Konarik Ákos: A vízilabda nem csupán az érmek száma miatt fontos

– Hogy van?
– Elszakadt a bal könyökömben egy ínszalag. Edzésen történt a sérülés, egy peches mozdulat következményeként még októberben. Azóta tart a rehabilitáció. Most már vízbe is mehetek, de türelmesnek kell lennem, a gyógyulás nem megy egyik percről a másikra.

– Volt már ilyen hosszú kihagyása?
– Még Szolnokon összeszedtem egy makacs alhasi sérülést 2021 végén, akkor nagyjából másfél hónapig nem vízilabdázhattam. Annak örülök, hogy a beszélgetéshez még a sérülésem előtt sikerült elkészíteni a fotókat, mert mostanság természetesen nem golfozhatok.

– A Pro Recco elleni, Chiavariban rendezett Szuperkupa-mérkőzésre a könyökbántalmai ellenére elutazott a csapattal, így aztán az eredményhirdetésnél ön is átvehette az ezüstérmet.
– Tisztában voltunk vele, hogy a Recco a világ legjobb csapata, és nem is a 18–10-es vereség fájt leginkább – bár annak sem örültem persze, különösen az utolsó negyedben kapott nyolc gól volt sok –, hanem az, hogy nem lehetek a vízben, és nem segíthetek a társaimnak. Rettenetes érzés a lelátóról végignézni a csapat meccseit.

– Huszonkét évesen nyilvánvalóan még a karrierje elején jár, mégis egy sérülés miatti kényszerpihenő gyors számvetésre is alkalmas lehet: ott tart-e a sportpályafutása, ahol előzetesen eltervezte?
– Voltam már magyar bajnok, kétszer Eurokupa-győztes, szerepeltem a magyar válogatottban, és részese lehetettem a spliti Európa-bajnoki ezüstéremnek, ezekre az eredményekre szerintem méltán lehetek büszke. De nekem a vízilabda nem csupán az érmek miatt fontos, hanem mert emberileg több, gazdagabb lettem azzal, hogy ahhoz a közösséghez tartozhatok, amelyet magyar vízilabda-társadalomként szokás emlegetni.

– Azt már sokszor elmesélte, hogy a 2008-as olimpia megnyerése volt az az esemény, amelynek hatására eldöntötte, hogy pólózni kezd. De mi fogta meg ennyire a Kemény-csapat játékát látva?
– A Balatonon nyaraltunk, és a tévé előtt szurkoltunk a válogatottnak, hogy összejöjjön a mesterhármas. S amikor felállhattak a dobogó tetejére a játékosok, azt mondtam anyukámnak: én is szeretnék egy nap olimpiai aranyérmet átvenni. Hogy mi gyakorolta rám a legnagyobb hatást, nehéz megfogalmazni, összességében volt lenyűgöző, amit az a csapat produkált. Mindenesetre az elhatározást tett követte, a szüleim elvittek Csapó Gábor és Faragó Tamás pólósulijába.

– Hétéves volt ekkor. A mai világban nem túl késői ez a kezdés?
– Szerintem éppen ideális. Úszni már tudtam, ami nem jelenti azt, hogy ne kellett volna még csiszolni a technikámon, de nem voltam hátrányban a korosztályom többi tagjával szemben. Ennél fiatalabban jellemzően azok szokták elkezdeni a pólót, akik az úszásról térnek át a vízilabdára.

– Csapó és Faragó – két ikonja a sportágnak, tőlük tanulni talán olyan kiváltság lehetett, mintha valakinek gyerekként, mondjuk, Pelé a futballedzője.
– A szüleimtől természetesen tudtam, hogy kikről van szó, hogy olimpiát és világbajnokságot is nyertek, de nekünk, kölyköknek ők ketten a tanítóink is voltak, s nem csak sportszakmai értelemben. Csapó Gábor sajnos már nincs közöttünk, de Tamás bácsi a mai napig figyelemmel kíséri a pályafutásomat, ellát jó tanácsokkal, amiért igazán hálás vagyok.

– Nem féltették a szülei a vízilabdázástól, elvégre a vízben nemcsak osztják, de szép számmal kapják is a pofonokat?
– A miénk igazán sportos család, ilyesfajta aggodalomról szó sem volt. Az édesanyám kézilabdázott, ám egy súlyos sérülés sajnos korán lezárta a pályafutását. Édesapám az NB II-ben kosárlabdázott, fel is jutottak a Közgázzal az első osztályba, de nem volt pénz az élvonalbeli szereplésre, ezért maradtak a másodosztályban. Az apai nagypapám, akit sajnos nem ismerhettem, mert már a születésem előtt elhunyt, vízilabdázó volt, egészen a válogatott kerettagságig vitte. A sport a mai napig központi szerepet játszik valamennyiünk életében. Boldogan jövünk össze egy-egy közös meccsnézésre, ilyenkor lelkesen drukkolunk, mondjuk, a veszprémi kézilabdázóknak vagy éppen a barcelonai futballistáknak.

– Az ön meccseit is megnézi a család?
– Apukám a kezdetektől videóra veszi a mérkőzéseimet, nagyjából másfél ezer találkozóból álló gyűjteménye lehet. Manapság ez már megszokott, de annak idején az utánpótlásban nem volt jellemző, így aztán az edzők is jó hasznát vették a gyűjtőszenvedélyének.

– Meg tudott maradni higgadt videósnak?
– Tudni kell rólunk, hogy olaszos temperamentumú család vagyunk. Nagy szeretetben élünk a szüleimmel és Zita testvéremmel, viszont meglehetősen emocionálisak, ennek megfelelően olykor hangosak is tudunk lenni. Apukám e tekintetben hatalmas változáson ment át, mert ha az első meccsfelvételeket megnéznénk, a hangot olykor-olykor ki kellene sípolni. Mostanra azonban nemcsak szurkolója, hanem értője is a játéknak, és jóval visszafogottabb a lelátón, aminek nagyon örülök. Kellemetlen lenne, ha mutogatnának rá, hogy ő a Konarik Ákos apukája. Ami anyukámat illeti, ő jóval érzelmesebb, és a mai napig nehezen viseli, ha az ő kicsi fiacskáját sérelem vagy igazságtalanság éri a vízben...

– Noha pályafutása első ob I-es meccsét a Vasasban játszotta, felnőttkarrierje az UVSE csapatában bontakozott ki. Miért igazolt át?
– Akkoriban egészen mások irányították a Vasas vízilabda-szakosztályát, mások voltak az edzők is, és úgy éreztem, szükségem van a váltásra. Életem egyik legjobb döntését hoztam, mert egyrészt a legjobb barátaim máig azok a srácok, akikkel az UVSE-ben ismerkedtem meg, másrészt Benedek Tibor keze alá kerültem, amiért nem lehetek elég hálás a sorsnak.

– Egy harmadik ikon, és sajnos már ő sincs közöttünk.
– Benedek Tibor igazi apafigura volt számunkra. Nagyon fiatal csapatot épített fel, és végtelen türelemmel bánt a játékosaival. Azokkal is épp olyan szeretettel foglalkozott, akikről pontosan lehetett tudni, hogy nem profi vízilabdázóként képzelik a jövőjüket, hanem a civil világban szeretnének érvényesülni. Boldogság volt edzésre járni, és alig vártuk, hogy elindulhassunk egy-egy idegenbeli mérkőzésre, mert az utazás során a buszban nem kártyacsaták dúltak, nem zene bömbölt, hanem a „Mester” – mert nekem ő az volt, és örök időkre az is marad – történeteit hallgattuk tátott szájjal.

– A zenéket említette... Milyen muzsika szól manapság a Vasas öltözőjében vagy buszán?
– Érdekes, de nemigen szoktunk közösen számokat hallgatni, ellentétben, mondjuk, a szolnoki időszakkal, amikor a meccsek előtt általában techno dübörgött az öltözőben. Javarészt nálam idősebb játékosok pólóztak a Dózsában, természetesen tudomásul vettem, hogy ők azzal a stílusú muzsikával hangolódnak, de az igazat megvallva a techno nem az én világom. Ráadásul sokakkal ellentétben nekem nem felturbóznom, hanem nyugtatnom kell magamat a vízbe ugrás előtt. Igyekszem meditatív állapotba kerülni, mert azt tapasztaltam, ha felspannolom magam, túlpörgök, és hülyeségeket csinálok a medencében. Az én zenéim alkalmasabbak ezen nyugalmi állapot elérésére, de nem vagyok olyan önző, hogy, mondjuk, Bob Dylannel kínozzam a csapattársaimat mérkőzés előtt vagy utazás közben, noha szerintem zseniális a muzsikája.

– Dylan valóban nem tipikusan a mai tinik és huszonévesek ideálja...
– A zenei ízlésemet egyértelműen az édesapán formálta. Bizonyos értelemben mindenevők vagyunk, mert noha a legfőbb kedvencünk a skót népzene, ugyanúgy hallgatunk például klasszikusokat és dzsesszt is. Viszont hangszeren sajnos nem játszom, és a hangom sem olyan jó, mint amilyennek gondolni szeretném...

– Ha már szóba került Szolnok: egy tősgyökeres budai srácnak nagy váltás volt vidékre költözni?
– Az önállósodás, mondhatni, a felnőtté válásom meghatározó állomása volt ez a lépés tizenkilenc éves koromban. Elképesztően erős csapatba kerültem, olyan klasszisok közé, mint a világ egyik legjobb kapusa, Nagy Viktor és egyik legkiválóbb centere, Dusko Pijetlovics, de említhetném Filip Filipovics vagy éppen Angyal Dániel nevét is – elnézést, hogy nem mindenkit sorolok fel. Az edzőnk pedig egy szintén olimpiai és világbajnok szakember, Zsivko Gocics volt.

– Szolnoki szabadidejében kapott rá a golfozásra?
– Nem, ott erre nem lett volna lehetőségem, ráadásul a pályafutásomnak ez a szakasza egybeesett a Covid-időszakkal. A golfozást tavaly kezdtem el. Óbudán található a Continental Citygolf Club, oda járok ütögetni, ha tehetem, hetente legalább egyszer. Elképesztően jó sport, mert már az is teljes koncentrációt igényel, hogy az ember egyáltalán eltalálja a labdát, egyenesen megütni pedig annál is nehezebb. Kikapcsolódásnak príma, tökéletesen átmossa az ember fejét egy-egy játék. De akkor is szeretek a klubba járni, ha éppen csak meginnék egy kávét, vagy dumálnék egy kicsit, hiszen remek a társaság, nagyon intelligens emberek járnak oda sportolni. Mivel a Komjádi uszoda mellett lakom, kocsival öt perc alatt a golfpályán lehetek.

– Szolnokon két idényt töltött, majd az előző bajnokságot megelőzően visszatért a Vasashoz. Más lehetőség nem is került szóba?
– Hívtak, én pedig lélekben mindig is ehhez a csapathoz kötődtem. Még csak tanulgattam a sportág alapjait, de szurkolóként a Vasas minden hazai meccsén ott voltam, időnként vidékre is elutaztam, sőt az utánpótlás-mérkőzéseket is rendre végigültem. Talán ennek is szerepe lehet abban, hogy képes vagyok olvasni a vízben a játékot, és jobban értem a stratégiákat, mint ha „csak” edzéseken gyakoroltam volna a taktikai elemeket. Büszke vagyok rá, hogy az újjáformálódó Vasas tagja lehetek, s noha az előző bajnokság nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna, hiszen végül lemaradtunk a dobogóról, az Eurokupa-győzelmet azért ki lehet tenni a kirakatba. Már csak azért is, mert huszonegy év szünet után sikerült nemzetközi trófeával gazdagítani a szakosztály gyűjteményét.

– Nem szeretnék fájó sebeket feltépni, de miközben igazán szépen alakul a klubkarrierje, a válogatottban már kapott két kemény gyomrost is. Emlékezetes: noha tagja volt a tokiói olimpiára és a fukuokai világbajnokságra készülő keretnek, a végső csapathirdetéskor mégsem hangzott el a neve, így egy-egy bronz- és aranyéremmel kevesebb van otthon a vitrinjében.
– Beszélhetünk nyugodtan erről is, hiszen egy pályafutáshoz nemcsak a csillogás, hanem a fájdalmas emlékek is hozzátartoznak. Ugyanakkor a két esetet különválasztanám. Noha Märcz Tamásnál lehettem először válogatott, a Tokió előtti kerettagság inkább megelőlegezett bizalomnak számított, a szolnoki sikeres időszakomnak szólt, és benne volt a pakliban, hogy a végső keretből kimaradok. A világbajnokság már más történet, azt valóban nem volt könnyű megemészteni, de talán nem is kell. Motivációnak tökéletesen megfelel ez az emlék. Amikor a sokadik hosszat már nem szívesen úsznám le teljes erőbedobással, akkor bevillanhat: talán épp ez a pluszerőfeszítés kell a kerettagsághoz, s hogy a válogatottban is megfeleljek a szakmai igényeknek.

– Nagy csalódás lenne, ha jövőre Párizsba sem utazhatna el?
– Nem tekintek ennyire előre. Az olimpiát megelőzően még van egy Európa-bajnokság és egy világbajnokság is, a csapattagságot ezeken a tornákon lehet kiharcolni vagy megerősíteni. Az Eb itt van a nyakunkon, január első felében rendezik Horvátországban, és a kézsérülésem miatt jelenleg nyilvánvalóan lépéshátrányban vagyok a többiekkel szemben. Nekem most csakis arra szabad koncentrálnom, hogy mielőbb felépüljek, és olyan állapotba hozzam magamat, hogy Varga Zsolt szövetségi kapitány számításba vehessen a válogatásnál.

– Azon profik közé tartozik, akik a sportkarrierjük mellett a tanulásra is odafigyelnek. Talán mert a válogatottnál történtek vagy éppen a sérülések azt sugallják, szerencsésebb két lábon állni?
– Nálunk afféle családi követelmény a diploma, de nem ezért, hanem saját magam miatt tanulok. A Budapesti Gazdasági Egyetem turizmus és vendéglátás szakára járok, harmadéves vagyok, lényegében közgazdász diplomám lesz, amelyet elég sok területen lehet majd hasznosítani. Nem titkolom, olykor nehéz összeegyeztetni a sportot és a tanulást, volt már rá példa, hogy évet halasztottam, például a szolnoki időszak alatt. Az is előfordul, hogy fontos meccsek, edzőtáborok csúsznak össze vizsgákkal, ilyenkor a póló javára döntök. Nem tudom még, miképp hasznosítom egy szép napon a diplomámat, egy ideig ugyanis még biztosan a vízilabdában képzelem el az életemet.

– Az edzősködés lehet opció?
– Oly sokszor hallottuk, olvastuk már, hogy egy sportoló azt mondta, ő biztosan nem ül le a kispadra, aztán a pályafutása végén mégis maradt a medence partján... Sohase mondd tehát, hogy soha, ezzel együtt ha most kell nyilatkoznom, akkor határozottan kijelenthetem, hogy nem szeretnék edzősködni.

– Az uszodák világában rengeteg történet kering klasszis játékosokról, akik nagy bohémok voltak – elég csak Csapó Gábor nevét említeni –, és akik roppant népszerűségnek örvendtek a nők körében is. Elég körülnézni egy-egy meccsen a lelátón, és egyértelművé válik, hogy csinos hölgyekből mostanság sincs hiány a nézőtéren. De vajon megvan-e még az a vonzerő, amiért oly sok férfitársunk irigyelte régebben a pólósokat?
– Gyorsan szeretném leszögezni, hogy engem jelen pillanatban csak egyetlen nő érdekel, de azért nem akarok kibújni a kérdés alól. A pólósok jellemzően magas, széles vállú, izmos fickók, akiken természetesen sok hölgy szeme megakad. Hogy aztán ki milyen kapcsolatokat tud kiépíteni, az már az egyénen múlik. Ám ha őszinte akarok lenne, általánosságban azt mondhatom: vízilabdázónak lenni manapság sem rossz dolog...

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. december 2-i lapszámában jelent meg.)