Higgyük, hogy figyel reánk – N. Pál József publicisztikája

Vajon mit szólna a magyar vízilabda-válogatott minapi világbajnoki hetedik – e műfajban minden idők második leggyengébb – helyezéséhez, s főképp a csapat játékához Benedek Tibor, ha földi valójában is köztünk lehetne még? Magába süppedve, összetörten ülne, mint az atlantai medence partján 1996-ban a vesztes elődöntő után, midőn az arany esélye odalett? Vagy öklét rázva üvöltené a sürgős végeznivalóra biztató szavakat, hisz hite szerint az embernek – és a magyar pólónak – a megroggyanások után talpra kell állnia, ahogy ő tette megannyiszor a csalódásokat követően is? Mert az élet parancsa más nem lehet?

Mit mond Madách eszmélő Ádámja a sivár űrből a Földre visszatérve? „A cél (tudniillik: a célba érés, a cél „elérése” – N. P. J.) voltaképp mi is? / A cél megszünte a dicső csatának, / A cél halál, az élet küzdelem, / S az ember célja e küzdés maga.” A küzdelem, a tartás valami felé, az „út” a lényeg tehát, amiről a ma ötven éve született pólós klasszis és szakember is hangsúllyal szólt több alkalommal, amikor a talpra állás újra meg újra reánk szabott föladatáról beszélt. A „harcos” útjáról, ami Csurka Gergely katartikus, ám mégis analizáló igényű, nyolcrészes sorozatának címe lett, a hős halála után két héttel talán.

A két esztendeje, alig negyvennyolc évesen távozott ember- és sportolófenomén Csurka barátja volt gyermekkora óta már, a vele egykorú lélek rezdüléseit is érthette-érezhette tehát. Én nem ismertem őt, játszani, beszélni csak a tévében láttam-hallottam néhanap. Pontosabban: egyszer láttam „élőben” is. Rövidnadrágban, pólóban kicsi lányát vitte a karjaiban a Nagy Lajos király útja és az Erzsébet királyné útja sarkán, szapora léptekkel sietve a villamos felé. 2001 nyarát írtuk azt hiszem, de biztos, hogy a Sydney-ben aratott diadal – első olimpiai bajnoki címe volt a három közül neki is – után jártunk már. Az oroszokon vett fölényes, látványosan elegáns győzelemről van szó, amelyen – mert ekkor kellett a legjobban! – négy gólt dobott, s amiről azt mondta később: ez a meccs mentett meg engem!

Az útról, a talpra állás küzdelméről beszélt akkor is. A harmadik olimpiája volt (ötön játszott végül, akár Gyarmati Dezső a magyarok közül) huszonnyolc évesen, két gyarló szereplés (Barcelona, Atlanta) és a nyolc hónapos, megalázó, az olimpiai részvétele esélyével szemforgatós módon játszadozó, a lelket padlóra küldő, többfelvonásos „doppingügy” után, ráadásul – a „kihagyás” miatt – még a csapattagságért is meg kellett küzdenie. Hiszem, valóban sorsfordító lett e siker akkor, egy majd' két évtizedes válogatottbeli pályafutás felezési pontján szinte, egy emberi és sportolói szereptudat kiforrásának és rögzülésének metszéspontján valahol. Mert az a jelenség, az az emberi, sportemberi példázat, amit Benedek Tibor neve jelent örökre már, akkortól lett összetéveszthetetlenül egyedi, túl a medence világán is alighanem.

Milyen is a sors! Még innét a tizennyolcon lett válogatott ő, erre első olimpiáján, '92-ben a magyar csapat minden idők legrosszabb helyére, a hatodikra „ért” csupán, bár az ifjú lett (a spanyol Estiartéval megosztva) a gólkirály! „Tetszett, hogy nagy király vagyok – emlékezett egyszer –, a saját sikerélményt hajszoltam, én akartam a legjobb lenni minduntalan, miközben a csapat semmit sem nyert hosszú évek óta már.” Kemény Dénes, az 1997 elején hivatalba lépett kapitány verte a fejébe először ezt, s nyert is Eb-t a megifjodott gárda húsz (!) esztendő után (más győzelmünk sem volt – két világkupán kívül – ennyi idő alatt!), aztán jött az eltiltás, 1999 második felének, 2000 elejének tisztítótüze, a csapat érte való torokszorító tüntetése a firenzei medencében – az újabb Eb aranyat követően Benedek nevét skandálták a vízben kapitányostól a játékosok –, miközben ő a lelátóról csendben, föltűnés nélkül távozott.

„Megtanultam – mondta később –, mindazt, amiben öntelten lubickolok, egy pillanat alatt elveszíthetem, s azt is, kik azok, akik nélkül nem kerülhetek ki a mélypontról soha. Hogy jó csapatban lenni! Kellett ez a történet, kiegyenesítette a dolgokat az ego szintjén is, tudtam, figyelni kell a társaimra, még notórius késési hajlamomról is leszoktam ezután.” A törhetetlen szorgalom – ezt már én mondom –, a megszállott gyakorlási mánia ettől kezdve a „köz” érdekének szolgálatában állt, a pőrén individuális „akarás” hitté lett a mélyben, s Benedek nem csupán csapatemberré, de – 2002 óta csékáként – a gárda vezérévé is vált a legnemesebb értelemben. Amit a sydney-i döntőben megéltekről mondott, egyértelmű nekem. „Minden más volt, mint korábban. Semmiféle görcs, kétség nem volt bennem, valami sosem tapasztalt állapot részese lettem, ahol játszani kellett csupán, s a labda is bement, mert miért ne ment volna be!” Hiszem, a belső békének ama formája ez, amiről a győzelem misztériumát tán leghitelesebben ismerő Balczó András beszélt: olyan nincs, hogy „akarok akarni”, a nyerésnek – csak a rengeteg és még annál is több munka után persze! – a nyerés görcsös akarását elengedni képes bizalom (Balczónál: Istenbe vetett bizalom), a kegyelmi állapot a föltétele – mondta ő. S hiszem, hogy a mámoros athéni döntő után elejtett mondat („Azért tudtunk az utolsó negyedben mínusz kettőről fordítani, Dénes, mert mi jobban szeretjük egymást!”) is ebben az erőtérben született. Aki Benedek Tibor példáját érti, annak erre az összetett, ám egyértelmű „tőkesúllyal” bíró fenoménnak a vételére volt (és van) „antennája”, de amiről szóval beszélni – akár a végső titokról általában – igazából nem lehet. Vélem, ennek birtokában lett ő a pólótörténet (egyik) legjobb csapatának vezére és emblematikus játékosa, s ennek sugárzása adta a halál kiváltotta közös katarzis döbbenetét ott, a Hajós Alfréd uszoda előtti gyertyafényes estén, s a szívnémaságba zuhant lelkekben országosan is.

S innét nézve e korán lezárt életre a „nem volt igazán tehetséges” tétel sűrű emlegetését egyenesen fölöslegesnek gondolom. Mert lehet, hogy se labdaérzéke, se vízfekvése, se termete (bár sem a nála egy nappal előbb elment Kárpáti György, sem – mondjuk – Manuel Estiarte, a spanyol zseni nem volt óriás) nem predesztinálta a világklasszis szerepére őt. Ám azt az érzékenységet, intelligenciát, közösségivé nőtt feladattudatot, amivel hűen sáfárkodott, páratlan tehetségnek nevezném inkább, az „akard a sikert” toporzékoló agresszivitását meg a valódi „féltehetségeknek” hagynám meg én. Benedek Tiborban az arány- a minőségérzék s a fölismert végeznivaló tudata került egységbe az ifjabb kor „önérvényesítő” törekvéseit követően, ezért jutott a világ tetejére ő, s hiszem, ezért lelt nemcsak aranyakat, hanem a boldogság is ezért találhatott reá, épp a „beérést” követően, midőn eljött az ideje annak is.

Epres Pannit, a bajnok szál virág módján, cseppnyi „szépségtudat” nélkül is döbbenetesen gyönyörű feleségét hallgatom, akivel úgy találkoztak, ahogy „találkozni” – hihetné korunk lélek nélkül való számításokkal élő embere – csak romantikus regényekben lehet. Szily Nórával beszélget, még 2013-ban talán. Közös életükről mesél, arról, hogy a család, a gyermekek és Tibor élete, sorsa reá bízatott, de így van ez az emberarcú élet parancsa szerint megfordítva is. Arcán, szemén – jó nagyot mondok – maga az Istentől megáldott harmónia. „Egyszer azt mondtad – szól a riporter végül –, hogy nem akarnál te lottóötöst nyerni, csak azt, hogy minden maradjon így. Ugye ez most is így van?” S látom, hogy a hölgy alig képes megszólalni, s szemében könnycsepp csillog...

„Leszel még kapitány?” Ezt meg a válogatott lemondott vezérétől kérdezte valaki, másik riporter a riói ötödik helyes „leszereplés” – Benedek szava ez – után. „Nem tudom – mondta akkor –, hosszú az élet s én még nagyon fiatal vagyok. Meglátjuk...”

Másként rendeltetett. A nagy harcos utolsó csatáját úgy veszítette el, hogy lélekben velünk maradt. A friss özvegy pontosan két esztendeje, huszonnégy nappal férje halála után, a negyvennyolcadik születésnapon közölt fotóját nézem hosszasan. A hőst látom, aki háttal nekünk, de oldalra (tán vissza-) pillantva lépdel a homokban, már a strandszezon végén alighanem, s megy előre, a végtelen tenger, az örökkévalóság felé...

Higgyetek az élet csodájában, mondaná, az öröm és a szeretet így mindnyájatokat megtalál!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!