem, miért kell 21 pontnál befejezni a mérkőzéseket, a lemezlovas szerepét pláne nehezen tudtam értelmezni… Aztán rájöttem, hogy ez a jövő: a sportnak tartania kell a lépést a felgyorsult világgal, csak akkor tudja megszólítani a fiatalokat, ha hatással van rájuk. Ha folyamatosan szórakoztat, ha ingereket nyújt, ha beszédtémát szolgáltat. A 3x3-as meccseken egy pillanatra sem tudom levenni a szemem a pályáról, elég csak rápillantanom a telefonomra, és máris lemaradok egy-egy zsákolásról vagy bravúros dobásról. Mindig történik valami.

Ez lehet az egyik oka, hogy egyre népszerűbbek a hagyományos csapatsportágak különböző változatai. A strandkézilabda szerepelt a párizsi olimpia betétprogramjában, a 3x3-as jégkorong felkerülhet a téli játékok műsorára, és akkor még nem szóltunk a kispályás labdarúgásról. Az eladhatóság jegyében gyorsabb és látványosabb játékot szeretnének a szabályalkotók, hogy ne legyenek üresjáratok, mert már nem csupán az a veszély fenyeget, hogy elkapcsol a néző – a közösségi médiában fellelhető ilyen-olyan tartalmak „elcsábíthatják” a képernyő elől. 

A vízilabdát ráadásul nem elég nézni, érteni is kell ahhoz, hogy magával ragadja az embert. Amikor a barátaimnak áradozom a pólómeccsekről, tízből kilencen azt mondják: jó, de fogalmunk sincs, mi történik a víz alatt. Jogos a felvetés, bár ezen aligha lehet segíteni, viszont az új szabályok azt helyezik előtérbe, amit látunk is: a játék sava-borsát, a gólt. Hozzáteszem, a védekezés szerelmeseként nekem ugyanannyit, ha nem többet ér egy-egy blokk vagy kapusbravúr, ám ez szigorúan szubjektív meglátás, velem egyébként sem kell már megszerettetni a vízilabdát. Engem jobban vonz egy 9–8-as mérkőzés, mint egy 18–17-es, de ez is részletkérdés. Hosszú távon elengedhetetlen, hogy új érdeklődőket szólítson meg a sportág, a nemzetközi szövetség pedig felismerte, hogy ehhez változtatni kell.
Na, de hogyan? Mikor? És mennyire drasztikusan? Az olimpia után ezek a kérdések vetődtek fel bennem, aztán meglepően gyorsan pont került a kérdőjelek helyére. Október közepén jött a hír, hogy a technikai bizottság új szabálymódosítási javaslatokkal gyorsabbá és pörgősebbé tenné a vízilabdát – persze ennek is volt előzménye, két évvel korábban a kétméteres szabály változásával a lövők közelebb kerültek a kapuhoz. Akkor még úgy tudtuk, hogy az idei világkupában tesztelik a javaslatokat, elfogadásukról pedig csak a nyáron döntenek, de novemberben biztossá vált, hogy a vk-sorozat után a szingapúri világbajnokságot is az új szabályok szerint rendezik meg.

A legfontosabb változás, hogy a férfiaknál 30 méterről 25-re csökkent a pályaméret – egyébként ez sem újdonság, többször beszéltek róla és tesztelték is az elmúlt évtizedekben. Ebből adódóan hamarabb az ellenfél kapuja elé érnek a csapatok (lássuk be, nézői szemmel a felúszás kevésbé érdekfeszítő), de nem járathatják tovább a labdát, gyorsabb döntésre ösztönzik a lövőket. Merthogy a támadóidő, a második labdabirtokolások és a kiállítások ideje is rövidült: először öt másodperccel, 25, illetve 15 másodpercre. Sokkal több lett a támadás, a lövés, ezáltal a gól is – gyakran alakult ki adok-kapok játék megúszásokkal. A végeredmények már nem a gólzáporos futsal-, hanem a gólszegény kézilabdameccseket idézik…
Mire hat hat ellen felér az egyik csapat a másik kapuja elé, két-három passz után vállalkozni kell, vagyis törvényszerű, hogy a nagy gólok mellett előkészítetlen próbálkozásokat, továbbá a lefordulás elkerülése érdekében lövés nélkül befejezett támadásokat is látunk. Remélhetőleg minél kevesebbet, ezt a célt is szolgálhatja a márciusi újabb javaslat: 28 másodperces támadások és 18 másodperces fórok. Még több helyzet, még több gól. 

„Ha helyzetbe kerülsz, rögtön lőni kell” – mondta Zalánki Gergő az új szabályokról, hozzátéve, hogy a pörgősebb játék az erőviszonyokra is hatással lehet, a mieinknek, a spanyoloknak és az olaszoknak ugyanis jobban fekszik, mint a szerbeknek és a horvátoknak. Ha valakinek, neki hihetünk, no meg a saját szemünknek is: a megfiatalított magyar válogatottak az erősebb kerettel felálló riválisok orra alá is borsot törtek a világkupában. A nők ezüst-, a férfiak bronzérmet szereztek, de hosszú távon aranyat érhet a fiatalos lendület.

Nagy kérdés, hogy a szabályokkal együtt a játékvezetői felfogás is változik-e, mindenesetre nem jönne rosszul nekünk, ha a klasszikus centerekre építő vetélytársak kevésbé tudnának érvényesülni a gyorsabb játék miatt. Abban is bízom, hogy a felúszás, passz, lövés, visszaúszás kombináció mellett a váratlan megoldások sem szorulnak háttérbe, mert mégiscsak ezek teszik virtuózzá a magyar játékosokat. A látványosságot szolgálná az első hallásra meredeknek tetsző, de a Komjádi-kupa utánpótlástornán már tesztelt kétpontos szabály, mely szerint a távoli gólok duplán számítanak – ezzel is a bejátszások helyett az átlövésekre ösztönözve a játékosokat. S akkor még ott van a horvátok javaslata, a ki-beúszós emberelőny (amint kiúszik a kiállított, már jöhet is vissza a kötelek közül), amit egyelőre nem tudok hova tenni…

Ahogy a többi csapatsportág új szakágai növelték a hozzáférhetőséget, bizonyára a vízilabdás döntéshozók is azt remélik a reformoktól, hogy elősegítik a tömegbázis szélesítését. Persze az sem elhanyagolható szempont, hogy a gólszám növekedésével a hasonló képességű csapatok között is könnyebben nyílhat az olló (jó néhány ilyen találkozót láttunk a világkupán), ugyanakkor a több támadási lehetőség miatt nagyobb az esély a fordításra, akár négy-öt gólos hátrányból is (erre is volt példa). Márpedig a szurkolót a remény táplálja, így aztán fontos, hogy a mérkőzések végjátékára is maradjanak izgalmak.

Ami engem illet, izgatottan várom, hogy mi sül ki az elmúlt időszak legdrasztikusabb változtatásaiból, merthogy bizonyos szempontból még sötétben tapogatódzunk: a vk tapasztalatait felhasználva a nyári világbajnokságon kerül először rivaldafénybe a megújított sportág. Addigra alighanem a csapatok is alkalmazkodnak a szabálymódosításokhoz, amelyik gyorsabban adaptálódik, rövid távon versenyelőnybe kerülhet.

Érvek és ellenérvek sokaságát sorolhatnánk még, de eddig csak kóstolót kaptunk a pudingból, aminek mégiscsak az evés a próbája. A digitalizáció okozta kihívásokat, a sportszektor átalakulását, valamint a fogyasztói igények változását észlelve lépni kellett, a döntéshozók léptek is – azt már az idő dönti el, hogy jó irányba-e.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!